Hamis mítoszaink: mennyiség és minőség teszi az egyházat

Hadd tegyek fel egy kérdést, csak azért, hogy dolgozni tudjunk vele egy kicsit. Mi mutatja meg, hogy egy gyülekezet jól végzi a dolgát, hogy jó úton jár? Ne gondolkodjunk, hanem magunkban a reflex-szerűen érkező választ mondjuk ki. A mai kor kereszténye a mai kor embere – nem tudjuk kivonni magunkat korunk gondolkodásából. Két hibás gondolatot emelnék csak ki, olyant, ami az élet más területein működhet, de itt és most nem feltétlenül.
Az első, hogy a minőség mutatja meg. Ha jobb eszközeink, lehetőségeink, minőségibb programjaink, profibb szolgálóink vannak, az mutatja, hogy fejlődünk. Lehet, igen, de nem feltétlenül. Nem a minőség a fő indikátor, nagy kísértés ez, sajnos, ösztönösen felmerül, hogy így mérjünk össze gyülekezeteket és közösségeket.
A másik hiba, ha a mennyiségre nézünk. Többen vagyunk, mint tavaly – ez lehet a fejlődés része, de fakadhat abból is, hogy népszerűbb tévtanokat hirdetünk, vagy másképp édesgetjük be az embereket. Nem feltétlenül a fejlődés jele a több ember, a sok ember. Pedig mostanában ez az első, ami alapján egy gyülekezet sikerét megítéljük. És valóban lehet kísérő jel, áldás a több ember, de nem feltétlenül jár rossz úton egy kis gyülekezetem, hisz sok mindentől függ az, hogy kevesen vannak (a hely, a lehetőség, a küldetés, üldözés stb.).
Két hamis mítosz, a minőség és a mennyiség, Isten népével kapcsolatban. Valójában egy van, ami megmutatja, hogy jó úton járunk – ha jelen van az élő Krisztus. Jelen van Isten. Mint a mai igénkben, Jónátán hőstetténél, ami látszólag messze van ettől a hosszabb, kezdő kitérőtől.

Jónátán vakmerősége – hit, bizalom és engedelmesség

Első ránézésre az, amit Jónátán csinál, egy vakmerő és bolond tett egy fiatal, forrófejű embertől. Pedig egyáltalán nem az. Hadd rajzoljam fel kicsit a hátteret. Saul, Jónátán apja a király és sajnos már elkezdődött a válsága, Istentől való eltávolodása, ami a bukásához is vezet. A filiszteusok túlerőben vannak, Saul kivár, nem tesz semmit, de valójában nem is tudja, hogy mit tegyen. Jónátán ebből mozdul ki társával együtt és hőstettével bedob egy követ az állóvízbe. Nem tűnik nagynak, amit tesz, de valójában egy kezdő lökést ad a későbbi győzelemhez. Ellök egy kis dominót, ami rengeteg másikat mozdít meg, aminek a vége Izráel győzelme az erősebb filiszteusok felett.
Jónátán bátor és ez a bátorsága nem saját erejébe vetett hitéből fakad, hanem Istenben hisz, ez egyértelműen látszik, Istenre hivatkozik, benne bízik, betesz a tervbe egy „szelepet” és kész visszalépni, ha azt adja a jelzés Istentől. Egyébként ez a jelkérés, hogy a filiszteusok vajon mit mondanak, hogy a, „ne mozduljatok” vagy b, „gyertek csak fel”, ez nagyon okos volt, hiszen már megmutatta Jónátánnak, hogy a filiszteusok nem óvatosak, túl magabiztosak, nem veszik figyelembe a lehetséges veszélyeket. Istenbe vetett hitről tanúskodik ennek a két embernek a győzelme is. Nem vakmerőség volt, hanem Isten által szított bátor tett.

Jónátán tudta, ki az Istene, hitt benne, bízott benne és kész volt engedelmeskedni is.

