Ahogyan a szarvas kívánkozik a folyóvízhez, úgy kívánkozik a lelkem hozzád, Istenem! Isten után szomjazik lelkem, az élő Isten után: Mikor mehetek el, hogy megjelenjek Isten előtt? Könnyem lett a kenyerem éjjel és nappal, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Kiöntöm lelkemet, és arra emlékezem, hogy milyen tömeggel vonultam, és hogyan vezettem Isten házához hangos ujjongással és hálaénekkel az ünneplő sokaságot. Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki az ő szabadításáért! Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok a Jordán földjéről és a Hermónról, a Micár-hegyről. Örvény örvénynek kiált zuhatagjaid hangjában, minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. Nappal szeretetét rendeli mellém, éjjel éneket ad számba az Úr, imádságot életem Istenéhez.  Ezt mondom Istenemnek, kőszálamnak: Miért feledkeztél el rólam? Miért kell gyászban járnom, miért gyötör az ellenség? Mintha csontjaimat tördelnék, amikor gyaláznak ellenfeleim, mert egész nap ezt mondogatják nekem: Hol van a te Istened? Miért csüggedsz el, lelkem, miért háborogsz bennem? Bízzál Istenben, mert még hálát adok neki, szabadító Istenemnek!
Zsoltárok 42

Kukuccs! Itt vagyok! - szoktunk játszani pici gyerekekkel. Egyrészt, mert olyan jó megmosolyogtatni őket, másrészt titkon edzünk a szeparációs szorongás ellen. Hogy a gyerkőc tudja azt, hogy akkor is létezünk, jelen is vagyunk, sőt akár épp őt segítjük, amikor ő nem lát. Amikor valami eltakar, vagy közénk áll. Amikor a konyharuha, vagy sál mögé bújunk, jó edzés arra, amikor csak egy küszöbbel odébb csináljuk neki az ennivalót, vagy a szekrényajtó takarásában neki vesszük elő az aznapi szerelést.

Ahogy igaz anyára, apára, vagy akárkire, aki ezt épp így bolondozik a gyerkőccel, úgy igaz az Istenre is. Attól, hogy nem látom őt, még igazgatja a világot. Attól, hogy épp nem tudom mit tesz, még cselekszik. Attól, hogy épp most nem ragadott gyomron egyetlen ige vagy igehirdetés sem, ő van és talán épp szól is. Csak talán nem nekem, vagy épp nem hallom. Attól, hogy épp most nem választott nekünk ketté tengert, hogy azon ússzon ki egy hatalmas cet szájában kristályfiolában a vakcina, még törődik velünk. Attól, hogy azt érzem, hiányzik, attól még ott van, sőt, az, hogy hiányzik, az jelenti csak igazán azt, hogy van. Talán épp értem cselekszik, készít elő valami fontosat. 

Ahogy a zsoltárban a vágyakozás átfolyik az emlékek feletti nosztalgiába, én is erre lyukadok: akkor hiányozhat csak, ha létezik számomra, és ha sokat jelent nekem. Sokat csak az jelenthet, akivel van közös múlt, tapasztalat, előtörténet. Akivel nevettünk és sírtunk, akivel kitártuk magunkat egymás előtt, akivel éjszakákat beszélgettünk át. Akivel felfigyeltünk a közös pontokra és még a különbözőségeket is élveztük. Előveszem, végiglapozom ezeket az emlékeket. Beléjük ülök kicsit. És ezek miatt bízom: "hálát adok még szabadításáért!" 

Az emlék kétélű: fokozza a hiányérzetet, de a reményt is. 

 Bella Violetta