Olvasmány: Zsolt 139,1-14.23-24
Alapige: Zsolt 139,11-18

Megvizsgálni Istent

Egy probléma megoldásához a megfelelő módon és a megfelelő irányból kell közelíteni. Talán nem mondok ezzel újdonságot. Ha leáll az autóm utazás közben és nem indul a motor, akkor nem a guminál kell elkezdenem a vizsgálódást. Ha nincs semmi pénz a pénztárcámban a boltban a kasszánál állva, akkor nem az egekig felszaladt árakat kell szidnom. Abszurd példák ezek és mégis milyen sokszor történik meg, hogy a rossz irány, a rossz nézőpont akadályoz meg minket abban, hogy előre jussunk.
Isten megismerésénél is sokszor ez történik: már az első lépést rossz irányba tesszük meg. Mintha egy mikroszkóp tárgylemezére tenném, úgy állok neki: eddigi elképzeléseimet, olvasmányaimat, gondolataimat Istenről, mellé rakhatom a vallásokat, a nagy emberi gondolatokat. Nem fogok messze jutni, legalábbis az élő Isten megismerésében. Konfirmandusokkal beszélgettünk arról, hogy egy embert megismerni és bizony ki kellett mondani, hogy a fizikai paraméterek ismerete nagyon kevés, az első benyomás csalóka. Idő kell és beszélgetni, közösen dolgozni, együtt lenni. Úgy fog menni, ha látjuk mérgesen, erőt kifejtve, pihenés közben és örömben és így tovább, különböző helyzetekben.
A mai zsoltár írója hasonlóan ír Istenről, kapcsolatban van vele. És így lehet megismerni igazán.

A jó kiindulópont – Isten vizsgál meg

Ebben a zsoltárban a költőiség és a szép gondolatok mellett tapasztalat van, Istennel együtt eltöltött idő. Nem papírszagú, amit leír, hanem irigylésre méltóan valóságos. Olyan ember írja, aki valós kapcsolatban van az Istennel és leírja nekünk a kezdő lépést is, még az az első versben: „Uram, te megvizsgálsz és ismersz engem.” És van valami a végén is: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg…” Szinte ugyanaz. Az elején egy állítás, a végén kérés: A helyes kiindulópont.

Nem megvizsgálandó tárgy, nem elmélet, nem valamilyen képlet az Isten, hanem egy személy. Aki akkor mutatja meg magát amikor akarja és úgy, ahogy akarja. És akarja. De mi nem boncolgathatjuk, nem tudjuk levenni a polcról. Nem vagyunk abban a helyzetben. A zsoltáros figyelmeztet: fordítsuk meg a dolgot.

Mert Isten amúgy is lát, amúgy is ismer, amúgy is felettünk van. Nem tudjuk használni. Viszont engedhetünk neki. Ez az első lépés. „Én nyitott könyv vagyok amúgy is Istenem, mondj vélemény rólam! Kapcsolódj hozzám! Kérdezz rám! Nyúlj bele a dolgaimba!” Ez a hit kiindulópontja és egy soha véget nem érő folyamat indul el, egy tánc, ahol nem tudjuk az első lépést, nem mi vezetünk, de tánc közben egyre jobban megismerjük a másikat. Istent, aki viszont tökéletesen ismer és úgy fog táncolni, úgy fog vezetni, hogy tekintetben veszi azt, kik vagyunk. Azt is, amit mi még nem is tudunk magunkról.

Hol nincsen Isten?

Nagyon sokszor teszik fel a kérdést: „Hol van Isten?” A zsoltár írója mintha azt mondaná, hogy rossz a kérdés. Nem az a kérdés, hol van, hanem hogy hol nincs?

A hívő ember visszatekintése ez, aki visszanézve, megértve sok, a jelenben nem látott összefüggést, tisztán látja már, hol volt jelen az élő Isten. Milyen sokszor éljük meg: visszanézve, évek múltán kitisztul a kép, magunkról.
Képzeljük el, hogy van egy Isten, aki előtt a jelen is tiszta, aki átlát mindent, sőt alakít mindent. És szeret. Valójában egy logikus lépést tehetne az ember – rábízni magát ellenállás nélkül. Az, hogy nem ezt tesszük, már nem Isten hibája. A zsoltár arról beszél, hogy Isten ismer, és ezzel az Istennel kapcsolatban lenni olyan, mint egy párbeszéd, egy beszélgetés, közben a másik felet is egyre jobban megismerjük. Imádság közben vagy amikor megszólal és megszólít úgy igazán, élő módon a Bibliából. Egy csoda történik vagy a hétköznapi történések között vesszük észre Isten munkáját. A lényeg: nem külön részek ezek, hanem ugyanannak a folyamatnak az elemei. Én engedek Istennek, ő belép az életembe, és közben egyre jobban megismerem őt és ráadásul én is egyre jobban a helyemre kerülök.

