A Győrújbarát-Ménfőcsanaki Református Missziói Egyházközség első istentisztelete 2011. szeptember negyedikén volt a baráti Civilházban. Azon az istentiszteleten a lelkész Ezékiel könyvének 34. részéből szólt az ige. Tíz év múlva, 2021. szeptember ötödikén a baráti Református Gyülekezeti Központban is innen volt a textus. Az alábbiakban olvasható mindkét igehirdetés.

Isten megtartott minket, csodákat tett, hogy elindult és él ez a gyülekezet, legyen övé a dicsőség!

2011. 09. 05.

Olvasmány: Ezékiel 34, 11-16
Alapige: Ezékiel 34,16 és Jn 10, 11.14-15

Indulás

Kedves testvérek!
Az első istentisztelet, itt, Győrújbaráton, ami hitem szerint valaminek a kezdete. ... Nem véletlenül választottam ide, erre a vasárnapra ezeket az igéket. Egy alaphangot szerettem volna, valamit, ami előremutatja, mi a terve velünk ezzel a gyülekezettel Istennek.
Nyájról olvastam és pásztorról. Gyakori kép a szentírásban, a pásztor maga Isten, a juhok pedig a népe, ahozzá tartozó emberek. Érthető is, hisz Izráel pásztornép volt, az ősatyák, Ábrahám, Izsák, Jákób pásztorok voltak, ahogy Mózes is, Dávid király is, aki a 23. Zsoltárt megírta. És Jézus is beszél magáról, mint pásztorról.
Mi vagyunk a mi hű pásztorunk nyája. Nyáj, bárányok, akikre vigyázni kell, akiket terelni kell. Nem véletlenül választottam ezt az igét. Egy most kezdődő történet a miénk – egy gyülekezetről szól, emberekről, akiket a Pásztor most terel össze, most gyűjt össze itt, rólunk, akik itt vagyunk, és azokról, akik még nincsenek itt, de ide fognak tartozni, mert Isten ide fogja vezetni őket.

Bárányok egy felhős, borús nap után...

Az ószövetségi olvasmány Ezékiel könyvéből szólt. Üzenet volt egy fogságban lévő népnek, egy, az otthonából száműzött népnek. Több száz kilométerre a szlőföldtől, úgy, hogy már kevesen eménykedtek, abban, hogy rendeződhet a sorsuk. Berendezkedtek a Babiloni életre. Összekovácsolódtak a nehézségekben, nem olvadtak bele az ottani népekbe, próbáltak túlélni. De nem volt ugyanaz, nem voltak otthon. Ebbe szól bele Isten a próféteán keresztül. Reménységet ad, hogy még nincs lejátszva semmi. Vissza fognak térni. Összegyűjti ket Isten!
Van egy nagyon szép sor az ezékieli igében: „kiszabadítom őket mindenünnen, ahová csak szétszóródtak egy felhős, borús napon.” Szétszóródott nép... felhős, borús nap... Érezzük talán, hogy nem csak a több ezer évvel ezelőtt élt Izráelt érthetjük ide. Érezzük talán, hogy többről van itt szó, olyan tapasztalásról, ami azóta is jelen van.
Elég csak körülnéznünk. Szétszóródva. Egy olyan korban, ahol az egymással való kommunikáció könnyebb, mint bármikor (skype, internet) amikor jó pár csatornánk van arra, hogy együtt legyünk, több magányos, keserű embert találunk, mint bármikor. Amikor mind többen élünk egymás mellett, egyre jobban szomjazunk a valódi közösségekre.  Szétszóródva. Szétszakadva, külön külön, erőnket megosztva – mindennapos tapasztalat ez. És tudjuk, hogy em jó, érezzük, hogy máshogy kellene.
Egy felhős, borús nap után. Szinte magunk előtt láthatjuk, ahogy megzavarodnak a bárányok a rossz időben, esetleg több is van, vihar, dörgés, villámlás – és szerte rohannak. Menekülnek. Elvesznek. Újra össze kell gyűjteni őket. De milyen állapotban vannak? Milyen állapotban vagyunk, Isten mai zilált nyája? Van igénkben egy felsorolás, több fajta típust felsorol az ige. 
Van az elveszett bárány – ember: aki nem talál vissza a sajátjaihoz, van valahol, de tudja, hogy nincs az élete a helyén, keresi a helyét, el akarja helyezni magát a világban, ott, ahol élhet, érvényesülhet. De nem megy. El van veszve, van valahol az élete, de nem ott, ahol lennie kellene.
Van az eltévedt. A kereső ember, a kalandor, aki elindult, mert mást akart, jobbat akart, aztán olyan helyre érkezett, mait nem ismert, és most nem talál vissza, az utak ismeretlenek, csak körbe-körbe jár, vagy mindig ismeretlen, új helyeken, ahol nincsen biztonságban.
Van a sérült. Valami történt, valami megsebezte. Valami eltört. A lélekben, az életben. És gyógyulni akar, mert nem jó ez így, de egyedül nem megy, kevés, gyenge.
Van a gyenge. Akinek már nincs ereje. Az élet váratlan fordulatai menedzselni, a nehézségekben lavírozni, a folyamatosan felmerülő gondokra, problémákra megoldásokat találni. Mert elfogyott az erő, kevés már, nem megy.
És végül van az erős, a kövér. Akiben ég a tettvágy, van energia, tervekkel, lehetőségekkel, amiket meg kell valósítani. Most nincsenek problémák, most nincs zavaró tényező, rendben van minden, de nyomot akar hagyni, alkotni akar.
Ezek vagyunk mi... Valamelyik. Mindegyik. A nyáj, akik szétszaladtak egy felhős, borús napon. És van a pásztor, aki összeszed bennünket, maga Isten. 