És mivel Istenbe vetett hite vitte előre, nem törődött a körülményekkel, tudta, ha tesz értük valamit az Úr, akkor nincs akadály, akár kevés, akár sok ember által szerezhet szabadulást.

Gyávaságunk természetrajza

Testvérek, megszégyenítő ez a magabiztossága Jónátánnak. Megszégyenítő ez az egyértelműség, bátorság. Lendület van benne, mozgás.
Ellentéte annak, amit mi, hívő emberek olyan sokszor megélünk. Az egyhelyben toporgásról beszélek. Arról, amikor inkább nem indulunk meg semerre, nehogy bármi gond legyen. Az a baj, hogy a toporgó kereszténység az sorvadó kereszténység. Amikor túl gyávák vagyunk elindulni arra, amerre Isten indít minket.
Fordítva gondolkozunk, mint amit a mai alapigénk mondata tükröz. Figyeljük csak meg. Persze másnak hívjuk, nem gyávaságnak. Olyan ez, mint amikor a diák rajzórán, amikor a szobrászkodást gyakorolják, miután sehogy sem jön ki a kezei közül a váza, ami az asztalon van mintaként, azt mondja, ez bizony modern művészet, sajátos interpretáció. Amikor kézben van a recept, elkezdem sütni a süteményt, valami finom, nem túl káros, de mégis ízletes darabot, majd, mivel nem vagyok egy nagyon tehetséges szakács, a végeredmény jelentősen eltér attól, amilyennek lennie kellene és azt mondom, hogy újítottam, mert nem akarom bevallani a kudarcot. Át tudunk mi csomagolni mindent, magunknak is, még a gyávaságot is.

Azt mondjuk, hogy óvatosak vagyunk, csak felmérjük a helyzetet, kivárjuk a megfelelő pillanatot, de közben arról van szó, hogy nem vállaljuk a kockázatot.

Gyávaság és hitetlenség. És igen, nem őrült, vakmerő hajszákba kell magunkat vetni, nem fejjel a falnak kell rohanni, valóban van egy ilyen szélsőség is, de van a másik is, csak sokkal civilizáltabban tudjuk előadni. Túl sokszor hasonlítunk a gránátalmafa alatt ülő Saulra. Közeledik a probléma, egyre jobban, mi kivárunk. Hogy mondjuk, több eszközünk legyen, felőlünk fújjanak a politikai szelek, mellénk ugorjon valaki, aki segít, maga Isten sújtson le az ellenfeleinkre. De ez így nem megy. Saulnak határozott küldetése volt, Isten népének volt egy ígérete, ez a föld az övé, Saulnak erre kellett volna nézni. Neki is lett volna bátorsága tenni valamit, nem csak a fiának.
Mi lett volna a reformációval, ha Luther elóvatoskodja a dolgot és kivár? Mi lett volna az ellenreformáció idején, ha nem csempészik be Hollandiából az ott nyomtatott Bibliákat? Igen sokan lebuktak, sok elpusztult, de még több nem, és azok életté és kinccsé váltak generációk számára. Mi lett volna a kommunista diktatúra alatt, ha sokan kockázatot vállalva, titokban, földalatti mozgalomként nem viszik tovább az evangélium ügyét? Mi lenne a nagyon szigorú muszlim országok keresztényeivel, ha sokan nem vállalnák az életük kockáztatásával is, hogy viszik azt a jóhírt, amit mi szabadon hirdethetünk itthon?

Isten népének lenni azt jelenti, hogy bizony van, amikor kockáztatni kell, bátornak kell lenni.

Lehet, emberileg több eszközre, jobb időszakra, több emberre, nagyobb külső támogatásra lenne szükség, de ha Isten indít, miért is nem tesszük meg? Nekünk is feladatunk van. Nem csak beszélni a kereszténységről, de megélni azt, megmutatni, átengedni magunkon, külön-külön és együtt is. Nem a templomépület fog nekünk lehetőséget adni, hanem az Istenbe vetett hitünk. Persze, segít, de nem azon áll vagy bukik. Nem a politikai rendszeren múlik, hogy több hívő lesz az országban. Persze, segíthet, de nem attól függ a siker. Istenen múlik és rajtunk, azon, hogy ha kell, merünk-e kockázatot vállalni Istenért, amikor arra indít? Mint Jónátán. Hitt, bízott és engedelmeskedett. És elindított valamit együtt Istennel, aminek a vége a győzelem lett. Mert az Úr előtt nincs akadály.

