Olvasmány: Máté 11,1-11
Alapige: Márk 8,11-21 

Jézus két felháborodása

Testvérek, amikor arról van szó, hogy Jézus kiűzi az árusokat a templomból, azon meg szoktak hökkenni emberek. Nem illik bele abba a képbe, ami Jézust egy folyamatosan kedélyes és szelíd mesternek láttatja, nem illeszthető bele egy a valóságnál egyszerűbb képbe. Persze Jézus ott, a templom udvarában sem veszítette el a fejét, a keménységének üzenete és célja volt – de talán majd máskor. Hiszen a mai igénkben is meglátjuk Jézus emberi arcát, kétszer is közel engedi hozzánk Márk leírása.
Jézus nem egy szenvtelen arccal felettünk lebegő valaki volt, voltak érzései. Isten volt, de ember is – ez a keresztény hit egyik nagy titka. Meg tudott rendülni, sírt, volt, amikor csalódott de tudott örülni, csodálkozni. Jézusnak voltak érzései és ezt ma is látjuk, egyszer akkor, amikor odalépnek hozzá a farizeusok, egyszer pedig a tanítványok értetlensége hozza méregbe Jézust. Máté és Lukács, amikor ezekről a történésekről beszél, inkább a tartalommal törődik, de Márk kihangsúlyozza Jézus felháborodását, sóhaját, kemény szavait, elkeseredett kérdéseit, a szakasz végén a kérdés szinte villognak, lezáratlanul, megválaszolatlanul.
Ez a két esemény és benne ez a két felháborodás az, ami a mai igehirdetés témáihoz elvezetetett, hisz érdemes elgondolkodni, mi az, am Jézusnál ezt okozza? A közös: a farizeusok és a tanítványok is megrekedtek valahol, ahonnan tovább kell lépniük, hiszen különben nem lesz teljes az Istennel közös jövőjük. Megrekedtek – és ezek a megrekedések nekünk is tanulságul szolgálnak.

Farizeusok – megrekedve a hamis istenképnél

A farizeusok nem tiszta szándékkal jönnek, határozott céllal, vitázni, mert problémát látnak Jézusban. Adnak neki egy lehetőséget, adjon valamilyen jelet, ami után ők is meggyőződhetnek abban, hogy Isten fia, mutasson valamit, ami megkérdőjelezhetetlenül Istentől származik. Addig viszont nem hisznek neki.
Mi ezzel a baj? – kérdezhetnénk akár. Hisz bizonyosságra szükség van, csak úgy nem szabad beleugrani dolgokba, mi is nagyon sokszor így működünk, hát mi Jézusnak ez, adjon jelet, és utána kipipálhat egy csomó embert, neki is jó lenne! Mi ezzel a baj? Több baj is van.
Van egy mondat, amit sokan hallottunk már: „Jó napot kívánok! Jogosítványt, forgalmi engedélyt kérek!” Amikor megállít egy rendőr, ez az első mondat és az ember teljesen ártatlanul sem szereti, de hát ez a dolga a rendőrnek, hatalom van a kezébe adva, hogy a rendet fenntartsa. Van ennek a mondatnak egy párja: „Igazolja magát!” Én nem voltam katona, de sokszor hallottam őrségben való történeteket, ott is fontos ez a mondat, puskával a kézben. A farizeusok jelkívánása tulajdonképpen egy ilyen mondat: „Igazold magad Jézus, mutasd a mennyei jogosítványodat, mert, ha nem, akkor nem folytathatod azt, amit eddig.” Mint vallási karhatalmisták lépnek oda Jézushoz és a feljogosítva érzik magukat arra, hogy diktáljanak.
Megfordul a helyzet, és itt most nem istentelen emberekről van szó, nem bűnözőkről, hanem tisztességes vallásos emberekről, akik betartják a törvényt – és ennél fogva mércét is állítanak másoknak. A helyzet iróniája, hogy még magának Jézusnak is. Megrekedtek, és nem tudnak továbblépni, be vannak zárva a saját vallásos életükbe, ahogy ők elképzelik a hitet. Jelet akarnak, ráadásul olyant, ami nekik megfelel.
És itt nem csak a vallásukat diktálják, de a saját hamis istenképükhöz akarják igazítani Isten fiát. Jézus lelke mélyéből sóhajt fel, nem ad nekik jelet és otthagyja őket. Ezeknek az embereknek meg van minden, ami kell, a szándék a hívő életre, az Isten tiszteletére, kezükben, a fejükben a Biblia, és mégis, megrekedtek, így nem megy.