Az Úr a pásztor

Ha mi vagyunk a szétszéledt nyáj, akit össze kell terelni, akkor Isten a pásztor. És hogy még jobban értsük ezt, hadd mondjak pár dolgot a régi közelkeleti pásztorokról. 
Sokban különböztek a régi magyar juhászoktól. A száraz, sziklás fennsíkon élő zsidó pásztor felszerelése rendkívül egyszerű volt: egy bőrtarisznya, olajbogyó, szárított gyümölcs, juhsajt, fekete árpakenyér. Kutyája nem volt, parittyával rendkívül jól célzott, és botjával is tudott harcolni a vadállatok ellen. A nehéz terepen folyamatosan vándorolni kellett, hogy mindig találjanak megfelelő ennivalót és elegendő vizet.
És még egy nagyon fontos jellemző: mivel nagyon sok juh nem tartozott egy nyájba általában, és mivel minden idejét a nyájjal töltötte a pásztor, ezért volt az, hogy egytől egyig jól ismerte a rá bízott állatokat. Tudta melyik milyen kívülről, és milyen a személyisége. Sőt, ez fordítva is igaz. Minden pásztor kifejlesztett valamilyen hangot, füttyöt kiáltást, amivel össze tudta hívni a juhokat. Gyökössy Endre idéz egy könyvből, amiben leírják, hogy vihar elől két nyáj ugyanabba a barlangba menekült, az állatok teljesen összekeveredtek. A két pásztor a vihar után kiállt egymástól kicsit távol a barlang elé, majd a rá jellemző jelzőhangot hallatta, a juhok pedig mentek a saját vigyázójukhoz.
Isten a mi pásztorunk, és jól ismer minket. Ugyanígy. Tudja, milyenek vagyunk. Mik az erényeink, és mik a gyengeségeink. Miben vagyunk jók, és miben kevésbé. Ismer minket Isten, és ez jó. Jézus ismeri az életünket és ez az alaphelyzet, és azt is tudja, mire van szükségünk. 
Ő tudja, hogy az elveszettnek az kell, hogy megkeressék, és meg is teszi. Isten nagyon messzire képes elmenni az övéiért, a legnagyobb mélységekbe, oda, ahol már azt mondanánk, még Isten is elfordult tőlünk. És a helyünkre vezet bennünk.
Ő tudja, ha eltévedtünk, és a helyes útra vezet minket. Szelíden terel, oda, ahol lennünk kell, arra, amerre nekünk kell! Hogy a saját utunkat járjuk, ne másokét, ne járatlan és veszélyes utakat!
A sérültet bekötözi. Isten gyógyít, a múlt sebeit, az élet be nem gyógyuló sebeit. Azokat, amelyeket szeretünk eltitkolni, de szivárognak, és rontják a mindennapjainkat, gyengítik a kapcsolatainkat. Azokat a sebeket, amiket mások okoztak. Vele ki tudunk lépni ezekből, gyógyulni tudunk. Egésszé, egészségessé válni!
A gyengét erősíti. Erőt ad, hogy még egyszer felálljunk, akkor, amikor azt hisszük, hogy már nem tudunk. Ismerek ilyen embereket... De lehet, erőt ad, valódi erőt, akaratot, kitartást!
Az erősre vigyáz. Hogy az erő, a kreativitás, az energia megfelelő helyre menjen, építsen, másokat is erősítsen. Hogy az erő megmaradjon, legyen utánpótlás, ne csak szalmaláng legyen.
Ismer minket a pásztorunk, Jézus, tudja, mi van most is bennünk és velünk, és azt szeretné, ha rábíznánk magunkat. És van alapja ennek. A kereszt. A jó pásztor életét adja a juhokért, mondja Jézus. És megtette. Az, hogy Isten megtalált minket, annak  egy feltétele volt, Jézus maga, aki átvette a mi ítéletünket, közel hozta, visszahozta Isten valóságát, átemelt bennünket a bűneinkből, az Istentől való távolságból az ő közelségébe. Nem hagyott bennünket magunkra, hanem elment értünk a legmesszebb.
Ez a fedezet. Ezért lehetünk most itt. Ezért szólhatunk hozzá. Ezért gyűjt egybe minket.