Az igazi hős: egyvalaki, aki mindent megszabadított

Ráadásul mi nem csak Jónátán hőstettére tudunk alapozni, hanem egy sokkal nagyobb hősre. Hadd olvassak fel egy igét az Újszövetségből: „Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte lévő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült.” (Zsid 12,2) Isten előtt nincs akadály.

Jónátán a gyertyaláng a sötétben, Jézus Krisztus pedig a hajnalban felkelő nap.

Nem volt előtte akadály, emberré lett, emberré korlátozta magát, szenvedett és szeretett ugyanolyan testben, mint mi. Nem volt akadály a fájdalom, a kín, vállalta a keresztet, nem volt akadály, hogy közben magára vállalt minden emberi mocskot, szégyent, fájdalmat és vétket. És győzött. Egyvalakin keresztül érkezett a szabadulás az egész világnak, egy győzelme, az emberré lett Isten, a Fiú, győzelme, halála és feltámadása mindent megváltoztatott végérvényesen. A mi életünket is, ha hiszünk, ha döntünk mellette, ha az életünket hozzá igazítjuk, tudatosan, hittel.

A kockázatvállalásunkban ez is benne van. Hogy Isten ennyi mindent tett értünk, ilyen nagyot bizonyított és itt van velünk és ennek a Krisztusnak a képviseletében kell hinnünk, bíznunk és engednünk, a jónátáni tettekre indulva, kockáztatva. Mert egy igazi hős van, az Úr Jézus Krisztus, és ő nekünk adta a lehetőséget, hogy vele tartsunk.


„Az Úr előtt nincs akadály…” – a te életedben sem

„Az Úr előtt nincs akadály…” A mi életünkben sem, a te életedben sem. Persze Isten nem kiszolgálja a szeszélyeinket, nem eltakarítja utánunk a romokat. Ha indít, ha őérte lépünk, akkor viszont sem minőségi, sem mennyiségi problémák nem lesznek. Mint Jónátán esetében sem.
Már régóta érzed, hogy meg kell szólítani valakit, akinek az élete nehéz szakaszban van, de eddig mindig kimagyaráztad, hogy miért nem megy ez neked? Legyen ez az indítás! Ha már egy ideje érzed, hogy tenni akarsz valamit itt a gyülekezetben akár, de nem merted jelezni, elkezdeni, tegyél egy nagy lépést, lehet, hogy nem véletlenül adta a gondolatot Isten. Ha érzed, hogy jobban, egyértelműbben, tudatosabban szeretnéd a hétköznapokban képviselni a keresztényégedet, a hitedet, de eddig megmagyaráztad magadnak, miért nem jó, mos inkább kezdd el, Istennel és Istenért. Ha egy ideje érzed a késztetést, hogy megtedd az első lépést egy haragosod felé, felrúgva az „állóháborút”, tedd meg! Ha van valami, ami nem jó, de nem tudod abbahagyni, eddig nem volt erőd, egy szenvedély, ami újra és újra visszaránt, és úgy gondolod, nincs erőd, Istennel együtt ugorj neki, sőt legyen bátorságod megosztani a terhet, segítséget kérni. Sorolhatnám még.
Az Úr számára nincs akadály. És nem csak a Bibliában, hanem az én életemben, a tiédben, a gyülekezet életében. Vegyünk lendületet. Legyünk bátrak, ha Isten indít. Nézzünk Jónátánra, de még inkább Krisztusra, aki legyőzött mindent, kövessük őt a győzelemben!

Bella Péter
Győrújbarát, Ménfőcsanak, 2018. november 14.