Olvasmány: Márk 14,26-31 és Luk 22,47-53
Alapige: Márk 14,66-72
Nagyon közel Péterhez
A múlt héten arról beszéltünk a Gecsemáné kerti történet kapcsán, hogy mennyire megrendítő, hogy a Szentírás betekintést enged Jézus életének legbensőségesebb pillanataiba is, abba, amikor küzd, retteg a keresztútja előtt. Nincs ez máshogy most sem, csak éppen itt Péter életének egyik legfontosabb történését láthatjuk. Nyugodtan ki is mondhatjuk, Péter bukását mutatja be az az evangélium, amelyik a hagyomány szerint Péter beszámolói alapján íródott.
A Biblia őszinte, nem színezi ki az eseményeket. Nem úgy működik, mint a politikai propaganda, ahol a szeretett vezető múltjából kisatírozzák vagy átszínezik a szégyenfoltokat. A tanítványok vezetőjét, a későbbi nagy apostolt láthatjuk kudarcot vallani, összeomlani. Két oka van ennek. Először is, ami itt történik, Péter életében fordulópont, ráadásul nem negatív értelemben, ha mindez nem történik meg, akkor nem válik lehetségessé a jövőbeni hitvalló élete. A másik ok pedig az, hogy nekünk is üzenet, jel és tanulság ez a történet.
Péter a tanítványok között az első volt, időrendben is és talán rangban is. Ő volt az a halász, akit Jézus elhívott testvérével együtt a hajója mellől Kapernaumban. Ő volt az a tanítvány, aki a legfontosabb pillanatok szemtanúja volt, Jairus lányának feltámasztásakor, a megdicsőülés hegyén és a Gecsemáné kertben is közötte volt annak a háromnak, akiket kiemelt. De Péter volt a szószóló, például, amikor Jézus azt kérdezte, hogy kinek is tartják őt követői, ő volt, aki vissza akarta tartani, amikor először beszélt az Úr a szenvedéséről, haláláról. Péter volt az, aki a viharos tengerre lépett a hajóból, amikor Jézus a vízen járva hívta, majd ő volt, aki pár lépés megtétele után elsüllyedve érezhette Jézus segítő, életmentő kezét. És igen, ő volt, aki váltig állította és hitte, hogy Jézus mellett marad mindhalálig az utolsó este, és ő volt, aki használta a kardját, bizonyítva, hogy komolyan gondolja.
Pétert jobban megismerjük az evangéliumokból, mint a többi tanítványt. Vakmerősége, nagy hangja miatt, érdekes karaktere miatt. Előttünk van egy jószándékú ember, aki ki akar tartani, aki szeretne méltó lenni Jézus elhívásához, aki Jézus mellett bizonyítani akarja a hitét, hűségét, bátorságát.
Péter annak az embernek a mintája, aki eldönti, hogy jó lesz, hogy másként fogja csinálni ezt az élet nevű dolgot, mint a nagy többség. Másként, mint azok, akiket látott elbukni vagy elromlani. Péter annak az embernek a mintája, aki ki akarja próbálni magát, aki bele is áll az ügybe. Nem félszívvel csinálja a követést, a szolgálatot, a tanítványságot. Erős akar lenni, bizonyítani akar Istennek és embernek. A világnak és saját magának.
Ismerjük ezt jól. Amikor felteszek mindent, hogy másként fogom csinálni, mint a szüleim, családtagjaim, nem fogok megalkudni, hanem végigjárom az utamat. Amikor szakítok a családi teherrel és megfogadom, hogy én nem fogok kezet emelni azokra, akik a családom részei, nem lesz az, amit nekem kellett elszenvedni. Amikor elhatározom, hogy olyan anya, apa leszek, aki mindent megad a gyerekeknek. Amikor mindennel szemben is becsülettel akarom csinálni a munkám, a hivatásom, akár a korrupt környezet mellett is. Amikor elhatározom, hogy jó keresztény leszek, méltó az Istenhez, csakazértis mindenben követni fogom.
