Testvérek, ha a saját összetört illúzióimat kellene számbavenni és megnézni, hogy mivel kapcsolatosak, akkor biztos, hogy ott lenne a top 3-as témák között, hogy mit gondoltam múlandónak és mit maradandónak. Hogy mi az, amire tíz éve azt mondtam, hogy egy évtized elteltével is ugyanilyen lesz és mi az, ami biztos, hogy nem, mondjuk a lakásom berendezésében, a kedvenc ruháimmal kapcsolatban, de az élet fontos dolgaival kapcsolatban is. Őszintén, elég meglepő eredményeket találok.
De inkább hozok két egyszerű példát. Nekem a pihenés és feltöltődés szempontjából az egyik legfontosabb a zenehallgatás. Leülni a kedvenc zenéim mellé vagy új előadókra, dalokra rátalálni, ez az, ami ki tud kapcsolni, az olvasás és a jó beszélgetések mellett. Valamelyik nap leporoltam a CD-imet, mert kerestem valamit, manapság, a megváltozott zenehallgatási technikák miatt már inkább számítógépen, mobilon hallgatok, nagyon ritkán kerülnek a kezembe, de most nosztalgiázni támadt kedvem, rendezkedni kicsit. Volt olyan, amihez szerintem négy éve nem nyúltam hozzá. Kellemetlen meglepetések értek: volt üresen álló tok. Volt olyan lemez, ami sérülés miatt hallgathatatlan volt. Volt, amit nem találtam. Szomorú lettem, hiszen azért vettem meg őket annak idején, hogy meglegyenek és most, amire azt hittem, hogy mindig meglesz, most nem ér semmit, vagy nincs. Még mindig zene: Tegnapelőtt barátaink meghívtak minket egy koncertre a Müpába. Örömmel mentünk, úgy, hogy nem tudtuk, mi lesz, egyszerűen találkozni akartunk velük, mivel ritkán tudunk. Egy csodálatos élmény lett a miénk, egy gambiai énekesnő, aki egy tradicionális hangszer virtuóz használója lépett fel zenekarával, és egy csoda volt a másfél óra. Egy addig ismeretlen kultúra lenyomata, az összetett és mégis befogadó zene, az őszinte előadásmód elvarázsolt minket. Nem vettünk fel semmit, még csak a szöveget sem értettünk, néhány szó kivételével, amit az énekesnő elmondott, de tudom, hogy évtizedek múlva is emlékezni fogok, az enyém marad az érzés, az élmény, amit ott kaptam, ami történt, maradandó.
Hogy mi a múlandó és mi a maradandó, hogy ez mennyire csalóka, erre is jó példa mindez. Ma, az evangélium segítségével ezzel fogunk foglalkozni.

Maradandót alkotni, maradandóra építeni

Múlandó és maradandó – nagyon lényeges téma ez mindannyiunk számára és nem csak a hívő embereknek. Alapvető kérdés, ami az életünk berendezésének egyik fő mércéje. Nem szeretünk időt pazarolni arra, ami csak a pillanatnak szól. Nem jó energiát ölni hosszútávon abba, amin látszik, hogy hamarosan nem lesz belőle semmi. Gyűlöljük a kidobott időt, erőt, az elvesztegetett lehetőségeket, amikor olyan helyzetekbe kényszerítenek minket, amiknek nincs valós kifutása. Mert maradandót akarunk alkotni, hosszútávra szeretnénk berendezkedni, azt szeretnénk, ha valamit tovább is tudjunk adni, hogy legyen mire később visszanézni. Mert így látjuk értelmesnek azt, amit életnek nevezünk.
Nemrég beszélgettem valakivel, aki a családjával végre eljutott odáig, hogy felépítsen egy házat. Addig béreltek egy lakást, bérelték, azaz nem volt az övék, tudták, hogy átmeneti helyzet. Most, hogy a sajátot építik, ez az ember elmesélte, hogy sosem gondolta, hogy ennyi energiát tud megmozgatni, ég és föld a különbség, hogy tudja, hogy ez a sajátjuk, nem átmeneti időre, sőt, a gyermekei számára is érték. Másvalaki, aki régebben komolyan sportolt, boldogan mutatta végig a több évtizednyi oklevélerdőt, az érmeket és serlegeket, valós eredmények voltak, bizonyítékai, hogy volt értelme ebbe ölni az időt és az erőt. Megint más végre vette a bátorságát, a szakmai tudását és egy kis tőkét és kilépett addigi munkahelyéről, hogy saját vállalkozását indítsa be. Hihetetlen sokat kell dolgozni, hogy bevezesse a piacra a produktumot, de a magáét építi és az eddigi tapasztalatai miatt valós remény a siker.

