Olvasmány: János 14,1-11
Alapige: Márk 14,32-4

Régóta Márk nyomában van a gyülekezetünk, sok epizódjába láthattunk bele Jézus életének és szolgálatának. A mai az egyik legnehezebb jelenet. Nehéz megragadni, lehetetlen a maga teljességében átérezni, valahogy nincs fogásunk rajta. Mégis jó beleütközni, érdemes megállni mellette – alázattal, csendesen.
Gondoljuk csak meg, milyen nagy dolog az, hogy a Szentírás beenged bennünket a Jézus belső szobájába. Hallhatjuk magányos tusakodásában, az utolsó kísértésnél, láthatjuk küzdelmében, rettegésében. De elénk kerülnek a tanítványok is, elődeink és társaink a krisztuskövetésben, látjuk az ő csődjüket is, azt, ahogyan már itt kudarcot vallanak. Vessük hát le saruinkat és nézzünk körül alázattal, mert titkok között járunk.
Ott, a Gecsemáné kertben...

…megláthatjuk Jézus emberi arcát a gyötrelemben.

Jézus nagyon jól tudta azt, mi vár rá, beszéltünk már erről. Tudta, mi fog elkövetkezni, nem az árral sodródik, erre készült, ezért jött, lát és tud mindent. Többször, pontosan, egyértelműen elmondta már a tanítványoknak, miért akar feljönni Jeruzsálembe. Eljött az óra, kezdődik, készen kell hát állnia, meg kell tenni a lépéseket. De miért retteg, miért gyötrődik? – tehetjük fel a kérdést. És ne magyarázzuk félre, azok a szavak, amik itt vannak a magányosság fájdalmát, a zavart, az igen erős félelmet jelentik. Talán elbizonytalanodott volna Jézus? Nem volt bátor a világ ura? Hogy értsük mindezt?
Fontos látnunk – itt különösen – Jézus emberi arcát! A megváltás csodája pont az, hogy az örökkévaló Fiú teljesen hasonlóvá lett hozzánk mindenben, kivéve a bűnt. Jézus Isten, teljesen. De ember is. Ugyanolyan sérülékeny testtel, fájdalmat közvetítő idegrendszerrel, ugyanolyan vággyal a boldogságra, a közösségre. És Jézus tudja, mi vár rá, micsoda embertelen fizikai fájdalom, micsoda magány. És mindezt úgy, hogy ő lesz a legutolsó ember, a kárhozatot megjáró megváltó, minden bűn hordozója, ő, a szent, a tiszta.
Olyan ez az ige, mint egy próba. Helyes az a kép, ahogy Jézust látjuk? Nem egy szuperembert képzelünk el, akiről leperegnek a fájdalmak és rezzenéstelen arccal vállal mindent? Nem egy robotot látunk, akitől elvárjuk (már kimondani is rossz, elvárjuk), hogy csinálja végig, amit vállat? Jézus nem rendülhet bele! De miért nem? Ne egy szuperembert képzeljünk el, aki érzéketlenül szembenéz a megoldandó feladattal. Jézus ember volt, így érezte a fájdalmat – mind a fizikait, mind a lelkit is. És még az Atyával való folyamatos és tökéletes egységét is megterhei mindez. Ezt már elképzelni sem tudjuk. Szörnyű út előtt állt – pont ezért gyötrődik. Egy próba ez az ige. Látjuk-e Jézus emberségét, hisszük-e?
Nem arról van szó, hogy most először gondolt bele az áldozat szörnyűségébe, aztán már-már visszakozik. Az inkább ránk jellemző. Azért vonul el, mert tisztában van mindazzal, ami rá vár. Ez az elvonulás tulajdonképpen felkészülés a csatára, a sorok rendezése. Mint egykor a negyven napos pusztai böjt, csak pár órába koncentrálva. Az felkészülés volt egy hadjáratra – ez itt felkészülés a hadjárat mindent eldöntő csatájára. De közben mindene tiltakozik az ellen, amit át kell élnie, amit magára kell vennie.
Ez már a keresztút, itt kezdődik a megváltás célegyenese. Ez az utolsó pont, ahol megállhatna, kiszállhatna, vágyik is rá. De nem áll meg, hanem imádkozik. Mert nem robot, nem gép, nem érzéketlen szuperember. Imádságában megjelenik a kérés is: „ha lehetséges, múljék el tőlem ez a pohár.” A pohár, ami a szenvedést, a próbát jelenti. A pohár, amit nekünk öntöttek tele.  Még egyszer mondom, Jézus készült erre, mégis. A szentháromság Isten titkánál állunk újra, a gyötrődő Fiú és az Atya fájdalmas és rendkívül mély kapcsolatánál: a Fiú könyörög az Atyához, ha van másik lehetőség, történjen meg. De nincs. Az úton végig kell menni.

