Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel. Simon Péterhez lépett, aki így szólt hozzá: Uram, te mosod meg az én lábamat? Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted.
János 13, 1-7

De lennék Péter, aki a vízen jár! De nem lennék Péter, aki végighallgatja sunnyogva a vallatást és végignézi az ítéletet. Mennyi szégyen és szomorúság! De lennék János, a szeretett tanítvány, aki fut és milyen jó hírre fut. De nem lennék János, amikor Jézus az anyját rábízza. Mennyi fájdalom és milyen felelősség.

Sokszor érzem úgy, kíváncsiságból szívesen lennék én akár a szamár is, csak megláthassam saját szememmel azt a hetet, amiről annyit tanítunk, prédikálunk és beszélünk. De ha csak a szamár is lennék, hozzájárulnék az úthoz a vesztőhelyre. Igaz, azzal is hozzájárultam, aki saját magam vagyok. De mivel nem Péter, nem János és még csak a szamár sem vagyok, már tudom az egész végét és értelmét. Ha saját magam vagyok, már tudom, hogy meg vagyok váltva! Jó nekem lenni.

Bella Violetta