Maradandót akarunk alkotni és maradandóra akarunk építeni. Mert úgy van értelme a mindennapok küzdelmeinek, mert úgy jó terheket vállalni, mert szeretnénk megelégedetten visszanézni, mert szeretnénk valamit továbbadni. Ez közös vágy. Raádásul nem csak az egyéné, de közösségek, nemzetek, civilizációk vágya volt, mindig is, ezt mutatják különböző korok nagy épületei, szellemi munkái, emlékművei.
Csakhogy mindez csalóka. Minden megváltozhat, akár egy pillanat alatt. Fordul egyet a világ. Egy családi tragédia, egy politikai fordulat, egy természeti katasztrófa, egy sérülés, egy gazdasági válság és amit maradandónak gondoltunk, amire építettünk, volt és nincs. És könnyen értelmetlenné válhat minden. Ezért is jó megvizsgálnunk, Jézus mit mond ezzel kapcsolatban.


A kövek illúziója vs Krisztus szavának örök valósága

Jézus és a tanítványok jönnek ki a jeruzsálemi templomból, a valóban hatalmas és gyönyörű, a kor viszonyai szerint egyedülálló épületből. A tanítványok büszkén mutatják Jézusnak: „Na ez valami! Ezek a kövek, ezer és ezer mesterember munkáját dicsérik, végre méltó lenyomata a vallásunknak, egyáltalán az Isten dicsőségét hirdeti. Végre valami, ami maradandó, ami szilárd, ami állandó!” Ismerjük ezt jól, nekünk kedves és fontos épületek köveire nézve ugyanezt érezhetjük.
Jézus válasza ünneprontó. Azt mondja, hogy mindez múlandó, hogy hamarosan itt kő kövön nem lesz. A történelemből tudjuk, hogy ez így is lesz, 70-ben a rómaiak lerombolják Jeruzsálemet és a pár évvel korában végre befejezett templomot. De szerintem Jézus nem erre a konkrét eseményre akar rámutatni. Ő itt többről, általánosabbról beszél, a hitünkről, hogy a kövek, amiket lerakunk, megmaradnak. Hogy a szobrok örökké állnak. Hogy a hódítások mindig érvényesek lesznek. Jézus valójában nem ünneprontó, hanem amit mond, kijózanít. Nem a kövek maradnak. Minden összetörhet, minden eltűnhet. Régészek beszélhetnének ugyanerről és nyelvészek, akik régi nagy népek utolsó tagjainak nyelvét próbálják leírni. Meg kopott sírkövek, ahol egy-egy család utolsó tagja nyugszik.
Jézus üzen. Hogy ha tényleg maradandót akarunk alkotni, ha tényleg maradandóra akarunk építeni, olyanra, ami túlél mindent, akkor túl kell lépni azon, ami emberi. Ezután a mondatok után Márk összefoglalja azt, amit Jézus elárul a jövőnkről, az utolsó időkről, arról az időszakról, amikor Isten mindent átalakít, megítél és kijavít. És itt hangzik el második idézetünk: „Az ég és föld elmúlik, de az én beszédeim nem múlnak el.”

