Olvasmány: Márk 10,46-52
Alapige: Lukács 18,1-8 (7a)

Hogy kerül ez ide?

Egy nagy születésnapi vacsorára és együttlétre kapok meghívást egy gyerekkori barátomhoz. Kerek év, úgy gondolta egy estére összegyűjti a barátait, akik mindig mellette voltak, segítették, akikre számíthatott, örömmel megyek, jó társaság. A fogadás elkezdődött, elég sokan vannak, jó összefutni a régi ismerősökkel, folyamatosan bele-bele ütközöm rég nem látott ismerősökbe. Aztán az egyik teremből kifordulva meglátok valakit, aki nagyon nem illik oda, valaki, aki korábban sokszor tett keresztbe az ünnepeltnek, folyamatosan gáncsolta. Mit keres ez itt? Jogos a kérdés, ami felötlik bennem: hát, hogy kerül ez ide? Még egy példa: A nagyon tehetséges, de ismeretlen nehéz sorsú szobrász végre lehetőséget kap, hogy egy köztéri szobrot készítsen a településen. Vannak támogatói és vannak ellenzői, nagy a harc, de végül sikerül, a szobrász végre anyagilag is jobb helyzetbe kerül egy időre ráadásul ismertté válik az egyébként szép alkotása. Eljön az ünnepélyes felavatása a szobornak, sokan vannak jelen: a család, a polgármester, a barátok, mecénásai és még valaki mosolyog az első sorban, nagy gratulációkat mondva – az, aki a legjobban, leghangosabban harcolt a szobrász ellen. A szobrászban önkéntelenül felszakad a kérdés: hogy kerül ez ide?
Hogy kerül ez ide? Mai példázatunkkal kapcsolatban is felmerülhet ez az őszinte kérdés. Példázat, ami Istenről beszél, sok ilyen van az evangéliumokban: az Atya, aki hazavárja tékozló fiát, a jó pásztor, a nagy király és még sorolhatnánk. De hogy kerül ide, ebbe a sorba egy bíró, aki nem ismer sem emberi erkölcsöt, sem isteni törvényt? Mi köze lehet Istennek egy ilyen emberhez, aki úgy ítélkezik, hogy nem méltó hozzá?
Erre keresünk ma választ. Mert van, ahogyan Pilátus is belefér a krédóba, van helye a hitvallásban, ennek a hamis bírónak is van helye az evangéliumokban. Kérdés, hogy jól olvassuk-e ezt a példázatot?

Ki is van a fókuszban?

Hogy tisztuljon a kép, kicsit beszéljünk magáról a Jézus által elmondott történetről, a hátteréről. Adott egy bíró, akinek a feladata az, hogy a mózesi törvények által nem szabályozott ügyekben döntést hozzon, ilyen például az örökösödés. Egy ilyen bírónak tisztességes, becsületes embernek kell lennie ahhoz, hogy jól ellássa a feladatát, hiszen kényes kérdésekben kell döntést hoznia. A példázatban szereplő bíró nem a hivatásának mintapéldánya. Istent nem féli, az embereket nem becsüli. Ebben a mondatban az is benne lehet akár, hogy hajthatatlan, lefizethetetlen, de az is, hogy a saját jólétét nézi, bármi áron. Az viszont benne van, hogy a motivációi és az elvek, ami alapján a munkáját űzi, nem a legtisztábbak.
És van egy özvegyasszony. Valószínűleg örökösödési vita miatt akarja, hogy a bíró döntsön az ügyében. Ez akkor nagyon is komoly ügy volt, egy özvegy nő, akinek senkije nem volt, könnyen védelem, anyagi biztonság nélkül maradt. Könnyen kisemmizhették és akkor vége mindennek, nem volt szociális háló. De ez az asszony nem adja fel, eljárkál a bíróhoz, újra és újra. El tudjuk képzelni: nem hagyta nyugton, az utcán látva megállította, az ajtaja előtt várta és mondta a magáét, a főtéren odakiáltott neki. És nem lankadt, nem hagyta abba, hogy is tehette volna, nem volt más lehetősége! Végül a bíró, akinek nem értékek és erkölcsök mentén végezte a munkáját, feladta. „Jó, legyen, nézzük meg az ügyet, mert nem bírom ezt tovább! Még a végén fel is pofoz engem (az eredeti kifejezés ezt is jelenti).”
Sikerül, a hamis bíró meghajlik az asszony hajthatatlansága és kitartása előtt, ez az özvegynek az életet és a jövőt jelenti. Szép történet ugye? Ám van itt valami fontos. A felületes olvasó felkaphatja a fejét, hogy mi köze lehet Istennek ehhez a rossz bíróhoz, miben hasonlít hozzá? Talán Isten sem törődik velünk és valahogy „rá kell rúgni az ajtót”, hogy egyáltalán foglalkozzon velünk? Nem. Arról van szó, hogy ha ez az ember megteszi, akkor Isten, aki jó és kegyelmes, hát hogyne hallgatná meg a kéréseinket. Várjunk csak… De hát mi nagyon sokszor azt érezzük, hogy Isten nem figyel ránk, nem válaszol. Pedig imádkozunk. Tegnap is kértem egyszer még mindig nem történt semmi. Miért nem? Hát ez a gazember bíró is megteszi, Jézus maga mondja!
Testvérek, valójában a történet fókuszában nem a bíró van, még ha maga a bibliafordításunk is ezt a címet teszi eléje, hogy „A hamis bíró”. De nem, a kulcs az özvegyasszony és rajta keresztül akar megtanítani nekünk valamit az imádságról.

