Alapige: Nehémiás 8,1-3.9-12; Zsoltárok 16,11

Hogy hirdethetem az örömhírt öröm nélkül?

Testvérek, milyen az, ha olyan ember hirdeti az általa kifejlesztett szuperhatékony testedzési módszert, akin látszik, hogy három lépés után összeesik és semmi fizikai kondíciója sincs. Milyen az, ha valaki olyan akarja megvételre kínálni az új szakácskönyvét, akinél eddig csak odaégett, száraz vagy íztelen ételeket ettünk? Milyen az, ha valaki olyan akar öltözködési tanácsokat adni, akin ízléses és normális ruhát még soha nem láttunk? Ugye, hogy nem működne?
Hogyan érzi magát az az ember, akinek egy olyan keresztény mondja el Krisztus váltságának és az örök életnek örömhírét, akit mosolyogni még sohasem látott, annál inkább zsémbesen morogni vagy keserűen panaszkodni? Ugye, hogy hasonló kategória. Ami ránk van bízva, az a jó hír, az örömhír, és mégis, ha a keresztényekről, keresztény közösségekről beszélnek, nagyon sokszor szürke, komor, morgolódó emberek kerülnek szóba és rugalmatlan, zárt, öröm nélküli gyülekezetek.
Magamról is beszélek. Mint keresztény ember, elvileg az az egyik folyamatos feladatom, hogy az Istentől kapott boldog életről bizonyságot tegyek – és mégis túl kevésszer sugárzik rólam a valódi felszabadult öröm, a nehézségeken is átsütő csendes derű. Túl sokszor vagyok szkeptikus, túl sok bennem a cinizmus, a keserűség. Nem jó ez így.
Karácsonyra készülve az adventi estéken és Szenteste az örömmel foglalkozunk. Az eltűnt öröm nyomába fogunk a Biblia segítségével eredni.

Az örömtelen kereszténységről

Az, hogy a keresztények híján vannak a valódi örömnek, hogy az emberek nem ezt mondják először, ha a hívő emberek szóba kerülnek, az bizony nem csak egy járulékos probléma hanem nagyon nagy baj. Alapvetően hiteltelenné teszi azt, amit itt csinálunk. Nem mutatjuk ki az örömöt vagy ami még rosszabb, el is veszítettük a derűnket – és közben a visszakapott Istennel való közösség boldogságát kellene minden szavunkkal tettünkkel hirdetni. Sőt, sokszor a hívő emberek mások örömének elrontói tudnak lenni, károgó és keserű kerékkötők. Nincs igazam? Hányszor panaszkodtunk az elmúlt hónapban a társadalom reménytelenségéről, a fiatal generációk tévútjairól, hányszor erősítettünk rá mások panaszkodásaira, hányszor akadt bennünk egy dicsérő mondat, hányszor hangzott hamisan egy istentiszteleti dicséret éneklése, a dicsőítés? Hányszor erőltettünk magunkra mosolyt, mással beszélve, vagy lehet, hogy már nem is erőltettük? Lehet, már kicsit kerülnek is minket, mert csak a panasz vagy mások szidása az, amire képesek vagyunk.
Baj van, ha hiányzik az istentiszteletünkről, a bizonyságtételünkből, a szeretetszolgálatunkból, a missziónkból és a fiatalok felé való nyitásunkból a valódi öröm. És nem az erőltetett mosolyra gondolok, a reklámplakát-ujjongásra, az sem jó. A belső örömről beszélek, ami kicsattan és felszabadul, ha valami nagyon jó történik velünk és ott van csendesen, amikor életünk nehéz szakaszában járunk. Az Istennel való közösség folyamatos következményéről beszélek.
És igen, szólnunk kell a bűnökről is, prófétai szolgálatunk a figyelmeztetés. De hol marad a folytatás? Az öröm Isten szeretete felett, az öröm, hogy van esélyünk, az öröm, hogy szabadok lehetünk vele? Ezt nem lehet keserűen. Olyan sokszor végzünk félmunkát, olyan sokszor ragadunk bele saját komorságunkba vagy egy hamis, világ feletti szomorúságba, ami a hívő gőg álruhában, ha nem következik az öröm.

A teljes öröm

Fontos figyelmeztetést ad a mai igénk. A sok évtizedes fogságból érkezik vissza Isten népe a lerombolt, mások otthonául lett hazába. Visszakapják és elkezdik újjáépíteni, rengeteg az ellenség, nagy az ellenszél. De mégis megküzdik. És a kőfalak megépítésénél nehezebb feladat a társadalom újjáépítése, a lelkek megújulása. Ennek fontos állomásába kapcsolódunk be – amikor Ezsdrás felolvassa a törvényt, Isten igéjét. És a nép, hallva az igét, sír. Mert tudják, hogy elhagyták ezeket az igéket az őseik, mert tudják, hogy a fogság jogos következmény volt hitetlenségükre. Tudják, mit veszítettek. És sírnak, mert Isten mégis adott nekik még egy esélyt, visszakapták a lehetőséget, ott vannak. Sírnak és jogos a sírás, sok generáció terhe nehezedik a vállaikra.
De a sírást abba kell hagyni. Tovább kell lépni, mert Isten örömmel adta az új lehetőséget, mert Isten szeretetéből következik a megújulás. A törvény meghallása, az Isten igéjének jelenléte az öröm ideje. Ünnepet kaptak, örülniük kell, van okuk az örömre és szabad örülni.

