Sokorói-dombság Reformátusai

Krisztus követése - az egyetlen lehetőség

2018. február 03. 12:32 - Bella Péter

Márk nyomában - 16. rész

A Győrújbarát-Ménfőcsanaki Református Missziói Egyházközség reformáció emléknapi istentiszteletén elhangzott prédikáció.

Alapige: Márk 8,34-38

pexels-photo-303040.jpeg

A reformációra emlékezünk egész évben, ezen a napon pedig különösen. Előttünk van az ötszáz évvel ezelőtti küzdelem, ahogy az evangélium újra előkerült, ahogy megnyíltak a Bibliák, ahogy megújult az egyház, előttünk vannak a reformátorok, akiknek egyáltalán nem volt egyszerű a helyzetük

Isten útja rengeteg csodát hozott, áldott élményeket, nagyon szép gyümölcsöket, életek változtak meg, közösségek ébredtek fel és erősödtek meg. De emellett ott a rengeteg vállalt fájdalom, lemondás és nehézség. Nem véletlenül örülök, hogy ma került elő az alapigénk.

Nemrég láttam egy keresztény testvéremtől kapott videót. Egy nyugati sztárprédikátor hirdette az igét, feliratozták. Arról szólt, hogy csak hitben el kell fogadni Jézust, be kell engedni az életünkbe, és egy csapásra megváltozik minden, és a jövő is rendben lesz, onnantól csak a boldogság, a siker jön és nem lesz fájdalom, félelem és nehézség, ha hitben maradnak. A reformátorok élete mást mutat, de Jézus is másról beszél igénkben.

pexels-photo-263356.jpeg

Valójában egyáltalán nem könnyű kereszténynek lenni. Csak a saját élményeimre, ha gondolok, itt az egyházon belül, a hívők közösségében is volt már részem megnemértésben, bántásban, kérdőjelezték meg a hitem, a megtérésem, az odaszánásom, az elhívásom, volt, hogy becsaptak, volt, hogy megsértettek. Sokkal több jót kaptam, de akkor is, nem ezt vártam. Ráadásul mennyi mindenről kellett lemondanom, a nemkeresztény világ felé nagyon sok súrlódással is járt az eddigi hívő életem. És mindezek felett ott vagyok én magam, aki sokszor gyengültem el, tévedtem, botlottam meg, estem kétségbe, túl sok kísértés és túl kevés győzelem, hányszor lehettem volna én magam az oka, hogy kiszálljak. És sokszor mintha az Isten is bújócskázna velem. Egyáltalán nem könnyű.

Pedig mi valami könnyebbet várnánk, nem? Hiszen az Istent mellőző, elfelejtő vagy éppen tagadó világ elég nehéz feladatokat ad elénk. A múltban bekapott sebeink újra és újra felszakadnak, a munkában túl sok a kihívás, az akadályozó tényező, a kapcsolataink rendbentartása, az egészségünk, a problémákkal való küzdelem, a jövőre való felkészülés… Sorolhatnánk tovább is. Túl bonyolult, túl nehéz, túl stresszes. És ez nem szűnik meg, ha keresztények leszünk?

Tényleg azt várjuk, túl sokszor várjuk, hogy a hit egyfajta fájdalomcsillapító legyen, az istentisztelet egy csendes szoba, ahova egy kicsit visszahúzódhatunk. Hogy Isten legyen egy csengetésre készen álló komornyik, aki ugrik, ha baj van. Az egyház legyen egy meleg, csendes kuckó mindentől távol, egy bunker, ahova elbújhatunk, ha szükségünk van rá. Ez lenne az igényünk – de Isten nem ezt teljesíti. Ő többet akar adni. A kérdés, hogy hajlandók vagyunk feljebb emelni a szemünket és elfogadni, hogy Jézust nem használni kell, hanem követni.

Egyáltalán nem egyszerű, nem fájdalommentes Krisztus követése. Nem valami édes, mézesmázos, mindent megváltoztató élmény, még ha sokszor ezt is hirdetik nekünk. De mégis azt mondom, hogy érdemes, mert ettől függetlenül nem rossz, sőt az egyetlen jó, ami az életünkkel történhet, még ha sokszor nehéz is. Jézus nem hallgat el semmit, ő mindig egyenes és a teljes képet mutatja.