Megtalált bárányok

Testvérek, mi különböző helyről jöttünk, különbözőek vagyunk, a gondolkodásunk, a temperamentumunk, a világlátásunk, az izlésünk, mind-mind különböző. Egyvalamiben közösek vagyunk: mindannyiunkra rátalált Isten. 
Ennek a gyülekezetnek az élete most kezdődik, ám, a mi Istennel való történetünk nem! Ő keresett, kutatott utánuk, és megtalált. És azért terel össze minket. Ki tudja, hányszor és hol szólított már meg minket. Engedjünk neki,hogy folytassa ezt!
A bárány akkor a legokosabb, ha bízik a pásztorában. A pásztor nem akarja kihasználni. Vigyáz rá, őrzi, vezeti, táplálékot ad neki. Ez a mi lehetőségünk. Közösségben, úgy, hogy nem veszítjük el saját személyiségünket, egyéniségünket.
A bárány a közbeszédben másképpen is előfordul – főleg úgy, hogy birka: a tömegember szinonimájaként. Egyszer valamikor, Győrben a fiatal felnőttkörben összeszedtük a különbségeket, birka és bárány között. Míg a tömegben az ember feloldódik, elveszíti az arcát, addig a valódi közösségben ez nem történik meg, hanem megőrizve saját értékeit tud a közösség, a gyülekezet hasznára válni. Egyvalakihez igazodik, a pásztorhoz, Istenhez, aki ismeri, mint mondtuk, és úgy bánik vele, ahogy kell, ahogy neki szüksége van erre. A tömegben uniformizálják az embert, egyformává alakítják, a gyülekezetben pedig a közös hagyomány adja a kereteket, De ezek csak keretek, a tartalom mi vagyunk.
Mindannyiunkra rátalált Isten. Ez a közös alap, és ez elég. Együtt követjük Jézust, a pásztort, aki úgy fog egybe minket, hogy közben kiteljesedünk, nem veszítjük el önmagunkat. Ez áll előttünk...

Továbbindulás

Egy történet kezdete ez az istentisztelet. Egy induló gyülekezet történetéé, aminek részei vagyunk. A forrása a pásztor, aki arra akarja használni ezt a gyülekezetet, hogy mind több ember visszataláljon őhozzá. Hogy egy nyáj legyünk, hogy úgy legeltessen bennünket a jó pásztor, ahogyan kell... Ámen!