Jézus nem félt, nem szállt inába a bátorsága. Elviselhetetlenné az tette, amit az egész jelent.
Először is a következő eseményekben Jézus engedi, hogy tomboljanak körülötte azok az erők, amikre Isten nemet mondott. Ami vele fog történni: hazugság, hamis tanúság, erőszak, gyilkolás. Ez az, amire Isten nemet mondott, hisz nem tartozik hozzá, idegen tőle. Az emberré lett Isten beleugrik az istentelenség örvényének közepébe. Hát persze, hogy elszörnyed. Ő mindennek az ellenkezője és most engedi magát kiszolgáltatni.
Aztán gondoljunk csak bele: mit fog magára venni Jézus? Minden ember bűnét. A kárhozatunkat, a hazugságainkat, minden életmocskunkat. Jézus Krisztus, aki teljes Isten és teljes ember, aki jó és szent, aki nem ártott senkinek, sőt gyógyított és boldogságot hozott magára veszi és a halálba viszi minden istentelenségünket és embertelenségünket. Értjük, mit jelent ez? Az, aki halálig engedelmes, az emberiség engedetlenségét, lázadását fogja hordozni, cipelni, abba hal bele, magával rántva a kárhozatba.
Ezt én nem tudom tovább magyarázni, csak gondoljunk bele, mit tett értünk a szent és jó Megváltó, maga a megtestesült isteni szeretet. Hát persze hogy retteg, hogy megkerülné, hogy alternatívát keres. De ez nem a gyávaság órája, hanem az őszinte szembenézésé, hogy nincs tovább, lépni kell.
Az ember életében is vannak hasonló harcok, gyötrelmek, de nem a gyávaságot jelenti a félelem, hanem a reális látást. Amikor a feleség szembesül férje rákos betegségével, rohamosan romló állapotával, nem gyávaságában retteg és sír, amíg egyedül van. Hanem tudja, milyen rossz lesz megélni, de a másik miatt muszáj felállni és menni. Amikor a fiatal apa egyedül marad párhónapos gyerekével egy tragédia miatt, fél és retteg, zokog barátja vállán, de ez nem a gyávaság kitörése, hanem tudja, mi jön most, nehéz lesz, de beleáll. Amikor a fiatal szociális munkás egyedül kikerül a lerobbant, nyomorba döntött falu gyerekei közé, hogy tegyen valamit, nem a gyávaság miatt kell összeszedni minden erőt, hanem mert tudja milyen nehéz lesz. De lép és megcsinálja.
Jézus nem gyáva volt. A rettegésében emberségének valódisága van, ami nélkül nekünk nincs üdvösségünk. És az Atya nem vette el a poharat. És Jézus elindult az útra, amiben tudta, mi vár rá. 

…megláthatjuk az ember alkalmatlanságát.

Mi hívő, hitetlen, és Istent kereső emberek sokszor túl sokat gondolunk magunkról azzal kapcsolatban, milyen sokat bírunk, hogy a jobb jövővel kapcsolatban mennyi minden függ tőlünk. Túlértékeljük azt, amit az egészhez hozzá tudunk tenni. A mai igénk keserű választ ad arra, mennyit ér e tekintetben a legjobb emberi szándék. Nem akar Jézus gyötrelmében egyedül maradni, ezért kéri három tanítványát, hogy virrasszanak vele. Nem azt kéri, hogy vegyék át a teher egy részét, de még csak azt sem, hogy imádkozzanak vele. Csupán virrasztani kell, vele maradni a háttérben, legyenek elérhető közelségben.
Az eredmény: a tanítványok elalszanak. Ennyi az ember önmagában, gyenge, kicsi ehhez a teherhez. A megváltás, az üdvösség egyes egyedül Isten műve. Pont. Mi ehhez nem tudunk nem tudunk hozzáadni semmit. A megváltás száz százalékban Isten műve, az Ő magánya, az Ő fájdalma, az Ő keresztje és mégis nekünk ad örök életet és bűnbocsánatot.
Mi a gyümölcseit érezzük, azt vehetjük át, ha teret engedünk a hatásának, az új életnek. Nézzünk csak később a tanítványokra. Pünkösd után, miután már a bűn büntetése nincs a vállukon, a halál is legyőzött ellenség, a Szentlélek kézbe veszi életüket és már nem alszanak. Innentől elviselik a fájdalmat, a nehézséget. Azért a Jézusért, akit ott a Gecsemáné kertben magára hagytak.