 

Két hete hallottuk a mai ige előtti sorokat. Jézusban Péter és tanítványok felismerik a Krisztust azaz az Isten által felhatalmazott Megváltót. És Jézus meg is akarja tanítani, valójában mit jelent mindez: ő nem egy nagy király, ő nem egy államot alapít, ő a világot akarja megújítani és ezt csak a saját szenvedésén, halálán és a feltámadásán keresztül lehet. Nem értik Péterék, még nem tudják felfogni, hogy Isten emberré lett és ezután áldozattá lesz az emberek kezében.

Jézus most megáll és elmondja, hogy ha valaki tényleg változást akar, akkor követni kell. De a követés sem lesz könnyű. Mindent oda kell adni, mindent rá kell tenni és vállalni, hogy kitartunk mellette, mögötte, bármi áron.

Azt mondja, ennek része a saját keresztünk vállalása. Ez más, mint az övé. Az ő keresztje a mi átvett bűneink büntetése. A miénk a hit következménye – hogy sokszor nem fogja érteni a világ, amit teszünk. Hogy szikrákat fog szórni, ha az Isten szerint rendezzük be az életünket. Hogy lesz benne nehézség is, áldozathozatal, lemondás. Van, akinek a mártírlét. Nincs külön út, ha szeretnénk azt a dicsőséget, ami Jézusé a feltámadásában, ha szeretnénk a teljes és örök életet, akkor előtte az odáig tartó utat sem tudjuk megspórolni.

Jézus nyíltan beszél, nem reklámkampányt indít, hanem elmondja a valóságot, hogy aki őt hűen követi, annak nehézségei is lesznek, de megéri az egész. Fura, önellentmondásnak tűnő mondatai vannak: „Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti” – azaz aki arra rendezkedik be, hogy átmentse, átügyeskedje, átharcolja magát egyik napról a másikra, aki mindent a kezében akar tartani, az a végén csak a veszteségeit fogja látni és azt, hogy nincs semmije. „Aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt” – azaz, aki saját magát kiveszi a középpontból és akár a saját jólétét, biztonságát sőt életét is kockáztatja Jézus ügyéért, az megmenti, azaz valami sokkal többet nyer, annak már az élete is értéket teremt, áldás és ajándék, de ráadásul Jézus átmenti, átemeli az örökkévalóságba.

Jézus valójában egy üzletet ajánl. Meg akarjuk vásárolni a biztonságot, az életünket és ezért bármire hajlandók vagyunk? De hát nem tudjuk, mert az életünk a legtöbb, nem tudunk semmit sem adni ellenértékként! Át kell adni annak, akinél jobb helyen van – neki.

Jézus egyenes és egyértelmű – kereszténynek lenni annyi, mint követni őt, azaz dönteni mellette, hogy ő lesz a középpont, az irányzék. Ez az egyetlen lehetőségünk, hogy több legyen az életünk, mint elpazarolt és elvesztegetett lehetőség. De ehhez kockázatot is kell vállani, ehhez követni kell őt, ehhez késznek kell lenni akár az áldozatra. Ami csak látszólag önfeladás, valójában lehetőség arra, hogy több legyen az életünk.

pexels-photo-357891.jpeg

 

Na, álljunk itt meg egy kicsit. Nem az van, hogy aki itt áll, annak örömhírt kellene hirdetnem? Nem Isten megmentő szeretetéről, bűnbocsánatról és gyógyulásról, békességről és reményről kellene beszélni? De, én arról beszélek. Krisztusban meg is kapjuk, ez egy út, amiben az üdvösség a megérkezés. Egy üzlet, amiben garantált a profit. Mindent Krisztus ad, de nekünk is be kell fektetni – ez a követés tűzön-vízen át.

Nem csak az örömben, a kicsattanó csodákban, a felszabadulásban, a megélt és nemvárt eseményekben, amik jók, de menni Jézus után, amikor tanúságot kell tenni, amikor szeretni kényelmetlen, amikor Isten kimozdít a komfortzónánkból. Követni Jézust, amikor a szerettemmel és a barátommal kell jót tenni, de követni akkor is, amikor nemszeretem emberekkel kell foglalkozni, vagy az ellenségemet kell felemelni a porból. Amikor visszakapom az életem és átélem, hogy újra összeáll, de akkor is, amikor kockáztatnom kell Isten ügyéért. Még ha elvesztem is az életem, többet nyerek, nem csak magamnak, de másoknak is.