A fókuszban a hajthatatlan és makacs, elkeseredett és erőszakos özvegy van. És az imádságról akar tanítani a példázat.

Miért mondom ezt? Mert Lukács maga „lövi le a poént” a példázat elején: „Jézus arról is mondott nekik példázatot, hogy mindenkor imádkozniuk kell, és nem szabad belefáradniuk.” (1. v.) Nem a bírót kell összekötni Istennel, nem hasonlítanak. De nekünk van közünk az özvegyhez. Rajta keresztül akar tanítani bennünket, az imádságról.

Hol van a tűz és a kitartás az imádságunkból?

Ha a jó imádságról beszélünk, sok minden elő szokott kerülni a Szentírás alapján. Legyen őszinte, ne képmutató, ne magamutogatás legyen, hanem beszélgetés Istennel, nem a szóvirágok és a hosszúság a fontos, legyen mögötte hit és bizalom stb.

Ez a példázat még valamit hozzátesz ehhez: ha valamiért, valakiért imádkozunk, akkor abban legyen tűz és kitartás. Nagyon egyszerűen: tegyük oda magunkat, ha kell, legyen harc, folyamatosan, újra és újra.

Ehhez képes mi úgy szoktunk meg nem hallgatott imádságokról panaszkodni, hogy ennek a töredékét nem tesszük meg, nincs az imádságunkban kitartás, tűz, erő. Valahogy nagy nehezen kiszorítunk öt perc Isten előtti csendet, elmondunk egy kérést, aztán várjuk a hatást. Hadd mondjak egy példát. Történetünk főszereplője egy nyolcéves fiú, akinek az iskolájába alakul egy új focicsapat. Ő is bekerül, nagyon jól focizik. Van hely és időpont az edzésekre, van edzőjük, megvannak a focisták, egy nagyon fontos dolog kérdéses, a mez színe, következő edzés után lesz csapatmegbeszélés, amikor választanak. Hősünknek álma, hogy kék-fehérben játszanak, ezt elmondja az anyukájának. „El van már előre döntve? – kérdezi az anyuka? „Nem, edzőbá azt mondta, ott és akkor mi választunk azok közül, amit mondunk!” „Akkor győzd meg őket! Állj ki a kék-fehér mellett.” Megtörténik a választás, a mez piros lesz. Otthon anyukája kérdezi a szomorú fiút: „Próbáltad meggyőzni őket?” „Igen…” „És hogyan?” Biztos?” „Igen, az elején kétszer is mondtam, KÉTSZER is, hogy szerintem legyen kék-fehér és tessék…”