Nagyon fontos tanulsága a Gecsemáné kerti történetnek, hogy leszámoljunk az illúziókkal. A keresztút Istené. Nem a miénk. A megváltás az ember csődje és az Isten győzelme.
Nem kell magyarázkodni, fogadkozni. Sóhajtsunk egy nagyot, és áldjuk Jézust, hogy megtette, hogy szabad utat engedett az Atyához és vele csodákra vagyunk képesek. Benne meggyógyulunk és új életet kapunk.

…meglátjuk, mit jelent belesimulni az Atya akaratába.

Jézus imádságával érdemes foglalkozni. Egy mondatról már beszéltünk: „Vedd el tőlem ezt a poharat.” Van itt egy második: „mindazáltal ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem amint Te.” Példát kapunk döntéseinkhez Jézustól.
Nehéz ez és mégsem nehéz. Hisz tényleg nehéz lenne azt mondani Istennek, hogy az ő akarata legyen, ha Isten kényúr lenne, vagy valamilyen szeszélyes uralkodó, egy szörnyeteg. Ugyanis ez a mondat nem beletörődő, nem is fogcsikorgatva kell elmondani. Mert Istent nem ilyennek ismertük meg a Szentírásból.
Ez tulajdonképpen a megnyugvás mondata, minden fájdalommal és küzdelemmel együtt – helyesen ezt kell kihallanunk belőle. Te, a szeretet Istene, jobban tudod, mit kell tennem, mint én. Te, a bölcsesség Istene, jobban tudod, mire van szükségem, mint én. Te, Istenem jobban tudod, miből lesz a legtöbb gyümölcs, mint én. Jézus szenvedésének, fájdalmának gyümölcsei mi vagyunk…

Legyen meg a Te akaratod, mert ez így jó! Ide kell eljutnunk nekünk is: mert ez a bizalom mondata, a valódi hité, ami mindent letesz az Atya elé.
Aztán van itt még valami, Jézus ezt mondja: „menjünk.” Indulás. Tegyük meg, amit Isten kér. Tegyük meg, amit imádságban megharcoltunk. Jézus megtette, meg kellett tennie. Az imádság része a mindvégig való kitartás is, a cselekvés. Mert az imádság döntés. Döntés a hitben.

Ott a gecsemáné kertben sok minden megmutatkozik. Meglátjuk Jézus valódi emberi arcát. Megláthatjuk a saját gyengeségünket és alkalmatlanságunkat a tanítványokban. Megláthatjuk, mit jelent belesimulni az Atya akaratába.
Amikor másodszor visszatér Jézus, akkor olvassuk az ismét alvásból ébredő tanítványokról: „nem tudták, mit feleljenek.” Nincs szó, az embernek már kifogása, magyarázkodása sincs. A mai igét olvasva, de a passióval, Jézus keresztútjával és húsvéti feltámadásával szembekerülve ez ránk is igaz. Nem tudunk felelni. Csak ámulni és dicsérni Istent.
Ami innen kiindul, ami ezután történik, az a legnagyobb győzelem. Nehéz keresztút és mégis a leghatalmasabb diadal, Isten legyőzi a minket halálba tartó erőket. Visszafoglalja azt, ami eredetileg az övé volt.
Áldjuk ezért őt, ha szavakat keresünk. Hogy vállalta Jézus, a Gecsemáné kertet, a keresztet, a szenvedést. A halált. Hogy mi élhessünk.

Bella Péter
Győrújbarát, 2018. március 11.