Egy történet, egy negyedik századi szerzetesről:

Szent Telemachus, aki egy kolostorban élt, egy napon úgy érezte, hogy Isten az akkor már keresztény Rómába szólítja. Nem tudott rájönni, hogy mit akarhat vele Isten Rómában, de érezte a késztetést, hogy mennie kell. Földi javait tarisznyába tette, amit átvetett a vállán, és elindult a poros úton nyugatnak, Róma felé.

Odaérve embereket látott, akik összevissza rohangáltak a városban. Egy olyan napon érkezett, amikor az amfiteátrumban gladiátorok készültek megküzdeni egymással, illetve vadállatokkal. Mindenki az amfiteátrum felé tartott, hogy nézze a mulatságot.

Telemachus úgy gondolta, hogy ez az, amiért Isten őt Rómába hívta. Bement az amfiteátrumba, és leült a 80.000 ember közé, akik éljeneztek, amikor a gladiátorok bevonultak, és így kiáltottak: Éljen a császár! A császár dicsőségéért halunk meg!

A kis szerzetes elgondolkodott magában: „Itt tartunk Krisztus után négy évszázaddal. Egy civilizált nemzet vagyunk, és az emberek ölik egymást a tömeg szórakoztatására. Ez nem keresztyéni!"

Telemachus felugrott a székéről, lerohant a lépcsőkön, átmászott a falon, odament az amfiteátrum közepére, és odaállt két hatalmas gladiátor közé. Kezét felemelve, szelíden így kiáltott:

-     Krisztus nevében, fejezzétek be!

A tömeg kinevette. Az egyik gladiátor kardlappal odasózott egyet Telemachus hasára, aki ettől megpördülve leesett a porba.

Kisvártatva felkelt, és ismét odaállt a két hatalmas gladiátor közé. Megismételte:

-     Krisztus nevében, fejezzétek be!

Nem hagyta abba, egy idő után a játék közönsége ezen annyira felháborodott, hogy halálra kövezték Telemakhosz, a szerzetest.

Megérte? Ha azt mondom, hogy a keresztény római birodalomban ez volt az utolsó gladiátorviadal? Honoriusz császár olyannyira megrendült a szentéletű szerzetes halálának hírétől, hogy attól a naptól megtiltotta a gladiátorjátékok folytatását. A játékoknak ezzel mindörökre végeszakadt, vége lett az öldöklésnek. (Forrás: Internet)

Vagy Luther Márton. Ő egy sokkal nehezebb életet kapott, sokkal több fájdalommal és veszéllyel, de ezzel együtt sokkal többet nyert meg, hát még azok, akik az ő tanításán keresztül jutottak ez az evangéliumhoz. Megérte? Igen! Kálvin legszívesebben egy könyvtárban írta volna a munkáit, kutatott volna csendben, de Isten szeretete és szolgálata menekülésekbe és konfliktusokba sodorta, a genfi szószék is tele volt fájdalommal, testi egészsége is odalett és még a nyugodt családi élet sem lehetett az övé. De mennyivel többet nyert így, hát még azok, akik rajta keresztül jutottak közelebb Istenhez.

Erről szól és erre hív Jézus. Az egyetlen jó üzlet az életünkkel kapcsolatban, amiben mérhetetlenül több a valós profit, mint a veszteség. Vállani a kockázatot, a nehézséget is. És akkor miénk lesz az, hogy tényleg áldássá leszünk és miénk lesz a feltámadás és az élet, az üdvösség és a diadal. Jézus erre hív.

Ehhez viszont el kell indulni és rajta maradni az úton, minden ellenére. Remélem nekem is sikerülni fog, a kegyelemben bízok, de bátorítok másokat is. Mert csak ez éri meg, semmi más. Nekünk és a világnak is.

 

Közösen járjuk ezt az utat, ez a gyülekezet feladata, egymást segíteni, támogatni, bátorítani és közben ünnepelni az Istent. A reformáció évfordulója megvolt, örüljünk az ötszáz évnek, de érdemes foglalkozni az ötszázegyedikkel. Csak akkor van értelme ezt az egészet csinálni, ha komolyan vesszük Jézus egyenes szavait és elindulunk és bármi áron rajta is maradunk az úton, őszintén és hitelesen megélve a vele való közösséget. És közben küzdeni is kell, meg áldozatot hozni, kockáztatni, de csodákat is megélni és a vége az örök élet. Csak ez az egyetlen, ami megéri. Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. november 05.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr3313629914

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása