Zsoltárok 3., Győrújbarát 2016. 01. 24. (Igehirdetés) by Bella Péter on Mixcloud

Olvasmány: Márk 4,35-41
Alapige:  Zsoltárok 3

Az embert formáló imádság

Testvérek, nagyon sokan úgy gondolnak az imádságra, hogy az az Isten meggyőzésére van, manipulálni az Urat, rákényszeríteni rávenni, hogy változtassa meg az akaratát. Nem, az imádság nem varázslás, nem Isten befolyásolása. Párbeszéd Istennel, hangolódás Isten akaratához, a szívünk feltárása - ez az imádság. 
Az érdekes az, hogy pont fordítva történik a dolog imádság közben. Nem Isten szándékát változtatjuk meg, hanem, ha jól imádkozunk, mi magunk változunk, mi magunk formálódunk át. Aközben, hogy őszintén átgondoljuk és feltárjuk a dolgainkat Isten előtt, hogy végiggondoljuk, milyen szerepet is tud vállalni mindebben Isten - ez hat ránk, ez változtat rajtunk. Nem Istent formáljuk át imádság közben, hanem mi formálódunk közben. Elkezd imádkozni egy kétségbeesett ember és az áment már egy olyan mondja, aki reménykedik. Elkezdi feltárni a fájdalmát az ember és mire a végre ér, már érzi, hogy Isten törödik vele. Utolsó lehetőségként imádkozunk, mert nem tudunk merre továbbindulni, aztán közben felsejlenek a megnyíló utak.
Egy ilyen embert formáló imádságot szeretnék ma megmutatni, a harmadik zsoltárt. Az imádságot egy sarokbaszorított, kétségbeesett ember kezdi el, aztán egy erős, Isten győzelmében biztos, reményteli ember hagyja abba. Teljes az átalakulás!

 
Kiindulás: sarokba szorítva

A zsoltár felirata szerint Dávidhoz kapcsolódik ez az imádság, a zsoltárok szerkesztői legalább is a nagy király egyik legfájdalmasabb élményéhez kapcsolták. Érthető miért, a kedves fia, akit maga is utódjának sejtett, Absolon, rendkívül ravasz módon megpuccsolja apját, uralmára és életére tör, Dávidnak menekülnie kell Jeruzsálemből. Érdemes elolvasni a Szentírásból ezt a keserű, Shakespeare-dráma mélységű történetet, apa és fia szomorú harcát, aminek a vége Dávid egyáltalán nem édes győzelme. A trón ugyan megmarad, de elveszíti fiát. A zsoltárt Dávid meneküléséhez kötötték, amikor fogja hű társait, még nem tudja mi lesz, de már nyomában egy egész hadsereg, az ő volt serege.

A harmadik zsoltár a sarokba szorított ember imádsága. Azé az emberé, aki támadások alatt van, aki úgy érzi, hogy már nem képes felvenni a harcot, felőrli az, felemészti, nem tudja tartani magát. Boxmeccsen egymás után záporozó gyors ütések jutottak eszembe, az első párat még tudja hárítani az ember, de aztán egyre kevésbé, nincs erő, elfogy a gyorsaság, visszatámadni nincs lehetőség, a másik túl erős, túl ügyes, túl sok, ami érkezik. 
“Uram, mily sok ellenségem van!” - kezdődik a zsoltár. Egy olyan mondat, ami valóban elmondhatott Dávid király is, de elmondhatja bármelyikőnk. Mert az élet nem olyan, hogy mindig jókor kapjuk, jó időben a nehéz próbát, vagy ellenséget. Nem, a világ nem így működik. Nem várt időben, nem várt helyről, nem várt módon, nem várt mennyiségű pofon - ez a realitás. A rossz bizony nem egy gentleman, nem várja meg, míg feltápászkodunk a legutóbbi harcból, míg leporoljuk a ruhánkat, összeszedjük magunkat, felépülünk. Sok ellenségünk van… A vírusok, baktériumok vagy a rákos sejtek, a gyorsan változó jogszabályok, a bedőlő bank, a hátunk mögött furkálódó munkatárs, a világpolitikai helyzet, a munkánk elvesztése vagy az ott létrejövő sakkmatt-helyzet, az újra aktivizálódó, nem megoldott, csak elásott családi probléma, egy csőtörés, egy lelki válság vagy a pont a hitünk miatti hátratétel. Sorolhatnám még. Sok az ellenség és nincs mindenre kész megoldásunk, erőnk, lehetőségünk. Soha nem volt olyan hadvezér a világon, aki minden támadásra előre fel tudott készülni. 
És ott vannak a gúnyolódok, ahogy a zsoltárban is, az ellendrukkerek, a nevetők, akik csak gyengítenek. Hol az Istened ilyenkor? Add fel, add meg magad, nincs miért, nincs értelme küzdeni - mondják, és csak kúsznak beljebb ezek a mondatok, mígnem teljesen a sajátjainkká nem válnak. Az viszont már biztos vereség.

