Olvasmány: Zsoltárok 27
Alapige: Zsoltárok 25,1-10

Jól elkezdett advent

Újra advent! Meggyújtottuk az első gyertyát, ami jelzi, hogy hamarosan karácsony. A legtöbb embernek inkább ez egy visszaszámlálás karácsony felé: négy, három, kettő, egy hét van hátra aztán ünnep / szünet / ajándékozás / családi összejövetel. De advent ennél sokkal több. Régebben ez egy böjti időszak volt, hasonlóan a nagyböjthöz, ami húsvét előtt van, ez a négy hét is olyan, mint egy leszállópálya, épségben megérkezni nem csak az ünnephez, de egymáshoz, sőt az élő Isten elé. A repülés egyik legösszetettebb része a leszállás, rengeteg mindenre kell figyelni, az időjárástól a látási viszonyokon át a repülő állapotáig. És nagyon fontos a sebesség, a lassulás.
Testvérek, ez az időszak, ez a pár hét valóban a készülődés ideje kell, hogy legyen – ez ár közhely. De a készülődés nem csak az ajándékok beszerzését, a takarítást, az ételek előkészítését kell, hogy jelentse. Sokkal fontosabb a lélek és a szív felkészítése, magunk rendberakása, kapcsolataink erősítése. És a lassulás, hogy a végén megfelelően landoljunk, ne legyen belőle katasztrófa.
Itt, az adventi istentiszteleteken és más alkalmainkon ebben szeretnénk segíteni. A mai istentisztelet célja, hogy jól kezdjük el adventet. Hogy jól kezdjük meg a landolást. Öveket becsatolni, kezdjük az ereszkedést – úgy, hogy közben felfelé is fogunk emelkedni!

Antizsoltár

Először azonban fel szeretnék olvasni valamit. Ennek a 10 versnek a huszonötödik zsoltárból írtam egy másik verzióját. Pontosabban egy ellentétét. Talán így hangozna, ha nem egy imádság lenne Istenhez, hanem Istent kivonva az egészből, egyedül az ember ezt tudná mondani.

Nincs, ami emelne az életemen / Már nincs miben bíznom, önbizalmam is elpárolgott, megszégyenülve állok mások előtt / Végül ez marad, elfogyva, kimerítve lehetőségeinket / Kiutat szerettem volna, jó választást, de zsákutcába jutottam / Eltévedtem saját életemben, rá kellett jönnöm, kevés vagyok / Viszem magammal hibáim, tévedéseim súlyát / Múltam is teher és nem tudok mit csinálni a tegnap történtekkel / Valami jobb út kellene, valami más, de nem találom / Büszkeség már nincs bennem, kapaszkodnék bármibe / Kellene egy út elém, ahol a szeretet és a hűség nem csak üres szavak, hanem valóság, amihez igazodni is lehet.

Csak egy gondolatkísérlet – milyen lenne, ha... Hogy miért írtam le? Hogy legyen háttere a mai igének. Hogy lássuk a különbséget, mit tud hozzátenni az élő Isten ahhoz, akik vagyunk, amiben vagyunk. A keresztény ember és a nem keresztény ember ugyanabban a világban él, ugyanabból van összerakva teste, ugyanazok a hatások érik. A hívő embernek nincs szuperképessége, még csak nem is tökéletes, nem is jobb ember alapból. A különbség a kapcsolat, amiben Atyának nevezheti Istent és gyermekének tekintheti magát, a kapcsolat, amiben Jézust követheti és benne szabadulást és életet kap, kapcsolat, amiben a Szentlélek belülről építi, jobbítja, tanácsolja.
Advent első lépése legyen az, hogy tisztázzuk magunkkal ezt. Istent kaptuk magunk mellé – tudjuk a 25-ik zsoltárt imádkozni abban a helyzetben, ahol Isten nélkül csak egy lefelé tartó örvény lenne, ahol felörlődik az ember, mert nem tud kitörni.

Isten nekünk ajándékozta saját magát.

Kiemelt az örvényből és lehetőséget ad, hogy másként nézzünk szembe a mindennapjainkkal, az örömeinkkel és a gondjainkkal, a vágyainkkal és a harcainkkal.

