Zarándokének. Dávidé.
Uram, nem fuvalkodik fel a szívem, nem kevély a tekintetem.
Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem.
Inkább csitítottam,
csendesítettem lelkemet, mint anya a gyermekét.
Mint a gyermek, olyan most a lelkem.
Bízzál, Izráel, az Úrban
most és mindörökké!
Zsoltárok 131

Eddig ezt a zsoltárt, megvallom, észre sem vettem. Elbújt előlem, elkerültük egymást. Örülök, hogy végre találkoztunk.
A Bibliámban azt írták elé címnek, hogy "Alázatos ember éneke". Én mellé írtam ceruzával: "és a boldogé". Mert aki ezt őszintén, teljes szívvel ki tudja imádkozni magából, az az ember boldog.

Felháborító nyugalom árad ebből a pár sorból, a huszonegyedik századi alapzaj mellett olvasva végképp megdöbbent. "Nem törekszem arra, ami túl nagy és elérhetetlen nekem." És nem, aki ezt írta, az nem megrekedt, nem lemondott valamiről, csak elégedett. Megáll, önként, szétnéz és látja is mindazt, amije van, ami az övé. És ki tudja mondani, nyugodt szívvel: ez most elég.

Ez az ember boldog. Én is így akarok boldog lenni. És nem mélypontjaimat és nagy pillanataimat átlagolva elérni végül ezt az értéket. Ki akarom lapítani a görbét. Meg akarok tanulni elégedett lenni, nem nyújtózkodni, csak azért, hogy nyújtózkodjam, nem húzni a szám, amikor van elég, nem méricskélni a másikéhoz. Érteni akarok ennyire magamhoz. Jó lenne a járvány után ezzel a szívvel visszatérni, így rendezni a sorokat.

Segítesz, Uram? Segítesz nem teperni, amikor már nincs miért? Segítesz így boldog lenni, csendben és lassan kimondani, hogy ez most pont elég? Segítesz, Uram.

 Bella Péter

(A kép a "Paterson" című filmből van.)