Ahol nekem sötét van…

És közben észreveszem, felismerem azt, amit a zsoltár írója is. Például „Ha elnyel a sötét… a sötétség nem lenne elég sötét neked.” Van egy nagyon szép kifejezés egy nagyon keserű tapasztalatra: sötétben tapogatózni. Túl jól ismerjük. Amikor ránkszakadnak a problémák, a nem látott gondok és nem tudjuk merre is induljunk. Amikor nem értjük, mit történik egy párkapcsolatban, egy házasságban, akár évek után, de érezzük, hogy baj van. Amikor saját magunkban, a lelkünkben, az erőnkben érzünk olyan folyamatokat, amik túl ismeretlenek. Sokszor csak sötétben tapogatózunk.
Az ige üzen: csak nekünk van sötét. Isten számára az, ami nekünk kérdés és tanácstalanság, neki ismert és tudott. Nekem sötét. Én leverek mindent, nekiütődöm mindennek és mindenkinek, sebet kapok és sebzek (nem ezt éljük meg?). De ő lát. Mi a következmény? A gyerekek még tudják. Van egy nagyon jó érzékenyítési gyakorlat. Vak emberek berendeznek egy teljes szobát, tudják, mi hol van és hogyan. A szoba teljesen sötét. Majd látó emberként lépünk be ebbe a szobába, minden fényforrás nélkül, a szobát ismerő vak emberek társaságába. Én sajnos úgy működöm, hogy azért tegyünk próbát, biztos képes vagyok rá. Vagy bepánikolnék. Ha egy gyereket megkérdezek, mit mondana? Fogjuk meg a vak ember kezét, ő itt mindent tud és engedjük, hogy vezessen. Ez a bizalom. Bízni valakiben, aki jobban ismeri, mi van körülöttem, mint én. Rábízom magam.

Isten így lép oda hozzánk akkor, amikor nagyon sötét minden és várja, hogy szóljunk neki. Mert neki nincs sötét, ismer engem és azt, hogy mi zajlik körülöttem.

Ő a teremtőm

Ismer. Nem először mondom és nem véletlenül. „Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében” – írja a zsoltár. A teremtést sok keresztény félreérti és természettudományos magyarázatként ütközteti természettudományos érvekkel, úgy, hogy az élet két egymást kiegészítő dimenziójáról beszélnek.

A teremtés azt jelenti, hogy Isten akart engem, hogy Isten ilyennek akart, hogy oka van az életemnek és célja van az életemnek. Az okot és célt ráadásul ő határozta meg.

Engem megrendít, ha belegondolok: nem véletlen, hogy vagyok, hogy itt vagyok, hogy ilyen vagyok. A világ ura akarta. És nem tragédiát akar, hanem katarzist. Hogy eljussak valahova. Ok és cél: szeretet és üdvösség. És közben ez a bonyolult, fájdalommal és örömmel átszőtt élet, magzatlétemtől az utolsó sóhajomig, sőt azon is túl, nem értelmetlen. Isten ismer. Jobban, mint én magamat. Újabb indok, hogy rábízzam magam, hogy nyissak felé, hogy elkezdődjön a tánc, ami alatt végigjárjuk a lehető legjobb ritmusban, a Jézus Krisztusban adott ritmusban, amit életnek kaptam.

 
A következmény: Isten dicsérete

Nem megvizsgálni kell Istent, hanem meghívni, behívni magam mellé, nyitni neki és engedni, hogy kezdeményezzen, indítson el valamit, jelezze, hogy mi legyen, vizsgáljon meg, kérdezzen rám. És így ismerem meg azt, aki amúgy is jobban ismer, amúgy is tudja, ki vagyok. Megismerem Istent, egyre jobban, közben egyre jobban kiismerem a világomat és benne magamat is egyre inkább megismerem. Erről mesél ez a zsoltár. És a következmény: Isten dicsérete. A 14 vers. Ide jutunk és ezért vagyunk itt, most ezen a vasárnap és minden vasárnap. Hogy csodálkozzunk: mennyi minden megnyílik, kitisztul Istennel közösségben, aki mindenhol ott van, mindent tud, mindenható. Mennyire más kimondani ezeket a komoly teológiai kifejezéseket, ha nem csak a könyvekben látjuk, hanem tapasztaljuk, ránézve a saját életünkre! Magasztaljuk ezért az élő Istent!

Bella Péter
Győrújbarát, 2018. november 18.