Felfelé

Nem véletlenül hoztam az 1908-as fordítást, azt, amit a köznyelv Károlinak hív. Az újfordítás értelmezve adja elénk a zsoltár első versét. Nem hamis, csak elveszik belőle – szerintem – így. „Hozzád emelem, Uram, lelkemet.” A zsoltár elején először is felfele kell néznünk, felemeli a fejünket, már az elején. Sőt, nem is csak a fejünket, hanem sokkal többet mond: „Hozzád emelem, Uram a lelkemet!”
Három része van ennek a nagyon fontos mondatnak:

Emelem. Mondtam, fel! Lassan kétéves fiamat figyelve érdekes tapasztalatokra találok mostanában. Az elmúlt hetekben, hónapokban sokkal többször vette észre a Holdat az égen, mint a szülei, többször mutatott felettünk elhúzó repülőkre, vagy madárrajokra. Ez két ok miatt van, először, hogy neki ez még újdonság, érdekes, a fénylő hold izgalmas, nekünk megszokott, másodszor, rá kellett jönnöm, hogy többször néz felfelé. Az első okon is gondolkodhatnánk, hogy hogyan is szürkül meg számunkra a világ, de most nem ezzel akarok foglalkozni. Fontosabb a második: többször néz felfelé. Természetes, egy kétéves a felnőttek világában, szülei arcát keresve alapvetően felfelé találja a segítséget. De az is igaz, hogy mi felnőttek sokszor lógatjuk az orrunkat, vagy csak a saját szintünkön nézünk körül. Egyszer még az egyetemen az egyik barátom meglepődve mondta, hogy rájött, hogy a belvárosi házaknak milyen szép a homlokzatuk, milyen sok szép részlet, szobor van a tetők környékén és évek alatt egyszer sem vette észre, mert egész egyszerűen nem nézett fel!
Nem csak a bolygónknak van gravitációja, de az életünknek, a világunknak is van egyfajta lelki gravitációja. A híreket figyelve, a problémákat tapasztalva, az életünk nehézségeivel birkózva egyre mélyebbre kerülünk. Egyre nehezebb szinten tartani magunkat – erről szólt az a pár sor is, amivé átfordítottam az igénket. Elnehezülünk, mélybe ránt.
A zsoltár viszont azt mondja, emelni is lehet. Ezért vagyunk itt, ezért van az adventi lelki felkészülés, az ünnep, ezért az imádság, az ige – nem csak felemelni a fejet, hanem emelkedni, a hívő ember kap egy új irányt, dimenziót!

Emelem a lelkemet – írja a zsoltár, ez a második. Amilyen szót itt zsoltár használ, az ez egész embert jelenti – nem, mint testi, biológiai lényt, hanem mint életet, mint személyiséget, tapasztalatokkal és tehetséggel megajándékozott lényt. Itt nem a pszichéről beszél az ige, hanem az emberről, aki alkot, aki társa valakinek, akinek célja van, akinek érzelmei vannak és gondolatai. Így mindenestől emelkedünk, akik vagyunk. Ez az igazi imádság.
Gyökössy Endre írja ehhez az igéhez, hogy nagy veszély, hogy mi magunk földhöz ragadtak maradunk, és csak a kezünket emeljük fel, csak a hangunkat, énekelve a templomban a dicséretet, de a szívünk, a lelkünk, a személyiségünk lenn marad. Nem!

Nekünk magunknak kell emelkedni. Lehetőségünk van kiemelkedni a megszokottból, felemelkedni és fentről, más perspektívából végignézni magunkon, az életünkön.

Ehhez kell a harmadik része a mondatnak. Hozzád, Uram, emelem a lelkemet. Nem csak úgy „feldobódok”! Itt nem egy kábítószerről van szó. Isten mellé, Isten közelébe emelkedem. De az is fontos: „Hozzád” – egyes szám második személy. Megszólítom, beszélő viszonyban vagyok vele, kapcsolatban vagyok vele. Az evangélium, a jó hír az, hogy Isten Jézus Krisztusban leereszkedett mellénk, sőt bejárta a legnagyobb mélységeinket. A kereszténység pedig ebből következik: így innentől én is kiemelkedhetek Isten mellé!
Adventi imádságunk kezdődjön ezzel a mondattal! De ne csak a szavakkal, hanem azzal, amit így jelent.

