Pazarlás és veszteség

Vendégségre készülődtünk. Mindent próbáltunk előkészíteni megfelelően, a ház kitakarítva és elrendezve, mindenkivel lebeszélve az érkezés, hogyan, mivel jön, hogy odatalál-e hozzánk. Kis fogadó ajándék is, kedvesség, nem sok pénzből, de kreatív. És persze az ennivaló: sok és sokféle szendvics, saláta, húsok, sütemény. A kétharmada házi készítésű, sok idő és energia ráfordításával, figyelemmel és szeretettel. A vendégek jöttek, jól éreztük magunkat, tartalmas volt és mentek – és néhány darabot megettek a szendvicsekből, keveset a süteményből is. Rengeteg maradt, aminek egy kis részét tovább lehetett adni vagy megettünk, de a többségét ki kellett dobni. Nagyon rossz érzés.
A gyülekezet ünnepel, a templom évfordulóját, sok a vendég a városból és az országból, nagy emberek is, de a tagság nagy része jelen van a fontos ünnepen. A gyülekezet ifjúsága kapta, hogy a köszöntőlapot, ami egy emlék marad minden érkezőnek, készítse el. Hetekig dolgoztak, a képek elkészítése, kiválasztása, szerkesztés, szövegírás, nyomtatás – aki még nem készített kiadványt, nem is gondolja mennyi munka. Az eredmény gyönyörű lett, szép és tartalmas. Büszkén adták át a templomkapuban az érkezőknek. De szomorúan látták, milyen sok ilyen lap végezte az ünnep után a vizes aszfalton, a padok alatt lábnyommal, a szemetes kukában, papírgalacsinként. Nagyon szomorú látvány volt. Nem is a pénz miatt (pedig ára is volt), hanem a beleölt őszinte lelkesedés okán.
Értjük és érezzük, mennyire rossz, szerintem mindannyian tudnánk példát mondani, amikor valami hasonló történt. Nem éljük meg jól a pazarlást, azt meg különösen nem, amikor mások pazarolják el a mi időnket, energiánkat, munkánkat.
Van még szomorúbb szintje is a veszteségnek, az elpazarolt lehetőségeknek. Egy filmben hallottam, hogy a főhős a barátjával beszélgetve megjegyzi, most, hogy örül, hogy idősebb korukra születik egy gyermekük a két felnőtt mellé. Azt mondja: „Ezzel majd töltök is időt, nem úgy, mint a testvéreivel, ezt már nem fogom elrontani.” De hallottam már nehéz utat megjárt embertől, aki idősebb korára rendezte az életét, hogy nagyon szomorú, mert eddig csak pazarolta az életét, és bánja, mert nem tudja visszapörgetni.

Fáj a pazarlás, a veszteség, és akkor a legfájdalmasabb, ha egy életről van szó. Mert nem erre van kitalálva az ember, hanem az ellenkezőjére, hogy építsen, alkosson önmagán túli dimenziókra nézve.

Mit tegyünk, hogy megmaradjon?

Épp ezért az is közös élményünk, hogy törekszünk arra, hogy maradandót alkossunk. Írók, filmesek és művészek, építészek, tervezők – egyre jobbat szeretnének, valamit, ami megmarad, ami a nevüket is ismertté teszi. És nemcsak a lehetséges anyagi siker miatt, nem, hanem mert óriási élmény maradandót alkotni. Kutatók, tudósok, mérnökök – feltalálni, felfedezni vagy meglátni valamit, amit előttünk senki, hozzátenni valamit az emberiség fejlődéséhez. Tanárok, pedagógusok, óvónők – generációk felnövekedéséhez hozzájárulni, óriási élmény. Mesteremberként, közgazdászként, könyvelőként, egy szakma jó ismerőjeként, vezetőként – a szakmában megbízhatónak lenni, esetleg megkerülhetetlennek, olyannak, akinek a neve jól cseng. És ezt is sorolhatnám tovább.
Közös élmény. Szeretnénk, ha megmaradna valami belőlünk, tőlünk. A tudásunkból, a tapasztalatunkból, az életünkből. De nem csak a munkában, hanem a családban is, ott, ahol élünk, a közösségeinkben is. bennünk van, hogy szeretnénk maradandót alkotni.
De sajnos ez nehéz. Van, hogy egy-két rossz döntés is elég, hogy az ember nagyon-nagyot bukjon. Van, hogy egy rosszindulatú pletyka is összedönthet egy karriert. Van, hogy az előítéletek, mesélte nekem egyetemet végzett cigány ember, hogy mekkora ellenszélben tudta végigcsinálni a kitörést a helyzetéből, sokszoroság kellett beletennie, mint másnak, és mesélt arról, hogyan buktak olyanok mellőle, akik ezt nem bírták. Van, akinek a lehetőségeit egy nehéz történelmi időszak, ellenséges politikai kurzus pazarolja el, például a kommunizmus alatt milyen sok, rendszernek nem tetsző ember nem érhetett el oda, ahova a tudása, a szorgalma vagy a tehetsége vihette volna.
Maradandót szeretnénk alkotni. Nyomot hagyni. Mert bennünk van, túl a büszkeségen, a hiúságon, ez nagyon is emberi.

Az ember nem pazarlásra kapta az életét. Azonban az Isten nélkül élő ember, az Isten nélkül működő emberi közösség sajnos leginkább csak pazarolni tud. Óriási a kontraszt a lehetőség és valóság között.