Nem hallgat meg az Isten, lehet nem is létezik! Tegnap is kértem tőle! Jézus figyelmeztet, hogy ez így nem elég, csak odavetni – ezzel mi értékeljük le a saját imádságunkat. Az imádság olyan, mint egy harc, állhatatosságot kíván, hisz, amiben a kéréseinket odavisszük élet-halál kérdések. Bartimeus sem hagyta abba két kiáltás után az út szélén állva, legyintve, hogy mindegy. Nem volt mindegy, a látása, az élete függött rajta, nem nézett semmit, nem figyelt a csitításra sem, meg is lett az eredménye, Jézus meghallotta a tömegben. És nem azért nem csinál Isten semmit, mert vizsgáztatni akar, játszik velünk. Nekünk van erre szükségünk. Mennyire fontos az, amit kérünk? A betegnek adandó vért sem, a beültetendő szerveket sem csak feladják postán, hanem minden paraméterre odafigyelve, megfelelő tárolással és precizitással teszik, mert fontos. Bizonyítanunk kell a hitet, az akarást, odatesszük magunkat, azért, ami sokat jelent. Istent nem ugráltatni akarjuk az imádsággal, hanem kérni, hogy lépjen közbe egy nagyon komoly és fontos ügyben. Ennek az asszonynak minden ettől a döntéstől függött, feltett mindent egy lapra, hisz nem volt más lehetősége. Amikor imádkozunk, mutassuk meg mi is: nincs más lehetőség, nem megyünk innen, újra és újra hozzuk az ügyünket. Mert fontos. Mert hisszük, hogy Isten cselekszik.
Látjuk, még a hamis bíró is lépett, hát még Isten, aki szeret és kegyelmes! Harcoljuk hát, legyen bennünk ugyanez a tűz és kitartás. Tegyük oda magunkat, ne hagyjuk abba. Ha tényleg fontos, amit az Úr elé viszünk, akkor mutassuk is meg!

Vajon nem szolgáltat-e igazságot Isten a választottainak?

Igénkben ráadásul igazságszolgáltatásról is szó van.

Az imádság ugyanis nem csak kényelmi kérdésekről szóló csevej, hanem segítségkérés az igazságtalanságban.

Akik először olvasták az evangéliumot, azok a generációk voltak, akik egyre többen csak rejtve tudtak összegyűlni, akiket üldöztek, sőt meg is öltek a hitük miatt. Ráadásul nem volt mögöttük egy világraszóló egyház a maga infrastruktúrájával. Azt érezték, hogy kevés az erejük. Ezért kiáltottak ahhoz, aki nagyobb mindennél, hogy adjon kimenekedést vagy adjon halálig is erőt a hitben. Nekik az özvegyasszony példája, élet-halál harca minta volt, az imádságokat meghallgató Isten pedig az egyetlen remény.
De mi körülöttünk nincs igazságtalanság? Nem érnek-e minket vagy nekünk fontos embereket jogtalan hátratételek? Nem érezzük keresztényként mi is a bőrünkön, hogy igazságtalan és dühítő sokszor, ami velünk vagy körülöttünk zajlik? Ez a példázat bátorítani akar: érdemes kitartani. Ha a hamis bíró megmozdult, akkor az az Isten, aki Krisztusban mindent odaadott, nem fog magadra hagyni. Nem felejtkezik el rólad, akit elhívott, kiválasztott. Bátorítás ez, hogy ne lankadjunk, sőt, minél nehezebb a helyzet, annál inkább imádkozzunk. Az imádság harc, kitartó küzdelem, nem csak odavetett kérdések listája. De Isten értékeli a hitünket és azt, ha benne maradunk.

 
Vajon talál-e hitet a földön…

A hamis bírónak is van szerepe az evangéliumokban. Ellenpontja a kegyelemes és minket szerető Istennek és ráirányítja a figyelmet a valódi kapcsolópontra a mi életünkhöz: az özvegyasszonyra. Aki minta és példa. Nekünk valójában hitre van szükségünk a kitartó, fáradhatatlan imádsághoz. Jézus azt kérdezi, hogy talál-e hitet a földön? Mutassuk, meg, hogy igen! Ámen.

Bella Péter, Győrújbarát és Ménfőcsanak, 2019. március 31.