Nagyon sokszor van ez testvérek, ma is, akár velünk is. Amikor a mi elképzeléseinkhez akarjuk igazítani nem csak a vallást, a hit dolgait, de magát az Istent is. „Adj jelet” - kérjük, de csak magunkat akarjuk igazolni. Amikor a saját Istenről alkotott elképzeléseink miatt nem értjük őt, nem tud velünk mit kezdeni ő – az bizony tragikus. Jézus sóhaja erről szól. Igazoltatni akarjuk Istent, mi, emberek. Persze, hogy nem válaszol, rossz az első lépés.

Jelek helyett elindulni Jézus után

Hogy lehet ezen segíteni? Az evangéliumok azt mutatják, hogy lehet kérdezni Jézust, még vitatkozni is lehet vele. Egy nyitott könyv volt az élete, a tetteit, szavait, gyógyításait láthatták, ismerhették, nem egy titkos társaságot épített. A kiindulási pont a gond. Nem jeleket kérni, hanem megvizsgálni Jézus szavait, tetteit. Ezek az emberek vakok voltak, saját vallásos gőgjük vakította meg őket.
Mi a megoldás? Megvizsgálni Jézust, kipróbálni őt (ahogy Farkas József fogalmaz egy igehirdetésében). Ma is. Félretenni minden saját elvárást, elgondolást és beleugrani az evangéliumokba meg az imádságba. „Jézus mutasd magad, és történjen bármi, kíváncsi vagyok, érdekel” - ennyi kellene. Minden embernek van saját személyes „besztof” válogatása a Bibliából, amivel meg tudja támogatni azt, ahogy Istent elképzeli, ezt nem tudatosan tesszük, általában észre sem vesszük. Csak, ha mondjuk egy olyan bibliai történet, olyan bizonyságtétel kerül elénk, ami nem fér bele a rendszerbe. Testvérek, az Istennel való kapcsolat nem zárt rendszer, ha az lenne, akkor tudnánk róla mindent.

Amiről én beszélek, az a kaland – menni Jézus után, de ne úgy, hogy mi határozzuk meg az utat. Mint a tanítványok. Elvileg mi is tanítványok vagyunk, követjük Jézust. Amerre mi akarjuk. Egy történet: egy apuka repülőgépmodelleket gyűjt, sok száz van, de a fiának nem engedi, hogy hozzányúljon, még gyerek, nem tud rá vigyázni, nem lehet. Aztán amikor ötödikes lesz, megígéri, hogyha kitűnő lesz, akkor kézbe veheti őket, körülnézhet a gyűjteményben. Megtörténik, megvan a bizonyítvány, a fiú tágra nyílt tekintettel kéri az ígéret betartását, ő nagyon óvatos, tud figyelni. Apa beengedi: „Szabad mindent, megígértem.” Ahogy belép a fiú, jönnek a mondatok: „Azt inkább ne, értékes. Azt se, azt nemrég ragasztottam. Oda ne menj, leversz valamit, sűrűn pakoltam.” Ez így jó? Szabadon menni Jézus után – már, ha Jézus arra megy, amerre számítom hogy megy, ezt így nem lehet.
Erre a kalandra hív minket, de szabadon. Akkor nem rekedünk meg. Lesz, ami olyan, mint sejtjük, lesz, ami izgalmasabb, nagyszerűbb. De lesz, ami meglepő, amit nem értünk. Menni kell utána. Akkor tud velünk kezdeni bármit is.

Tanítványok – megrekedve a túl kevésnél

Na, de térjünk a tanítványokra. Ők már mennek Jézus után és mégis megrekednek, ők is gondban vannak. „Még mindig nem értitek?” – hangzik a kérdés messzire. Mi a baj? Jézus tanítani akarja őket, arról, amiről az előbb beszéltünk, a farizeusok saját és a Heródes pártiak talán túl politikai elképzelésük a Megváltóról ne befolyásolja őket. De a tanítványok nem tudnak figyelni. Mert nem hoztak magukkal kenyeret.
Mi itt a baj? Jézus a világot akarja felforgatni a tanítványokkal, a megváltás örömhírének továbbvivői lesznek, nap nap után csodákat látnak, egyre több mindent érthetnek meg Isten titkaiból. És mi történik? A kenyérgondoknál elakadnak. Egy történetet hadd mondjak el, csak, hogy az arányokat bemutassam. Egy magyar tudós a Svájcban található CERN-ben dolgozott sok társával együtt, a Nagy Hadronütközetőben, a jelenkori tudományos és technikai tudás csúcsa, Svájcban, a földben, több kilométeres gyűrűként helyezkedik el. Az univerzum legkisebb alaprészecskéit gyorsítják fel itt elképzelhetetlenül gyorsra és egymásnak ütköztetik, így modellezik a világegyetem keletkezése utáni dolgokat, majd kutatják, elemzik.  A tudós lehetőséget kap, hogy elhozzon valakit egy napra, ő gyermek unokahúgát és unokaöccsét választja. Bejárnak mindent, a föld alatt több kilométeres járatokat, a csodálatos gépeket, a hatalmas számítógéptermeket, beszélgetnek világhírű tudósokkal, Nobel-díjasokkal. A nap végén izgatottan kérdezi a gyerekeket: „Mi tetszett a legjobban?” A gyerekek egymásra néznek és nevetnek: „A fagyigép az étkezőben, hogy egyszer fizettünk, de adott csokit és vaníliát is, az annyira jó volt!!” Valami ilyesmi történik.

Velünk is sokszor, sajnos. Valamennyire érthető, nem szoktunk hozzá Isten léptékéhez, ezért nehéz átállni. A gyülekezetünk Isten országának hatalmas tervének része, a világot megváltoztató evangélium van ránk bízva – mi pedig a saját kis stiklijeinkkel vagyunk elfoglalva, a konfliktusainkkal, fel nem dolgozott ügyeinkkel. Persze, hogy megvagyunk rekedve. Panaszkodunk, hogy mink nincs – (elég ember, épület, anyagi forrás, kapcsolati tőke), közben Isten szavát meg sem halljuk. Értjük-e micsoda nagy baj ez? Még mindig nem értjük


Észrevenni, kivel is vagyunk egy hajóban

Jézus elkezdi sorolni, ott a hajóban, hogy „Srácok, emlékeztek, ötezer embernek adtunk, meg négyezernek a kevésből”, mint az iskolások válaszolnak pontosan, mennyi is maradt, tudják ők.
Nem véletlen, hogy Jézus ezt idézi fel. A kenyércsoda miért is volt? Mert az emberek éhesek voltak. Miért voltak éhesek? Mert sok órán keresztül hallgatták Jézus tanítását távol a várostól. A kenyércsoda volt a lényeg? Nem, az csak mellékhatás. A lényeg Jézus tanítása volt, Jézus maga. És ő megoldotta – bevonva a tanítványokat – hogy az emberek ne maradjanak éhen. A lényeg a Jézussal való találkozás volt, ott is, a többi ráadás, amit megad az Isten.

Mi a megoldás, a túl kevésen aggódás, a kenyérgondok helyett? Észre venni, kivel is vagyunk egy hajóban. Az, aki sokezer embernek adott, ott a hajóban is tud adni, de most figyeljenek rá! Kövessék őt, ne akadjanak le.
Így van ez velünk is. Vegyük már észre, kinek a hajójában is vagyunk. Kinek az ügyét is visszük. Ki hívott el minket. Aggódjunk azon, hogy vajon őt értjük-e, meg megteszünk mindent azért, amiért az egyház, ez a gyülekezet itt van, a többit megadja. Értjük-e? Értem-e? Észreveszem-e egyáltalán kivel vagyok egy hajóban. Ne aggódjunk, keressük először az ő országát és igazságát, ráadásul mindent megad nekünk. Tényleg mindent. Értjük már? Jézusra fókuszáljunk.

A csodák helyett Jézus személye

Nem a jelek számítanak, nem a csodák. A hitünk, ha jelekre, vagy csodákra épül, nem lesz tartós. De ha magakadunk az aggodalmaskodásban, a túl kicsire fókuszálunk, akkor is megrekedünk. Itt is, ott is Jézus személye a kulcs. Jelek helyett az ő személye. A csodák is őhozzá vezetnek, ő az alap. Az ő hajójában pedig nem lehetnek kenyérgondok, ahogy a vihar sem törheti össze. Értjük-e? Ugye kezdjük érteni! Kezdjük el a kalandot, felszámolva a saját elképzeléseinket, menni utána, „kipróbálni”, ki is Jézus. Aztán pedig merni a nagyot, amit ő ad elénk, tenni azt, amit ő munkál, bennünk és rajtunk keresztül. És közben észreveszünk jeleket, csodákat, lesz kenyér – de a lényeg Jézus személye.

Ámen!

Bella Péter
Győrszemere, Győrújbarát, Ménfőcsanak, 2017. szeptember 24.