Az Örökkévaló

El is érkezünk Istenhez. Aki mellett még nagyobb a kontraszt, még fájóbb a valóság. Istenhez érkezünk, aki nem pazarol, akinél nincs veszteség. Istenhez érkezünk, aki teremt, alkot és megtart. Nincs nála veszteség, sőt, öröktől fogva van és örökké lesz. Ő az Örökkévaló.
Istennel párbeszédben, az igére figyelve, az ő közelében még világosabban meglátja az ember, mennyi lehetőség, mennyi érték veszik el belőlünk és a világunkban. Mennyi kárt hozunk létre (kárhozat). Mert Istentől tanulva, az ő közelében egyre világosabban elkülönül a jó és a rossz.
Sokszor mondták már, hogy a keresztény hit olyan, mint a bódultság, mint a kábítószer, olyanoknak, akik nem akarnak szembenézni a valósággal. Pedig pont fordítva történik a dolog. Isten mellett kijózanodunk, kitisztulnak a kontúrok, meglátszik az, ami elveszik és felsejlik az, ami lehetne.

A kilencvenedik zsoltárt olvasva is ebbe rendül bele az ember. Isten mellett állva elmúlik minden önámítás és illúzió. A kilencvenedik zsoltár az a kegyelmi pillanat, amikor ráébred az ember arra, hogy nem ő a világ közepe, nem körülötte forog a világ, hanem Isten az, akiért van minden, még a mi életünk is.

De, testvérek, ez a józanság, ez a tisztánlátás jó nekünk, mert Isten nem ellenünk van, ő meghív maga mellé, hogy az életünk ne pazarlás és ne veszteség legyen, hanem épp ellenkezőleg, tudjunk olyan kincseket gyűjteni, amiket nem eszik meg a rozsda, amit nem lop el a tolvaj, ami nem tűnik el, nem veszik el. Hogy megmaradjunk, hogy igazán maradandót alkossunk, Isten szerint maradandót.

Amit Isten hozzá tud adni

Ma igénk ezt a reményünket erősíti. „Kezeink munkáit tedd maradandóvá…” – kétszer hangzik ez el, ezzel fejeződik be a zsoltár. Egyenesítsük ki, alakítsunk rajta egy kicsit, legyen állítás: kezeink munkáját Isten teszi maradandóvá.
Kezeink munkáját Isten teszi maradandóvá. Nagyon sok minden van ebben a mondatban. Például, hogy a csupán emberi dimenzió nem elég. A hamis karrier, az elcsalt hírnév, a megvásárolt ismertség, a kizsarolt siker csak ideig-óráig tart. Hány zsarnok és diktátor szobra dőlt már le? Hány sokáig csodált híresség bálványa omlott már össze? Isten az, aki mellett tudunk maradandót alkotni.

Jézus a példa. Ő még ezt is megmutatta, egy olyan életet leélve, ami maga teljesség, és hatása tényleg maradandó, kihat azóta is mindenre. Ő volt az, aki felülírta a múlandóságba és pazarlásba romlott és roncsolt emberi életet kereszthalálával és feltámadásával, sőt átfordította egy halálon is győztes, el nem múló életbe.

A keresztény ember aztán így is rendezheti be az életét. Isten meghívását és vezetését elfogadva berendezkedhetünk egy maradandó életre. Ahol a szavaink építenek és nem elvesznek, ahol a cselekedeteink gyógyítanak, erősítenek, építenek, ahol a szeretetünk békességet hoz. Erre hív minket Isten. És nem arról van szó, hogy Isten helyettünk dolgozna. A zsoltár a mi kezünk munkájáról beszél. Mi megtesszük, amit felismerünk, amit meglátunk, hogy tennünk kell és Isten hozzáadja magát, bevonja a saját nagy tervébe és így lesz maradandó igazán.
Nélküle nem fog menni, ezt látjuk a zsoltárból, de vele nagyot változhat minden. Tényleg maradandót alkothatunk. Ez a gyülekezetnek is üzenet, most, hogy építünk, figyelmeztetés is, akkor lesz maradandó igazán, ami lesz, ha kérjük a segítségét, ha nem hagyjuk figyelmen kívül őt magát, ha végig igazodunk hozzá. Szükségünk van arra, hogy velünk maradjon a jóakarata. Az itt lévő szó eredeti jelentésében benne van, hogy örömmel nézzen ránk, kedves legyen neki, amit tőlünk származik. Megfordítom: Isten tetszését kell keresnünk, hogy igazán maradandót alkossunk.


Imádsággal dolgozni

Végezetül még valami. Alapigénk imádság és ez fontos. Imádság és munka összetartozik, nincs egymás nélkül, ez az igevers is csak megerősíti. Ha maradandót akarunk, akkor imádkozva kell keresni a lehetőséget, és amit felismerünk, azt meg is kell tenni.
Legyen bátorítás nekünk ez az ige, lehet nem pazarolni, vissza lehet térni az eredeti emberi alapprogramhoz: építeni, alkotni úgy, hogy az jó, az megmarad. Istent követve, Krisztusban megszabadítva, a Szentlélek belső vezetésével lehet, és akkor Isten is hozzáteszi azt, ami az övé. Legyen ez így, imádkozzunk ezért!

Bella Péter
Győrújbarát, Ménfőcsanak 2018. október 28.