Péter annak az embernek a mintája, aki bátran beleáll és úgy gondolja, azokból az elemekből, amivel az élete rendelkezik, fel tud építeni valami mást. A szándék jó, a bátorsága megvan. De elbukik, mert nagyobb ez annál, mintsem, hogy egyedül végigvigye. A szándék jó, de aztán jön a kudarc, a megakadás. Valószínűleg, sajnos, ezt is ismerjük.
A jelen: elbukás és sírás
Péter háromszor megtagadja Jézust. Háromszor, esküvel is letagadja, hogy egyáltalán ismeri is. Pedig idáig követte, egy ismerős segítségével eljutott a főpap házának udvarába, és míg a fal másik oldalán Jézus vádlói előtt áll és helytáll, ő ott az esti hidegben, a tűz mellett elbukik.
Ha szó szerint vesszük, valóban igazat mondott Péter, nem ismerte még Jézust. Nem tudta, ki is valójában, nem tudta felfogni, megérteni, hogy az emberré lett Isten épp most és így változtatja meg az emberiség és világ jövőjét. Persze a tagadása azt jelentette, hogy nem volt vele közösségben, ez valóban árulás. De még nem ismerte a maga teljességében Jézust. Még saját magát sem ismerte igazán, azt hitte, megvan benne minden, hogy kitartson. Hogy a szándék és az akarat elég, hogy tud építkezni abból, amit hozott magával. De nem.
Keserű kontraszt, hogy amíg Jézus a főpap és a nagytanács, majd a római helytartó és Heródes előtt állva is tarja magát az úton, Péter már a főpap szolgálólányának, rabszolgájának is gyáván ellentmond. Jézus előre megmondta és a kakasszó emlékezteti is Pétert erre. Jézus előre megmondta, de nem a fejére akarta olvasni, nem a kárörvendés volt mondatában, hanem a féltés és a figyelmeztetés. Jézus tudta, meddig tud elmenni a tanítványa.
De Péter kudarca nem elbukás volt, nem a vég. Valójában egy új kezdetet jelentett, olyan esemény volt, ami nélkül Péterrel nem tudott mit kezdeni az Isten. Fájdalmas felismerése volt annak, hogy mindaz, amivel eddig rendelkezett, az most csődöt mond. Ehhez ő kevés.
Nagyon sokszor teljesen rosszul képzeljük el a kereszténységet. Hogy fel kell építeni egy jobb embert, be kell bizonyítani Istennek, hogy méltók vagyunk hozzá, hogy kitartunk bármeddig is. Hogy véres verejtékkel, fogakat összeszorítva bizonyítunk. Csakhogy ez így nem megy. Péter története ezt mutatja meg. Még ő jutott a legtovább, de eddig jutott. Mert a kereszténység nem ezt jelenti. A véres verejték megvan, a fogak összeszorítása és a megfeszülés is, csak éppen Isten teszi meg helyettünk és értünk. És ide nem kell követni, mert nem tudjuk. Nekünk beismerni kell magunknak és Istennek, hogy egyedül nem megy. Hogy valahol elfogy az erő, a lelkesedés, a bátorság.
Fura kimondani, hogy Péterrel nem történhetett jobb, mint ez a kudarc. Furcsa, mert a mi világunk főleg azt diktálja, hogy a sikertelenség, a bukás az mindennek a legalja. A körülöttünk lévő kor csak a mérhetőt érti, mércéket állít és mi is azt tesszük. Ami történt, jó volt Péternek. Mert így omlott le egy rossz stratégia, így omlott le a saját magával kapcsolatos illúzió. És innen lehetett továbblépni. Nemrég olvastam egy nagyon tehetséges fiatal kosarasról. Minden fizikai adottsága megvan ahhoz, hogy akár világsztár is legyen, testalkat, izomzat, fejben is rendben van. Azonban van egy nagy probléma – egy korábbi sérülés miatt rosszul dob, nem a megfelelő a mozgása. Meg kell változtatni, ami nem megy egyik napról a másikra, valójában hónapok óta nem játszik, kínkeserves munkával dolgoznak azon, hogy újratanítsák dobni. Ehhez nagyon vissza kellett lépni, vissza kellett lépni a nullára. Hogy újraépítsék az egész dobást, mozdulatról mozdulatra, lépésről lépésre. Ez nehéz és hosszú munka, sok fájdalommal, küzdéssel és könnyekkel, de nem lehet megspórolni. És nem csak a kosarasról beszélek, hanem Péterről és saját magamról, magunkról is.
