Igen nagy hiábavalóság – mondja a Prédikátor –, minden hiábavalóság! Bölcs volt a Prédikátor, és azonfelül a népet is tanította ismeretre. Gondolkodott, kutatott, és sok példabeszédet szerzett. Igyekezett a Prédikátor arra, hogy értékes mondásokat találjon, és őszintén leírta az igaz mondásokat. A bölcsek szavai olyanok, mint a tüskék, és azoknak gyűjteménye olyan, mint az egymás mellé levert cövekek, amelyek egy Pásztortól valók. Ezeken felül, fiam, fogadd meg az intést: A sok könyv írásának nincs vége, és a sok gondolkodás elfárasztja a testet. Mindezt hallva a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!
Prédikátor 12,8-13

"Igen nagy hiábavalóság..."
Uram. Eltelt egy hónap és én tényleg annyi mindent megpróbáltam. Az elején elhatároztam, hogy bölcs leszek.
Csináltam úgy ezt a bezárkózást, mintha mi sem történt volna. Mondtam magamnak, nem nagy dolog, kicsit több a megszokott négy fal között, de ennyi, minden mehet ugyanúgy. Hát nem, ez nincs így, hamar kiderült.
Voltam túlóvatoskodó, pánikba csomagolt aggodalommal. A boltban állva észrevettem méterekről a kézfogást, azt is, ahogy valaki az arcához nyúl. Házilag készítettem kézfertőtlenítőt, álmomból felébresztve is képes voltam maszkot varrni. Tiltottam a gyereket az erkélytől is, mert mi van, ha akár ott is... De elfáradtam, felőrölt a túlzott készenlét. És nem csak engem, de azokat is, akiket mellém adtál.
Voltam vakmerő is, mitnekem vírus! Csaptam ki ajtót, nevettem gumikesztyűt hordón, morogtam elmaradt koncert felett. Aztán ráébredtem, mennyire gyerekes vagyok és milyen rossz példakép.
Próbáltam aztán csak a tudásra építeni. Elolvastam mindent, ami tudományosan igazolt. Kardoztam interneten álhíreket hozókkal, trollokkal és sámánokkal, oktattam rokont, barátot, még idegent  is, miközben a gyógyszertár előtt vártunk. Igen, jó, hogy tudok valamit és hogy tisztábban feltűnik a hazugság, de elfáradtam ebben is.
Akartam lenni mintahívő, olyan, aki most majd kitölti az így kapott időt, jóra használja a beszűkült teret. Több elmélkedés a Biblia felett, mélyebb csend, elmaradt lelki könyvek a polcomon, hosszú imádságok, ez volt a terv. Szelíd és békés otthoni jelenlét, szolgálatra kész figyelem, ez volt a vágy. Aztán, amikor nem várt módon sűrűsödött be minden, amikor kiderült, milyen sok a tennivaló, lettem előbb a zsörtölődő és képmutató farizeus karikatúrája, majd az az ember, aki ordít, hogy "Ebben az őrültekházában már imádkozni sem lehet?!" Volt minden, csak gyümölcs nem és persze Istent sem hallottam igazán.
Voltam elkeseredett is, elengedve mindent, vont vállal a zárt ajtókat tudomásul vevő. Ballagtam boltba lemondva örömről, közben fásultam bele az ugyanolyan napokba.
És ez egy hónap, és még nincs is vége. Mi jön még ezután? Van-e haszna helyet és értelmet találnom ebben a furcsa időben? Nem tudom, talán hiábavaló ez az egész.

"...a végső tanulság ez: Féld Istent, és tartsd meg parancsolatait, mert ez minden embernek kötelessége!"
Az elhatározásom tart, akkor is bölcs leszek. De mi van, ha rosszul álltam hozzá? Ha nem kampányok kellenek? Mi van, ha nem időszakokban és elhatározásokban áll a bölcsesség, hanem pillanatokban és döntésekben? Mi van, ha bölcsnek lenni nem gyakorlás és megvalósítás kérdése, hanem inkább tőled kell kérni, de újra és újra? Mi van, ha a bölcsesség nem egy mindenen átvitt árnyalat, hanem nagyon színes, gazdag? Mi van akkor, ha nem a bölcsességre kell törekednem, "csak" a nagy parancsolataidat tartva nem elfelejteni, hogy követlek és közben még a bölcsesség is megszületik bennem?
Próbáljam meg így, Uram?

 Bella Péter