2021. 09. 05.

Alapige: Ezékiel 34,11-16.31

Egy kérdéssel hadd kezdjek a legelején. Ki mit csinált tíz évvel ezelőtt, 2011-ben szeptember első vasárnapján, ebben az időben? … Nem egyszerű kérdés. Én pontosan tudom. Tíz éve, szeptember első vasárnapján pontosan erről az igéről prédikáltan egy induló gyülekezet első istentiszteletén, Győrújbaráton, a Civil Házban. Igen, erről a gyülekezetről beszélek. És erre az évfordulós vasárnapra ugyanazt az igét hoztam. Természetesen a prédikáció új, sőt, át sem olvastam az előzőt, csak éppen rápillantottam.
Ezékiel próféta egy szép képet visz végig ebben a fejezetben, pásztor és nyáj a szereplők. Nem akármilyen pásztor és nem akármilyen nyáj. Mindez valós üzenetet rejt egy tízéves gyülekezet számára, úgyhogy figyeljünk jól, mit akar a Szentlélek elmondani ebből az igéből nekünk, hogy akarja hozzákapcsolni az életünkhöz.

A kiindulópont nagyon drámai. Miután a nyájjal nem megfelelően bántak a pásztorai, kihasználták az állatokat, gondatlanok voltak, a juhok, bárányok szétszaladtak, a nyáj szétesett. Egy új pásztor érkezik és saját kezébe veszi a dolgot, egyenként keresi meg az állatokat, majd az állatokat gyógyítja, ápolja, újraszervezi a nyájat. A pásztor maga Isten. Az első címzett pedig a babiloni fogságban lévő Izráel volt, akiket saját királyaik, vezetőik, papjaik döntései miatt is sújtott az ítélet, és most reménytelenül, sok száz kilométerre a hazájuktól gondolnak vissza a múltra és a romokra, amik maradtak. Isten a prófétán át ígéretet ad, hogy saját maga fog a nyáj pásztora lenni és helyreállítja a népet, az országot. Ez az elsődleges üzenet, de természetesen túlmutat ezen az ige, előre, sokkal messzebb, egy sokkal nagyobb történéshez. És itt jövünk a képbe mi, mai keresztények és így lesz címzett ez a gyülekezet is.

Azt kérem viszont, hogy most egy kicsit változtassunk a nézőponton. Kivételesen, először ne a pásztor szemszögéből nézünk körül, hanem a juhok felől, mit élhettek át a nyáj tagjai. Egy juh nem lát át nagy összefüggéseket, nem készít elméleteket, nem ideologizálja meg a történéseket, nem filozofál. Egyszerűen átéli ezt az egészet, a saját korlátain belül megél mindent és azt tudja értékelni, ami vele megtörténik. A juh szenvedett, amikor nem kapott megfelelő ételt, amikor kizsigerelték, amikor a maga profitért csak nyírás volt, de ápolás és gondoskodás kevés. A bárány megijedt, amikor jött a vihar és nem kapott segítséget a pásztoroktól, rohant, futott, mag sem tudja, hogy hová, az életét féltve, közben lehet lökött társain, eltaposott másokat. A vihar után sebesen, egyedül a körülötte lévő ismeretlen, végtelen tér is megijesztette, támpontok nélkül, segítség nélkül. És éhes volt, nem tudta, hol van megfelelő mező, egyedül is furcsa volt. Ráadásul az erdő felől vonítások hangzottak fel, furcsa zajok, a hideg éjszaka is közeledett. Lehet, voltak bátrabbak, akik rohantak és az első időben még örültek is a pásztor nélküli létnek. Lehet, volt, amelyik olyan gyenge volt, hogy csak rövid utat bírt. Lehetett olyan, amelyik vakon rohant és így zuhant gödörbe.

