Tanítványai közül ketten aznap egy faluba mentek, amely Jeruzsálemtől hatvanfutamnyira volt, és amelynek Emmaus a neve, és beszélgettek egymással mindarról, ami történt. Miközben egymással beszélgettek és vitáztak, maga Jézus is melléjük szegődött, és együtt ment velük. Látásukat azonban mintha valami akadályozta volna, hogy ne ismerjék fel őt. Ő pedig így szólt hozzájuk: Miről beszélgettek egymással útközben? Erre szomorúan megálltak. Majd megszólalt az egyik, név szerint Kleopás, és ezt mondta neki: Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban? Mi történt? – kérdezte tőlük. Ők így válaszoltak neki: Az, ami a názáreti Jézussal esett, aki cselekedetben és szóban hatalmas próféta volt Isten és az egész nép előtt; és hogyan adták át főpapjaink és főembereink halálos ítéletre, és hogyan feszítették meg. Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt. De ma már harmadik napja, hogy ezek történtek. Ezenfelül néhány közülünk való asszony is megdöbbentett minket, akik kora hajnalban ott voltak a sírboltnál, de nem találták ott a testét; eljöttek, és azt beszélték, hogy angyalok jelenését is látták, akik azt hirdették, hogy ő él. El is mentek néhányan a velünk levők közül a sírhoz, és mindent úgy találtak, ahogyan az asszonyok beszélték; őt azonban nem látták. Akkor ő így szólt hozzájuk: Ó, ti balgák! Milyen rest a szívetek, hogy mindazt elhiggyétek, amit megmondtak a próféták! Hát nem ezt kellett-e elszenvednie a Krisztusnak, és így megdicsőülnie? És Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt. Így értek el ahhoz a faluhoz, amelybe igyekeztek. Ő azonban úgy tett, mintha tovább akarna menni. De azok unszolták és kérték: Maradj velünk, mert esteledik, a nap is lehanyatlott már! Bement hát, hogy velük maradjon. És amikor asztalhoz telepedett velük, vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és nekik adta. Ekkor megnyílt a szemük, és felismerték, ő azonban eltűnt előlük. Ekkor így szóltak egymáshoz: Nem hevült-e a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton, amikor feltárta előttünk az Írásokat? Még abban az órában útra keltek, és visszatértek Jeruzsálembe, ahol egybegyűlve találták a tizenegyet és a velük levőket. Ők elmondták, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak. Erre ők is elbeszélték, ami az úton történt, és hogy miként ismerték fel őt a kenyér megtöréséről.
Lukács 24,13-35
Nem ismerős?
Amikor hordozzuk a csalódásainkat, veszteségeinket, visszük magunkkal egyik állomásból a másikba, sajgó és lassú mozgásban van az életünk, Isten hiányát fájlaljuk, aztán a legvégén ébredünk rá, hogy egész végig ott lépkedett mellettünk. Mi rendezzük vissza magunkat valami korábbiba, ő pedig még a visszaúton is a mi ritmusunkhoz igazodik, csakis miattunk.
Amikor túlgondoljuk Isten dolgait, kombináljuk és csűrjük-csavarjuk, rakosgatjuk egymás mellé a tudás-töredékeket. Aztán, miután nem áll össze semmi, akkor is vitázunk róla, mert a hangos szó, a magabiztosan előadott támadás palástolja legjobban a belső bizonytalanságot - saját magunk előtt is. A feltámadott úr pedig még azt is mennyire nagy szeretettel mondja ki, hogy balgák vagyunk! Nem minősít, csak értékeli a helyzetet.
Amikor a kierőlködött elmélet helyett végre hallgatunk kicsit rá is, akiről egyébként az egész Biblia szól, akitől kiindul és akihez megérkezik a világmindenség, szóval, amikor rá is odafigyelünk, annyira magától értetődővé válik az egész, annyira kristálytiszta lesz.
Amikor felismerjük végre, ki az, aki ott van mellettünk és be akarjuk hívni az életünkbe, (sokszor mondták már: behívni a szívünkbe), magunk mellé szólítani, a sajátunkba, oda, amit mi a sajátunknak tartunk. Aztán Jézus belép, megtöri kenyeret, a mi kenyerünket, amit felvesz a mi asztalunkról és megfordul a világ. Mert az az ő kenyere, az az ő asztala, az az ő háza, az övé az életünk és mindenünk. Amúgy is. Nekünk kell felismerni ezt. Nekünk kell ráébredeni, hogy végig az ő vendégei voltunk, vagyunk. Nem mi engedjük az asztalunkhoz, hanem ő osztja meg mindenét velünk.
Amikor nem csupán Jézus üzenete, gondolata, hanem ő maga, a személyes, láthatatlan jelenléte fordít meg mindent, ad erőt visszarendeződni, helyreállni, újrakezdeni, ráadásul jobban, mint először. Nem mottót, motívumot, idézni való mondatokat kaptunk, hanem őt magát. És ezután, már tőle kiindulva, vele együtt tudjuk erősíteni a többieket. Mert már van miről beszélnünk. Közös a történetünk vele.
Nem ismerős?
Bella Péter