Vigyázzunk, itt elsősorban nem arról van szó, hogy most a 21. században, amikor a római birodalomnak is csak romjai vannak, Jézus szavát még mindig idézzük és gondolkodunk róla. Más van itt, Jézusban az szól, az tanít, az ígér és az ítél, aki örökkévaló. Hogy Jézus emberi szava, emberi élete, emberi tettei egyszersmind a mindenható Isten szava, élete és tettei. Hogy Jézus nem kirándul, hanem küldetése van. Visszaemelni minket, visszacsatolni a maradandóhoz. Mert mi nem a múlandóra, a veszteségre lettünk megalkotva, ahogy az ösztönösen ezt érezzük is.
Maradandót alkotni, maradandóra építeni, de igazán, örökkévaló távlatokkal – ez Jézus Krisztus alternatívája, azé a Jézusé, aki a kereszten elkérte tőlünk azt, ami az életünkből veszteség, értelmetlen, kár és szemét. És a feltámadásban odaadta a saját győzelmét, a bizonyítékot, hogy őt követve, a benne való hitben még a halálon is túlnyúlik az, aki vagyunk. Hogy ővele újraépítve az életet belevon igéje és Szentlelkének munkája által mindenen túl maradandó munkájába, munkatársai leszünk. Erről beszél. Erre hív.


Amiben ott az ige, az megmarad

Jézus továbbvezeti a szemünket és új távlatokat nyit, amikor múlandóról és maradandóról beszél. Mint amikor a kémiaverseny díjnyertese ellátogathat az egyik legnagyobb vegyészeti intézet laboratóriumába és látja, hogy a suli nagyon jól berendezett laborja semmi ahhoz képest. Más dimenziók, más lehetőségek.
Más lehetőségek, más dimenziók. Hogyha Jézus szavát komolyan véve követjük őt, akkor nem csak anyagi és erkölcsi értelemben biztosíthatjuk gyermekeink jövőjét, hanem átadhatjuk és megélhetjük az evangéliumot is, amivel örök élete lesz és a legnehezebb időszakaiban is valós belső békessége. Ha Jézus szavát komolyan véve követjük őt, akkor nem csak pillanatnyi vigasztalást tudunk adni a krízisben lévő barátunknak, hanem tényleg oda tudunk állni mellé. Hogy ha valamit itt a gyülekezetben elvállalunk, akkor nem csak valóban hasznos „társadalmi” munkát végzünk, hanem egy-egy fogaskerekévé, alkatrészévé válunk Isten örökkévaló tervének.
Ha bennünk Jézus igéje, azaz megragadott, folyamatosan formál és hat ránk a Jézussal való kapcsolat, akkor a szavaink, tetteink, döntéseink, a szellemi és anyagi javaink egyszersmind valami sokkal nagyobbnak lesznek a részesei, ami túlél civilizációkat, kataklizmákat, túlél felejtést. Mert Istenhez kapcsolódik.

A teendő? Megnézni, mi az, amiben tényleg maradandót akarunk alkotni és bevonni, beleavatni a folyamatba a minket szerető Istent. Vele együtt tervezni, vele együtt dönteni, alkotni. Mentés másként – erről beszél az evangélium. Megírom életem regényét, sok száz oldal, sok év munkája, de véletlenül nem entert nyomok, hanem törlést és vége, mert nem mentettem el rendesen – ilyen a bolond, jövővel nem törődő élet. Befejezem a nagyregényt, és mentem a gépre, sőt egy pendrive-ra, na ez már jobb, de a gép elromolhat, a pendrive elveszhet, vagy egy vírus olvashatatlanná tehet mindent – ez az emberi erővel maradandót építő élet a veszélyeivel. A regény írása közben mentek, de közben a „felhőbe” is mentek, védett online tárhelyre, amin átfuttatva még a kártevőket is megvizsgálják és bármi történik, ott megvan – ez a Jézus igéjére, szavára, életére és halálára épített élet plusz lehetősége. Mentsük el életünk eredményeit vele, hogy valóban maradandó legyen. Mert Istennél meglesz, Istennél megleszek, történjék bármi is.


Építeni az maradandóra, használni a múlandót

Mi itt a gyülekezetben ezt próbáljuk tanulni közösen. Ráadásul úgy, hogy a múlandót is használjuk, hisz kell. Kell a papír, az eszközeink, amik körülvesznek, az elszálló szó, a maga idejében köveket is építünk majd egymásra. De az életünket nem építjük rájuk. Csak az igére érdemes építeni, Isten beszédére és tettére, hogy ne csaljon meg a múlandó és valódi legyen a maradandó. És mindezt nem egyedül, hanem egymást is erősítve!

Áldjon meg minket az Örökkévaló!

Bella Péter
Győrújbarát, 2018.02.11.