Nem megfelelő vezetők a történelem folyamán, embereket kihasználó és felemésztő hatalmak. Katasztrófák, bizonytalanság, félelem. Az, hogy valójában át sem tudjuk látni az összefüggéseket, hogy csak megéljük, ami velünk történik. Közben hiányzik a valódi közös élmény, a többi ember. És szorongunk a távolságoktól, nincs valódi támpont. Hiányzik valaki nagyobb, hogy hozzátegye azt, amit ő tud és én nem. Eléggé hasonlít a bárány-perspektívához. Aztán egy felhős-borús napon ráébredek, hogy baj van. Hogy nincs mellettem senki, elvesztek mellőlem. Hogy szorongok, hogy nem érzem jól magam a bőrömben. Hogy bántottak és sebek borítanak, hogy menekülésem közben és is bántottam másokat. Közben pedig veszély mindenhonnan és a félelem, hogy ez nem megy, túl sok. Testvérek, ezek mi vagyunk. A pásztor nélküli nyáj szétszóródott darabjai mi vagyunk.

Alapigénk egy monológ, egyes szám első személyben. „Én…, én magam…”, hangzik el sokszor, bújik meg a ragokban a magyar nyelvű fordításban. Én – ez az első üzenet, ez az én. Isten saját maga avatkozik be, ő maga kezdi a károkat felszámolni és helyreállítani a helyzetet. Miért? Mert akkora a baj, mert rá van szükség és mert ennyire fontos számára nyáj, fontosak a nyáj tagjai egyen egyenként. Én – ez maga az evangélium, a jó hír. Én magam… Amikor a főnök maga veszi kézbe a dolgokat, mert a beosztottak mindent megpróbáltak, de nem tudják megoldani a problémát. Amikor a karmester odaül a zongorához, hogy megmutassa az egész zenekarnak, hogy hogyan lehet megoldani, aminél elakadtak. Amikor a korábban zseniális focista edző, fogja a labdát, bemegy a pályára és lecselezve a saját játékosait, mutatja meg azt, amiről beszélt. Én magam… Mert más már nem tudja, és fontos annyira az ügy, hogy átvegyem.

„Én magam… Én…” - mondta Jézus is, amikor belépett a történelembe, belépett az emberi világba, belépett az életünkbe, odalépett hozzánk is. Én oldom meg, amit te nem tudsz, én. Én magam, a jó pásztor. Nem véletlenül cseng össze, ide vezet tovább Ezékiel szava. Isten Jézusban jött összeszedni a hosszú borús, esős időszak után az övéit. Én. Nem más, nem egy angyal, nem egy terv, nem egy törvénykönyv, nem egy ügyes, okos ember, nem egy ideológia, nem egy vallás. Én, az Isten, emberként.

Az egyes szám első személy az evangélium, a jó hír, hogy amikor kereszténységről beszülünk, akkor magáról Istenről beszélünk. Aki így közeledik hozzánk is. És ha ez a gyülekezet megfelelően működik, akkor ugyanezt kell átélnünk. Mert akkor van értelme ennek az egésznek, ha ő maga, az élő Isten az, aki itt cselekszik, akihez itt közünk lesz, aki itt tesz velünk valamit.

Mi ez, amit tesz velünk? Másképp fogalmazok: mire való a gyülekezet, mikor tölti be a feladatát? Ha itt s megtörténik, amit olvasunk. A szétszéledt, a tájékozódási pontot kereső, sebesült, megrémült és a még jó állapotban lévő bárányok visszatalálnak. A szétszéledt, a tájékozódási pontot kereső, sebesült, megrémült és a még jó állapotban lévő életek visszatalálnak. Mi a mi történetünk Istennel? A pásztorral, aki kézbevette a dolgot? Ott van a sorokban, csak az igéket kell elolvasni.

Ott állok juhaim között. Jelen vagyok, elérhető vagyok, megszólítható vagyok, közel vagyok – ezt jelenti. Kiszabadítom őket – mindenünnen. Isten kiszabadít, felszabadít az életre, ő a szabadító. Kivezetem őket – onnan, ahol nem jó, irányt kapunk, utat kapunk, valakit, aki messzebb lát, aki átlát mindent. Jó legelőn fogom legeltetni őket. Megfelelő lelki tápanyagot kapunk, ami csökkenti a belső éhséget, ami segít abban, hogy éljünk.

Én keresek nekik pihenőhelyet. Itt álljunk meg kicsit, erről már többetekkel beszélgettem. Én úgy látom, a mi korunkban ez lett az egyik legfontosabb szerepe a templomnak, az istentiszteletnek – pihenni. Valódi pihenésről beszélek, nem láblógatásról, ürességről, hanem megnyugvásról, energiagyűjtésről, békéről. A templom ma egy menedékhely. A túl sok információból, a túlpörgött életből, a stresszviharból egy időre megérkezni valahová, ahol más a ritmus. Egyáltalán, van ritmus. Abból a világból, ahol folyamatosan problémákat oldunk, projekteket cipelünk, aggódunk a jövőn, megérkezünk valahová, ahol őszintén bevallhatjuk, hogy ez nem mindig megy, hogy van, ami túlnő rajtunk. Azokból a hétköznapokból érkezünk ide meg, onnan, ahol mindig mutatni kell a magabiztost, mosolygót, ahol túl kell játszani a szerepeinket, megérkezünk egy olyan Istenhez, aki előtt azok lehetünk, akik vagyunk – hisz úgy is úgy lát minket. Lazítani jövünk, de nem a köznyelvi értelmében. A görcseinkből kimozdulni. Pihenőhely, ahonnan másként térünk vissza, ha értjük mi történik itt.

Testvérek, a gyülekezetként mögöttünk lévő tíz évnek akkor van értelme, ha a Szentháromság Istent sem hagytuk ki a számításból. Megfordítom: amikor úgy szóltunk egymáshoz, amikor úgy nyúltunk egymás felé, hogy Jézus is ott volt, annak volt értelme és annak lett gyümölcse. Amikor úgy prédikált a lelkész, amikor úgy imádkoztunk, úgy vettünk úrvacsorát, úgy készültünk gyerekórára vagy valamilyen más szolgálatra, hogy azt a Szentlélek vezette, annak értelme volt és lett gyümölcse. Amikor úgy dolgoztuk, építkeztünk, takarítottunk, úgy rendeztük a dolgainkat, pakoltunk, vagy gyűltünk össze a presbitériummal, hogy az Atya családjaként és az ő dicsőségére, annak volt értelme és lett gyümölcse. Mert akkor ő maga éppen gyűjtött minket maga köré, vissza a rosszból, a halálból az életbe. Hogy nyáj legyünk, a helyünkre kerüljünk.

De mit üzen ezen kívül a következő tíz évre? Olvasom újra a 16. verset. Ha valamikor itt valaki így érkezik közénk, így érzi és látja magát, mintha elveszett lenne, mintha eltévedt volna, sebesült élettel, másoktól bántva, vagy gyengén, elfáradva, esetleg tettre készen erősen, akkor itt köztünk rátaláljon az Istenre, aki megtalálja, aki visszatereli, bekötözi, megerősíti az erősre pedig vigyáz. Ez a cél, aki idejön, ne csak velünk találkozik, hanem azzal a Pásztorral, aki úgy legeltet mindenkit, ahogyan kell. Mi pedig ne takarjuk el, ne rontsuk el, ellenkezőleg, segítsük. És persze, ha ránk bármi ezek közül igaz éppen most vagy igaz lesz, akkor tudjuk, jó helyen vagyunk.

Aztán ez a vers segít a szolgálatban. Mindenki, aki itt van, annak dolga van, Jézus szájaként, kezeként, szíveként, lábaként. Mik a szolgálati területek? Az elveszettet megkeresni, az eltévedtet visszaterelni, a sérültet bekötözni, a gyengét erősíteni, az erősre vigyázni. Ezek a szolgálati területek, ezekben dolgozik Isten, a pásztor, és ezekre a területekre hív minket maga mellé.

Végezetül még egy dolog. A kis liturgiás lapon van egy ige, a 31. vers. Vigyünk egyet magunkkal, tanuljuk meg. Mert rólunk van szó, arról, hogy kik is vagyunk, hol a helyünk, miért is vagyunk itt, miért van ez a gyülekezet. (…) Ámen!

Bella Péter