A kovásztalan kenyerek első napján, amikor a páskabárányt szokták áldozni, így szóltak hozzá a tanítványai: Hol akarod megenni a páskavacsorát, hol készítsük el? Jézus elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: Menjetek a városba, és ott szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt, és ahova bemegy, mondjátok meg a házigazdának, hogy a Mester ezt üzeni: Hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? Ő majd mutat nektek egy nagy emeleti termet berendezve, készen: ott készítsétek el nekünk a vacsorát. Elindultak a tanítványok, és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik, és elkészítették a páskavacsorát.
Márk 14,12-16

Jézus korában elmenni vízért és elhozni mindennapos volt, nehezebb házimunka. Nem volt könnyű, volt súlya a víznek, lehet, hogy elég messze volt a kút, az időjárás sem volt mindegy, ráadásul vigyázni kellett, mert ha kiloccsan a víz, mehet vissza az ember. És persze a korsó eltörése is elég nagy kárt jelentett, így óvatosnak kellett lenni az úton. De ezzel a vízhordással nem is ez volt a legnagyobb baj. Hanem az, hogy teljesen láthatatlan.
Láthatatlan munka volt, azért, mert naponként végezte mindenki, rutinszerűen. Azok közé a munkák közé tartozott, amik nem voltak különlegesek, látványosak. Unalmas dolog a vízhordás, semmi nincsen benne. Nem kapott tapsot az, aki hazaért a korsóval, sem dicséretet, az élet része volt. Nem veregették meg az ember vállát, hogy milyen ügyesen kerülte ki a főúton a temetési menetet, hogy ugrott el a vámszedő szamara elől, úgy, hogy egy csepp sem ment kárba. Senki észre sem vette ezt a munkát. Mert naponként kellett, mert a legtöbb embernek kellett. Láthatatlan munka, csinálni kell, mert nélküle nem működik az élet, ennyi, nem sport, nem művészet, nem tudomány. Egy vízhordó ember csak statiszta lehet a római katona, a próféta, az előkelő nő vagy a pöffeszkedő farizeus mellett.

Ez a mostani járvány-adta bezárt világ megtartja az ilyen láthatatlan dolgainkat, meg is sokszorozza. Ezek megmaradnak, sőt, több is lesz belőlük. Pelenkázás, rántás-habarás, wifirúter-életrekeltés, porszívózás, kerítés-javítás, leckeátnézés, most ezek maradtak, de még többször, mint eddig, még kevesebbszer töri meg valami más. Ez nem művészet, nem sport, nem tudomány, csak napi rutin. Ráadásul most még közönség sincs nagyon, csak a körülöttünk élők. Viszont ezek nélkül nem működik a rendszer, nem működik az élet, ez is jobban látszik. Néha olyan ez a karantén-ritmus, mint egy film, amiből kiestek a sztárok és csak a statiszták maradtak.

Ott, Jézus utolsó páskájánál viszont belép egy lényeges szereplő. Láthatatlan statiszta-munka, amiben van, napi rutin, kell, mert muszáj. De így találnak rá a tanítványok, így tudja kölcsönadni azt az emeleti termet. Két irányban is üzenet nekünk ez az egész.
Először is Isten előre tudta és látta, ki ő, mit csinál, miben van. Az ilyen rutin munkákat, feladatokat már az sem figyeli, aki csinálja, megoldja a reflex, a megszokás. Ezzel szemben Isten látja, tudja a mozdulatokat, a beletett energiát, az odaadott időt. Ez már megadja az értékét a nem látványos, visszatérő de lényeges feladatainknak. Megadja a saját vízhordásunk és a mellettünk élő vízhordásának az értékét.
Aztán azt látjuk, hogy vízhordás közben válik Jézus történetének részévé ez az ember. Jézus története Isten és ember újratalálkozásának története. És a vízhordás közben beleszövi Isten ebbe a nagy történetbe. Ki tudja, láthatatlan, monoton, unalmas, karanténban sokszorozódó teendőink közben mibe kapcsol bennünket ugyanez az Isten?

Bella Péter