Péter sem spórolta meg a könnyeket. De a sírása már reménység volt. A sírása a tisztánlátás volt, az őszinte önismeret első lépcsője. A beismerése annak, hogy ehhez ő kevés önmagában, hogy az ő dobása nem megfelelő. Hogy nem javítania kell saját magán, hanem valami teljesen újat elkezdeni és ezt egyedül nem tudja megtenni. A sírása segítségkérés volt. Mi manapság a sírást is félreértjük, tiltjuk, a gyengeség jelének tartjuk, még akár a sír mellett állva, vagy betegség idején is. Pedig sokszor a legőszintébb és legvalódibb reakció. És nagyon sokszor valami újnak a kezdete is. Egyszer voltam nagyon közel egy párhoz, akik több hónap mosolyszünet után újra tudták kezdeni együtt, és bizony az új szakasz sírással kezdődött. A múltkor láttam valakiről egy videót, aki bár okos, tehetséges diák volt, nem tudott egyetemre jutni, aztán egy civil szervezet megoldotta és amikor megtudta, hogy mehet, sírt. Aztán jött a nevetés.
Péternek újra kell rendezni mindent. Találkozik a két világ: a saját magáról alkotott kép, és a valóságos, amit Jézus mondott. Találkozik a hideg és a meleg. És ez nem megy könnyen. Olyan, mint amikor a kovács beleteszi a felhevített vasat a hideg vízbe: sisteregve forr fel a víz. Ez nagyon fájdalmas és nehéz helyzet.
Fel kell ismernie, hogy engednie kell Istennek, hogy újrarendezzen mindent. Szembesül a saját elégtelenségével, kudarcával, ráébred, hogy minden jó szándéka ellenére ehhez kevés. De ezzel nem veszett el semmi, sőt, még csak most kezdődik. A hit is legtöbbször könnyekben születik, két világ találkozásánál kezdődik! Saját töredezett és sérült életünk és Jézus tiszta és szent világának találkozásakor. Amikor már nem tudjuk kimagyarázni magunkat, amikor már az illúziók is elvesznek, az ember könnyek között lesz alkalmas arra, hogy Isten igazán kézbe vegye az életét.
A jövő: valami teljesen új
Az a jó, hogy ismerjük jól a folytatást is. Ezekből a könnyekből új világ születik, egy új élet. Péter nem marad magára. Hisz Jézus ott az utolsó vacsoránál, amikor megjósolta Péter tagadását, azt is látta, mi lehet Péterből! Tudjuk jól, Jézus feltámadása után hogyan építi fel újra Péter „lelki házát”, amikor háromszor kérdez rá a szeretetére, majd háromszor is rábízza a követőit. Nincs kétség, Jézus megbocsátott, újat kezd vele. Pünkösdkor aztán veszi a Szentlelket és indul a szolgálatra, ahol többé már nem tagadja meg Urát, sőt kész szenvedni, meghalni érte.
Valami teljesen új Péter számára, ami nem lett volna enélkül a bukás nélkül. Ami valójában nem is bukás volt, hanem valódi fordulópont.
Valami teljesen új Krisztusban
Isten velünk is teljesen újat akar kezdeni. Ez az, amit a kereszténység jelent. Adjunk neki szabad kezet, engedjük, hogy ne csak elkezdje, de véghez is vigye bennünk az átalakító munkát. Krisztusban így lesz miénk a kiteljesedett, örök élet, amiben megvan a helye a sírásnak és a nevetésnek is. Ámen!
Bella Péter
Győrújbarát, 2018. március 18.