Az origó: számolni Istennel

Mi a megoldás? Vagyis, először is, mi a lehetséges válasz a sok ellenség támadására? Sok van: dühös csapkodás, vak harc, ahogy egy sarokba szorított vadállat tud harcolni a túlerővel szemben. Düh, agresszió. Vagy a teljes kapituláció, amikor feladjuk, összetörünk, sokszor harc nélkül. Vagy kiegyezünk az ellenséggel - vállaljuk, mi sem vagyunk mások, mi is olyanok vagyunk, mint ők, ennyi volt, vége. Két hasonlóság van: mindhárom bukás és egyik sem számol Istennel.
Gyökössy Endre nagyon egyszerűen azt mondja, ha ránk tör az ellenség, két út van: a káromkodás és az imádság. A zsoltár az imádságra példa. Olyan, mint amikor az ember útját elzárja a hegyomlás. Életben marad, nincs baja, hátranéz, de látja, vissza nem mehet, leszakadt mögötte az út, előre néz, de nem megy, hatalmas sziklák torlaszolják el előle a továbbmenetelt. Szintet kell lépni, felemeli a fejét és meglátja, hogy nehezen, de felfelé elindulhat!

A felemelt fej. Az imádság mínuszból indul, hadd mondjam úgy, hogy a pincéből, az alagsorból, az óvóhelyből. De az imádság, amikor az ember számol Istennel, megnyílik előtte, feljebb viszi, vissza a földszintre, az alaphelyzetbe. Az origó-ponthoz.
“De te, Uram, pajzsom vagy nekem, dicsőségem, aki fölemeled fejem.” (4. v.) Isten, aki védelmezőm és felemeli a fejem! Lehet ezt is: számolni Istennel, az ő ígéreteivel, az ő válllásával, az ő szeretetével és hűségével. Nem vagyok eszköztelen a rám zúdúló nehézségekkel, rosszakarattal vagy katasztrófával szemben, olyan ő, mint egy pajzs, ami mögé bebújhatok. És felemeli a fejem, feljebb. Két irányt mutat, két következményt: a felemelt fej a tartás, amit visszakapok, csúfoljanak ahárhogy. Másfelől az új távlatokat, az új lehetőségeket. Van tovább - ha számolok Istennel! Ha kiáltok hozzá, ha bevonom a harcba, a behívom, ha elkérem és elfogadom a segítségét. Ha hozzá menekülök. Nem fogok csalódni, meghallgat, mondja a zsoltár.



 
A következő lépés: nem félek!

Az imádság első pár sorát a kétségbeesett ember mondta, aztán az folytatta, aki komolyan vette, hogy Istennel számolva van tovább. Innen is feljebb lépünk, a félelmet építjük le ezután. A hatodik vers elejét hadd olvassam: “Lefekszem, alszom és fölébredek, mert az Úr támogat engem.” Lefekszem, alszom és felébredek - na ez az, amit a kétségbeesett, támadás alatt lévő, sarokba szorított ember nem tud mondani. Saját magam hasonló élményeire gondoltam, különösen nagy életproblémák, nagy nyomás alatt, ha valami nem ment, az a nyugodt alvás. Megfordítom: ha valakinek rendben van a lelke, az élete, nem szorong, nem dörömbölnek a meg nem oldott problémák, akkor nyugodtan alszik. 
A zsoltár írója ki tudja mondani: nem félek. A bujdosó Dávid belső nyugalma ez. Jézus nyugalma a viharban hánykolódó hajóban, ahogy azt olvastuk is a Márk evangéliumából. Isten mellett, vele közösségben, hozzá közel: nincs olyan ellenség, ami erősebb lenne, mint Isten. Aki vigyáz rám és megvéd. Nem félek - szól a zsoltáríró hitvallása, felemelt fejjel, erősödő szívvel, tudva, hogy még mindig olyan sok az ellenség, mégis! Ne félj - hangzik fel olyan sokszor a Szentírásból. Az Istenbe vetett hit, a Jézust ismerő bizalom következménye a világ számára abszurdnak tűnő hívő megnyugvás (nem belenyugvás): “Isten velünk, kicsoda ellenünk?” Nem félek!