Egy másik világ törvényszerűségei

Amikor először láttam egy tócsa-cseppet komoly mikroszkóp alatt, hihetetlen élmény volt. Ami csak egy átlátszó semmi volt, hirtelen nyüzsgő, élettel teli világgá vált. Egy új világ nyílt meg, amiről nem is tudtam, csak másfajta látás kellett hozzá. Amikor repülök, mindig rácsodálkozom, mennyire más az a föld, ahol egyébként magam is járok. Mint egy gyönyörű szőttes, alattam, a felhőkön átnézve. De ehhez ott fenn kell lenni, úgy nyílik meg ez a világ.
Ez a tíz vers, amit felolvastam, szintén egy új világ törvényszerűségeit mutatja be. Az Isten mellett eltöltött élet lehetőségeit. Egy új világ nyílik meg, amiről az ember nem is tud. Istenhez emelkedve, vele kapcsolatban lenni egy új világot nyit meg. És ez az én világom.
Az Isten embere nem szégyenül meg. Az igaz Isten az oldalán van, őt követve gúnyolhatják, nevethetik, de megszégyenülni nem fog. Nem követem a világ által diktált tempót karácsony előtt? Lassítani szeretnék az ünnephez érkezve? Nem az ajándék értéke minősíti az ünnepet? Inkább elengednék dolgokat az életemből karácsonyhoz érkezve, mint hogy több mindenem legyen? Furcsa, de álljunk bele. És ezek csak példák olyan sok területen igaz ez. Szégyen helyett bizalom, bizalom a minket szerető és ismerő Istenbe, aki vezet.
Vezet, utakat ad elénk! Ez is ennek az új világnak a törvényszerűsége.

Ott, ahol nincs már kiút, Isten kettényitja a Vörös-tengert. Ott, ahol csak a konfliktus romjai vannak, Isten frissességet ad és valódi újrakezdést, segít a kiengesztelődésben. Ott, ahol bezárva érzem magam a magányban, a megnemértésben, a szenvedésben, Isten szabadulást ad, társammá válik. Ott, ahol a munkám, a mindennapi feladataim teljesen betemettek és törmelékeket pakolok, közben pedig szorít kudarcnak látom magam, Isten új lehetőségeket ad, új társakat. Utakat.

Az ő útjait. Amiket nem mos el semmi, nem kopik el, olyan utakat, amik vezetnek is valahová. És ezek nem csak az ő útjai, de az enyémek is. Van értelme menni tovább. Van tovább.
Ebben az új világban van bocsánat – Isten elengedi azt, ami volt. Nem betonoz be a múltam, mert új életet ad, új irányokat, valós bocsánatot és lehetőséget a jóvátételre. Vele képesek vagyunk másként élni, újrakezdeni, újragondolni, még magunkat is és eszközöket, hogy meg is valósítsuk ezt.
Az Úr útja sokszor nem is elénk fektetett út, hanem előttünk megy ott, ahol nincs is út. Nekünk menni kell utána. A tizedik vers mondja: (10. v.) Azoknak, akik szövetségét, bizonyságait, azaz intelmeit megtartják. Akik hozzá igazodnak, akik vállalják a vezetését, akik hozzá igazítják magukat: azoknak a kegyelem és a hűség nem csak két szó lesz, hanem napi valóság.

Útaid uram... ebben az adventben

Ezzel kezdjük a lassítást, vigyük magunkkal ezeket az igéket, olvassuk el otthon is, egyedül, soronként akár fűzzük hozzá saját imádságainkat. Olvassuk el többi versét ennek a zsoltárnak. És engedjük, hogy felemeljen az Isten. Hogy kiemeljen és közben gyógyítson, erősítsen, vigasztaljon, lelkesítsen. Útaid uram, mutasd meg – ebben az advenben. Kinek kinek közülünk a magáét. Mi pedig induljunk is el ezeken az utakon! Ámen.

Bella Péter, Győrújbarát, 2021. november 21.