Úton, út mellett

Jézus úton van, mozgásban van, éppen Jerikó városán haladunk át. Nagyon fontos ez az út, a múlt évben több állomását is láttuk. A cél Jeruzsálem, még körülbelül 30 kilométerre – földrajzi értelemben. A cél a páskaünnep – vallási értelemben. A cél a megváltás célbaérkezése, az áldozathozatal – Jézus küldetését nézve. Jézus Jeruzsálembe tart, hogy véghez vigye azt, amiért érkezett, magát adja az emberekért, meghaljon és feltámadjon.
Az úton elég sokan tartanak Jézussal. A tanítványok, akiket maga mellé választott, aztán sok követő, nők és férfiak, akik közel akarják magukat tudni az Úrhoz, ők egy tágabb tanítványi kör részei. Sokan azok közül, akik szenzációt akarnak látni, akik félreértve Jézus tetteit és szavait a forradalmárt látják benne. És azok, akik valójában az ellenségei, de ott vannak a nyomában és gyűjtik az okokat, hogy aztán eltehessék láb alól. Nagy sokaság tart Jézussal az úton.
És van még egy szereplőnk, aki nincs úton. Nem mozog. Ott ül az út mellett, nap nap után. Mást nagyon nem is tud tenni, mivel megvakult valamikor az múltban, kívül van a közösségeken, a munka világán, a társadalom szemében nem teljes értékű ember. Ott ül és koldul, hogy túléljen, azoktól, akiknek mozgásban van az életük, akik nem akadtak meg.
Ide csatlakozunk most mi is, olvasva Márk tudósítását. És meg is nézzük a szereplőket. Három szemszögből nézünk rá a mai történetre, háromféle nézőpontból fogjuk levonni a tanulságokat magunk számára.

A tömeg nézőpontja

Hogy a Jézus körül összeverődött, az őt követő tömeggel hol találunk párhuzamosságot saját helyzetünkkel kapcsolatban, talán hamar nyilvánvalóvá válik. Kik is azok, akik a mai korban próbálnak az Úr nyomában lenni, követni őt, amerre ő megy láthatatlanul is? Az egyház. A krisztustanítványok láthatatlan lelki közössége és annak látható leképződése – aminek a mi gyülekezetünk is tagja. Rajta vagyunk az úton, elhívottak vagyunk és vállaltuk a követést.
És mire figyelmeztet a történet? Hogy oda kell figyelni, hogy érzékenyek maradjunk. Azt olvassuk, hogy amikor a koldus elkezdett kiabálni, akkor „többen rászóltak, hogy hallgasson”. Van egy hasonló történet nem is nagyon korábban, ott a gyerekeket nem akarják Jézus közelébe engedni a tanítványok. Itt nem tudjuk, kik azok, akik túlbuzgó módon rendet akarnak vágni és el akarják hallgattatni a zavaró tényezőt.
Miért teszik? Ki tudja?! Talán azért, mert feleslegesen akasztana meg egy nagyon fontos ügyet a maga problémájával. Itt sokkal nagyobb dolog vannak éppen folyamatban, az út mentén kiabáló koldus csak egy zavaró hiba. Talán nem volt „partyképes”, egy koszos, szakadt koldusról beszélünk, egy senkiről, ki tudja milyen ápolatlan volt, hogy milyen szaga lehetett? Talán az volt a gond, hogy kiabált – ezt nem illik, tartsa be a hivatali utat, a rendet, csak úgy az út széléről azért nem kellene! Sorolhatnám még a vélhető indokokat, melyekben az az ijesztő, hogy mi, keresztények ugyanezekkel szoktunk „rendet vágni” a Jézus után vágyakozók között, azok között, akiknek az evangéliumot kellene hirdetni.

Túl sokszor zárjuk le a sorompót és leszünk akadályai annak, hogy emberek Isten közelébe kerüljenek. Nem szimpatikus ember, inkább ne. Más politikai nézeteket vall, nem kellene őt a gyülekezetben nagyon engedni, hogy helyzetbe kerüljön. Ivott korábban, ki tudja mi lesz, ha visszaesik, akarunk mi botrányt, ugye, hogy nem. Nagyon rendezetlenek a körülményei. Pszichiátriai betegsége van, most rendben van, de mi van, ha megint rosszabbra fordul a dolog, akarjuk ezt? Cigány, jobb lenne, ha itt nem nagyon lebzselne. Színesbőrű, nem rég költözött ide, tudom, hogy orvos, de akkor is, keressen más közösséget. Olyan emberekről beszélek persze, akik megmozdultak Isten felé. Ezt a sort is folytathatnám.
Megvallom őszintén, ezt végiggondolva, nagyon elszégyelltem magam. Hányszor húztam be én magam a kéziféket olyanok előtt, akiknek pedig pont az Isten igéje adta volna a fontos lépést! Nem is akarom tovább húzni, inkább figyeljünk a jó példára. Amikor Jézus odahívja, hirtelen valahogy miden megváltozik, és akkor elhangzik a jó mondat, amivel kezdeni kellett volna: bízzál (úgy is fordítható: légy bátor), hív téged. Hívjuk azt magunk mellé, akinek szüksége van Jézusra és aki el is indult, hívjuk, ne akadályozzuk.

Bartimeus szemszögéből

Váltsunk a látószögön: mit üzen Bartimeuson keresztül nekünk az ige?
Először is azt, hogy tegyünk meg mindent, adjunk bele apait-anyait. A vak koldus sok mindent hallott, mást nem is nagyon tudott, csak fülelni és összeszedni az információkat. Valószínűleg hallott már Jézus cselekedeteiről, lehet, hallotta, hogy gyógyított meg másokat, más vakokat is. És ez a Jézus most ott van tőle pár méterre, egy zajos tömeg közepén. Ő pedig mindent megtesz, amit megtehet, amilyen kevés eszköze van. Felhívja magára a figyelmet, kiabál, nem adja fel, amikor csitítják, akkor az csak olaj a tűzre.
Ő tudja: az istenkérdés valójában életkérdés. És ha életkérdés, akkor nem az érdekes beszélgetések idejére, a szalonfilozofálgatások alkalmaira száműzzük, hanem megragadunk minden igazi lehetőséget. Akkor nem pattanunk le az első akadályra. Nem szimpatikus a lelkész, lassú és esetlen a gyülekezet, kényelmetlen a szék – ennyi elég, hátat is fordítottam? Ne tegyem, ha elindultam Isten után, járjam végig az utat, még a körülöttem lévő keresztények hibái ellenére is. Tegyem fel a kérdéseimet, kiabáljam bele, hogy Isten is meghallja, ne adjam fel, még ha kiforratlanok is, tökéletlenek is azok a kérdések, tegyem fel újra és újra!
Aztán azt üzeni Bartimeus, hogy ha megszólít Isten, akkor ugrani kell. Először nem értettem, miért foglalkozik a felsőruhájával, a köpenyével. Aztán készülés közben olvastam, hogy az nem rajta volt, hanem valószínűleg alatta, azon ült koldulás közben és azon gyűjtötte a pénzeket, amiket kapott, az volt az irodája, a raktára, a széke. Csak akadály, nem érdekes, csak belegabalyodik. Nem kér öt percet, míg összerakja mindenét, aztán megy tovább. Ugrik, otthagy mindent, mert ez kell, komoly a tét. Hasonlóan a romantikus filmekhez – bár más indíttatásból, tipikus jelenet, amikor a fiú már lemond a lányról, úgy tudja nincs a városban, aztán a munkahelyén, amikor éppen egy prezentációt tart, meglátja az ablakból. Otthagy csapot-papot, mindenki nagy megrökönyödésére és rohan, mert most van a pillanat, lehet az utolsó, amikor helyrehozhat mindent, bocsánatot kérhet meg ilyenek, ami az ilyen filmekben lenni szokott.

A vak koldus helyzetértékelése mintaértékű. Ez itt Jézus, aki az egész életét megváltoztathatja, nem érdekli semmi, csak az, hogy elé kerüljön. Hol van belőlünk ez az istenkereső tűz, ez a célratartás, amikor felismerem az én pillanatomat? A megtérés, az élet megújulása, a hit megerősödése ebből indul: nem nézek semmit, közel akarok kerülni Istenhez, amikor felismerem a pillanatomat, indulok.
És még valami. Jézus meggyógyítja a szilárdan hívő embert (Bartimeus mondatában tanítványokat megalázó bizalom van). És utána, amikor Jézus azt mondja, menjen, megy – méghozzá utána. Ez a „Menj el!” mondat nem az elküldést jelenti itt, hanem az addig megrekedt élet megmozdítását, és Bartimeus érti. Csatlakozik a követőkhöz. Mert Jézus nem marad ott, az ő akkori helyzetében, neki kell átállítani az életét.
Sok mai hívő úgy gondolkodik: behívom az életembe Jézust, ő meg marad és a személyes segítőm, tanácsadóm, trénerem lesz, örökké, abban, amiben vagyok, oda ül mellém az út szélére, vagy követ, amerre nekem támad kedvem menni! Az ige figyelmeztet: ez nincs így. Találkozom Jézussal, ő belenyúl az életembe, meggyógyít, de utána nekem is mozdulnom kell. Nekem kell mozdulnom, átértékelnem az életemet, irányba fordítani és menni arra, amerre ő megy. Ezt teszi Bartimeus, és már képes is rá, mert lát, mert teljes lett az élete, mert új életet kapott! De sok mindent üzen ez a vak koldus nekünk, ugye?

Jézus szemszögéből

De van itt még valaki. Az a Jézus, aki minden lépésével egyre közelebb kerül ahhoz, hogy magára vegye minden ember tévedését, bűnét, szennyét és tragédiáját. A tökéletes és tiszta, aki elindult, hogy utolsó legyen és vállalja értünk a mélységek mélységét. És ő meghallja a kiáltozást, megáll találkozni Bartimeussal.
Látja Bartimeus tragédiáját. Ami nem a vaksága. Jézus mélyebbre lát, ő az élet problémáinak a gyökerét látja. Hogy miért nem tudja elhordozni a vakságát? Mert gyenge hozzá, mert megsebzett ember és körülötte is gyenge és megsebzett életek vannak, akik nem tudják kiegészíteni az életét. A gyökeréig lát a problémának. És nem a szemének meggyógyítása az igazi gyógyítás, az semmiség. Az Isten szeretetének megtapasztalása az igazi gyógyítás.Az Isten Jézusban megtorpanó, odahajoló és az elveszettségből a az igazi életbe visszaemelő szeretet a valódi megoldás, amit Jézus ad. Farkas József igehirdetésében olyan szépen ír erről. Hogy Jézus itt igazából a törést gyógyítja Bartimeus életében, azt a törést, ami a mi életünkben is ott van, Isten nélkül. Hogy van egy láthatatlan életseb, ahol folyamatosan elszivárog az életerő – ez mindannyiunk tragédiája. De ez a seb lehetőség, ezen keresztül beömlik a hit által a gyógyítás, a kegyelem, az élet. Bartimeus vak volt, és ez volt a lehetőség, hogy sokkal többet kapjon vissza, mint a látását. Az életét kapta vissza, a valódi életet.

Jézus meggyógyította a vakot és a történet példává lesz nekünk, akik bár látunk, de lelki értelemben vakok vagyunk nélküle. Példa, hogy amíg ő nem kezeli a valódi törtést, a valódi sebet az életünkben, addig nem lesz teljes. És még valami. Jézus itt meggyógyított egy beteget, de ő úgy is gyógyítja a valódi bajt, hogy lehet, a testi betegséget nem gyógyítja meg. Nincs erre most időnk, talán egyszer, de sajnos túl sokszor bálványozzuk a gyógyulást. Lehet imádkozni a testi gyógyulásért, van, hogy Isten megadja, de van, hogy nem teszi. Mert Jézus nem csodadoktor és nem jeleket gyárt, szenzációkat, amivel meg akarja erősíteni magát – ma sem ez van. És van, hogy a betegség szolgálattá válik egy hitben és lélekben meggyógyult, új életet kapott embernél.

Úton

Úton van Jézus. Valójában ő az út. Amihez csatlakoznunk kell, nekünk is. Az út szélén kezdjük, de Isten belenyúl az életünkbe és belül, a mélyben a valódi problémát megoldja, csak ő tudja megoldani. Ne engedjünk elmenni, kérjük, ragadjuk meg. És induljunk el vele egy úton. Ahová engedjünk be másokat is, mert mindenkinek van itt hely, az üdvösség, a teljesség felé. Jézus ezt a lehetőséget adta Bartimeusnak és nekünk is ezt kínálja. Élünk-e vele, ez a kérdés! Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, Ménfőcsanak 2018. január 14.