 A végeredmény: győztes bizalom

Látjuk? A rövid zsoltár olyan, mint egy lépcsőház: az óvóhely, aztán az földszint, majd még feljebb, végül kiérünk a tetőre az utoldó két versben: “Állj mellém, Uram, szabadíts meg, Istenem! Hiszen te vered arcul minden ellenségemet, kitördeled a bűnösök fogait! Az Úrtól jön a szabadítás. Legyen áldásod népeden!” A győztes ember kiáltása, biztonsága. Az előrevételezett győzelem bizonyossága. 
Szeretném megjegyezni, hogy itt a költői képeket jól kell érteni, a fogak kitördelését ne szószerint vegyük, hanem az ellenéget, mint nagy fogakkal rendelkező vadállatot mutatja be a zsoltár, a fogak kitörése pedig a bukást jelzi. Vagy a fegyverekre utal a zsoltáríró. Mindkét esetben a fegyverek, a támadás ellehetetlenüléséről van szó.
A bizalom, az előrevételezett győzelem. Azért is merem mondani, mert az eredeti szövegben ezt a jövőbeli dolgot befejezett igeidővel mondja a zsoltár, Károli így is fordítja: “Te verted arcul minden ellenségemet, a gonoszok fogait összetörted!” Mintha már meg is történt volna. És ez nem a vak remény, a vak hit, hanem a hívő realitás. Ez a valódi reménység. 

Testvérek, keresztyénnek lenni ilyen, a jövő győzelmével számolni tudó élet. Igen, minket is érnek a nehézségek sőt sokszor az mindenkit érő nyomáson felül még több, azért is, mert hívő emberként “különutasak” vagyunk. De Krisztus feltámadt, győzött és a jövőben ez a győzelem teljességre jut, addig pedig úgy élünk, már most, mint akik előre számolunk ezzel a győzelemmel. Nincs ennél nagyobb hatóerő. Ez ad bátorságot hitben a kitartásra, a jó megtevésére, olyan vállalásra, amire emberileg nincs garancia. Akkor is, ha ránk zúdulnak a bajok, az ellenség, sokszor a nem várt helyről, időben és módon.

A változhatatlan Isten társaságában

Egy imádság a harmadik zsoltár. Egy imádság, amelyik a kétségbeesésből indul, a megtapasztalt csapások közül. De imádság, nyit Isten felé, számol vele, ezért megváltozik a hangvétel, fokról fokra. Aztán már azt is ki tudja mondani: nem félek, a félelem nem vonja el az erőt, az életet nem szívja el, a vége pedig a győztes bizonyossággal élés - akár hatalmas nyomásban is, ellenszélben is teszem, amit kell. Dávid tudta, Isten akarta, hogy király legyen, vissza tudja fordítani, ami történik. Mi tudjuk, Isten adott nekünk küldetést, hogy éljük meg az evangéliumot, hirdessük, mondjon bárki bármit, tegyen ellenünk bárki bármit.
Igen, van, hogy túl sok, túl kemény a harc, legyen példa ez az imádság, tudjuk bejárni imádság közben ezt az utat, ezt az átváltozást. Tudva, hogy mindig a változhatatlan Isten társaságában vagyunk. Aki győzött Jézus Krisztusban, aki fiaivá fogadott és a győzelmet nekünk adja Lelke által.
Ámen!

Bella Péter, Győrújbarát, Győrszemere, 2016. 01. 24.