Ez egy ószövetségi történet, de az újszövetségi változás is hasonló. Krisztusban lehetőséget kapunk, hogy szembenézzünk életünk tragédiáival, a hibáinkkal, bűneinkkel. Hogy szembenézzünk mindazzal a szenvedéssel, amit mások okoztak. És kapunk egy új lehetőséget Jézus Krisztusban – közösséget Istennel, teljes bűnbocsánatot, tiszta lapot és egy második esélyt, de immár vele, ráadásul a halált is legyőzve, végtelen távlattal, de itt elkezdve. Ez is sírásból születik, de nem akadhat meg a sírásnál, mert az új életben örömre születünk. Mert visszakapjuk az elvesztett Istent, mert visszakapjuk a teljes élet lehetőségét, mert visszakapjuk az értelmét annak, hogy itt vagyunk ezen a világon. Ez öröm.
A keresztény embernek mindig van oka az örömre. És ez az öröm át kell, hogy sugározzon mindenen. Még régebben olvastam valakinél egy jelenetet. Lelkészgyűlés sok-sok éve és az valaki elkezd az egyik idős és bölcs kollégára rengeteg szitkot szórni, hosszan és választékosan, hogy ő milyen rossz ember valójában. Aki kapja nem horkan fel, nem töri meg, csendben megvárja a végét, mindenki döbbenten néz, hogy nem veszi fel a kesztyűt. Majd csendesen annyit mond, hogy ezt tudná folytatni, sokkal rosszabbakat is tudna mondani magáról, de Istenben van bocsánata és tőle kapott esélyt, hogy más legyen minden. Ez az a belső öröm, ami az evangélium következménye.
A keresztény ember nem ragadhat bele a keserűségbe, nem állhat meg félúton, mert annyi mindent kapunk, ami örömre ad okot. Másképp mondva, annyi mindenről tudjuk, hogy nem természetes, hanem ajándék. Mint a súlyos rákos beteg, amikor kilép a kórházból. Szinte lemondtak róla, de sikerült a műtét, aztán jön a hosszú lábadozás, és hazaérve elsírja magát, kinézve az ablakon. „Milyen gyönyörű” – mondja, pedig évtizedekig ugyanezeket a padokat, házakat, buszmegállót látta. De most mégis más, hisz lemondott róla, hogy lássa. De visszakapta az életét. A régi megszokott dolog is csodává válik így, ha tudjuk, egyáltalán nem természetes.

„Az Úr előtt való örvendezés a ti menedéketek.”  - mondja az ige a népnek, amelyik nagy küzdelmek és nagy veszélyek között építi újjá magát. Menedék, erőt ad, ha észrevesszük, mennyi okunk is van örülni! Ha nem pazaroljuk el. Ha nem engedjük magunkat legyőzni. „Megismerteted velem az élet útját, teljes öröm van tenálad, örökké tart a gyönyörűség a jobbodon.” – írja a zsoltár. Teljes öröm. Másik fordítás azt írja: elégséges, mindenre elég. Az egyik angol Biblia úgy írja: betöltesz örömmel. Mint egy kimeríthetetlen kamra, van ott elég, még a legnehezebb időben is, a leghétköznapibb történések között is.

Visszatalálni az örömhöz

Mit láttunk tehát? Az öröm nélküli kereszténység nem működik és hiteltelen. Nem szabad megakadnunk sem. Ráadásul van okunk az örömre, mindig.
Vissza kell találnunk az örömhöz. Ki kell nyitni a szemünket, lehet, hogy rossz helyen keressük, pedig ott van az orrunk előtt. Isten jelenléte, a hitünk ok az örömre és ott vannak azok az emberek, akik szeretnek. Vissza kell találni az örömhöz. És engedni kell, hogy formáljon.
Legyen feladatunk, hogy keressük az örömöket. Hogy vegyük észre, mi az, amit természetesnek veszünk, pedig korántsem az. Keressünk örömöket az Istennel való párbeszédünkben, abban, amit vele együtt látunk és értünk meg. Vegyük észre a csodákat, a menekülőutakat. Örüljünk a feladatoknak, hogy odaállhatunk mások mellé, hogy átvehetünk másoktól terheket. De örüljünk annak, hogy mások állnak mellénk, ha nehéz az élet, hogy kapunk segítséget, ez nem szégyen, hanem öröm. Örüljünk a másik örömének, osztozzunk, ez nem lesz kevesebb, több lesz így. Örüljünk a gyülekezetünknek, az közösségeinknek. Nem természetes, hogy itt vagyunk egymásnak. Örüljünk a karácsonyi akcióinknak, a közöttünk lévő gyerekeknek. Örüljünk, ha hosszú idő után ki tudunk lépni egy nehéz időszakból, ha apró lépést teszünk egy válság után. Örüljünk, ha valami elkezd gyógyulni bennünk vagy közöttünk, még akkor is, ha hosszú út elején vagyunk. És még sorolhatnám, de nem akarom – ugye milyen sok mindennek lehetne örülni?

Örömmisszió

Az adventi időszakban ezt az örömöt még inkább meg kell mutatnunk. Hitelesen és valósággal, ne kényszeredett művidámsággal. De legyen ez a missziónk része, kifelé. Bárcsak arról lennénk híresek itt, a településeinken, hogy a reformátusokban mennyi öröm van! Kezdjük el az örömmissziót. Ne csak menedék legyen, ne csak erőforrás az Isten mellett kapott öröm, az egymástól kapott derű, de küldetés és bizonyíték – az örömhír mellett.

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. december 10.