Sokorói-dombság Reformátusai

A mi tehetetlenségünk és Jézus győztes túlereje

2017. február 06. 16:53 - Bella Péter

Márk nyomában - 3. rész

Alapige: Márk 1,40-45
 pexels-photo-110177.jpg

Leprás kint, többiek bent – a tehetetlenségről…

A kislány hallotta, ahogyan az anyukája a nevét mondja – ez nem nagy dolog, ugye? Semmi különös nincs benne. Azonban, ha azt is hozzáteszem, hogy a 2-3 éves kislány addig siket volt, aztán egy jól sikerült műtét után, a kötések levétele után hallja életében először, ahogy anyukája az ő nevét mondja, egyáltalán hallja az édesanyja hangját, ugye úgy már teljesen más a helyzet. Van, ami – bármilyen hétköznapinak tűnik, bármilyen általános is a többség számára – nem olyan egyszerű valakinek. Valójában mindannyiunknak van olyan az életében, ami másnak lehet, hogy rutin, de nekünk személyesen kihívás, aminek kudarc vagy győzelem a vége.
Ezt látjuk a mai ige elején is. Odamegy valaki Jézushoz. Nagy ügy, olvassuk előtte, hogy rengetegen tettek így, nagyon sok ember jutott oda hozzá, mióta nyilvános szolgálatát elkezdte az Úr. Odament hozzá egy leprás. Ez így egyáltalán nem természetes, ő nem mehet csak úgy oda hozzá. Ő nem mehet oda senkihez, aki egészséges, nem tartózkodhatott lakott területen, csak a sorstársai közösségében. Neki ez nem egyszerű, neki ez tilos, fertőző, veszélyes betegsége van, tisztátalan ember a kor vallási szokásai szerint. Az övé a puszta, az övé a lakatlan. Ő nem csak beteg, hanem kitaszított, magányos, még nem halott, de már nincs élete, ami az életét, az ott bent maradt a többiekkel, de nem férhet már hozzá.

pexels-photo-168818.jpg

A leprásnak kint a helye, a falon kívül, lakatlan helyen, az egészséges embereknek, a nemleprásoknak bent – ez a rend, ez a szabály, ezt kell tenni. És testvérek, végül is bármennyire szörnyű ez, az akkori emberek tudásával, orvostudományával nézve, sajnos teljesen logikus. Egy fertőző, gyógyíthatatlan betegség, amivel szemben nem tudnak mit tenni, ezért kapitulálnak. Fájdalmas, kegyetlen, embertelen, de nincs mit tenni, meg kell szakítani a kapcsolatot azzal, aki beteg. Ez az állapot beismert vereség.
Két példát mondok. A rövidebb út átvezet azon a parkon, ahol olyan sok bűneset történik, inkább nem megyek arra sötétedés után. Beismerem, hogy gyengébb vagyok, nem tudnám megvédeni magam, inkább kerülök.  Vagy: „Nem, kisfiam, nem aludhatsz ott Tomiéknál a hétvégén, nem bízom meg a szüleikben, zavaros körülmények vannak ott, nem túl szép dolgokat hallunk róluk, bármi történhet veled, Tomi is mindig rosszra csábít, jobb, ha nem találkozol vele.” Van persze, hogy ez csak a könnyebb megoldás, gyorsan rávágja az ember, de sokszor sajnos azt jelenti, hogy valaminek, egy küzdelemnek a végére értünk, szomorú végkövetkeztetés ez, beismerése a vereségnek. A leprás is ember, egy közülünk, de képtelenek vagyunk győzni a betegség ellen, nincs gyógymód, szóval radikális megoldásra van szükség.

A tehetetlenségünk van benne ebben a kirekesztésben. Hogy itt nem mi győzünk. Mindannyiunk élménye a kudarcokról, a meg nem járt utakról, a biztos bukás miatt meg nem harcolt csatákról. A tehetetlenségünk másokkal és saját magunkkal kapcsolatban is. Hiszen hány belső problémát hagyunk megoldatlanul, hány konfliktust hagyunk úgy, ahogy van, hány életsebet takarunk el inkább, mert képtelenek vagyunk bármit is kezdeni vele? A baj, az, hogy ettől függetlenül a leprás él. A kudarc kézzelfogható.
 

„Megtisztíthatsz…”

A falat a másik oldalról törik át a mai történetben. A leprás szó szerint betör oda, ahol nem szabadna lennie. Áttöri a jogi és vallási törvényeket, de nem akar rosszat. Nem bántani akarja az embereket, sőt nem az emberek miatt van ott. Ő Jézus miatt jött.
A leprás ember problémája nincs megoldva azzal, hogy kiűzték a lakott területen kívülre. Ezzel az egészséges emberek problémája lett kezelve – de az sem megoldva. Betör ez az ember, majd kér, térdre rogy, könyörög. A megoldhatatlan probléma labdáját új irányba üti – Jézus felé.

Az elrejtett életsebeink ugyanúgy fájnak, a csak felfüggesztett konfliktusok ugyanúgy ártanak, a megoldatlan problémák ugyanúgy rombolnak, még ha nem is szeretnénk. Ha nem is járok arra, attól még a park veszélyt jelent a közösségre, másokra. A gyerekemet ért hatások nem lettek kiegyenlítve azzal, hogy nem engedtem el Tomihoz, hát, még ha arra gondolok, hogy mi lesz szegény Tomival. Még ha tehetetlenségünk miatt, eszköztelenségünk miatt, vereségünk beismeréseként cselekszünk is, nem oldódik meg semmi, csak egy ideig kezelve van valahogy a helyzet. A leprás például itt van és milyen jó, hogy itt van. Mert utat mutat.
Ennek az embernek – olyan kár, hogy nem tudjuk a nevét – a példája az egyik legszebb leírása annak, amit hitnek nevezünk. Csak sejtjük, hogy eljutott hozzá Jézus híre, hiszen mi indította volna el? De amit látunk. A bátor lépések, hogy még a botrányt is vállalja, bemegy a közösségbe, mert most van itt az ideje, hogy tegyen valamit, még él, Jézus itt van, nem állhatja útját semmi. Aztán az, hogy tudja kihez járul, nincs itt büszkeség, követelőzés, hanem felismerése és elismerése Isten hatalmának. És nem az a kérdés, hogy meg tudja-e Jézus gyógyítani a gyógyíthatatlant, ez nem kérdés, hanem hogy akarja-e. Én ezt tudom, hiszem.
Ahol az ember tudása, tapasztalata, bölcsessége csak visszavonulni tud, csak kapitulálni, ott az Isten felé nyúló bátor és merész, de alázatos hit még érhet el valamit. És ebben is benne van a tehetetlenség, a vereség, de nem csak az, van itt még valami és ettől változik meg minden: Én nem tudom megoldani, de te, Jézus viszont igen!

 pexels-photo-121848.jpg


Az érintés

És Jézus igazolja ezt az embert. A bizalmát, a bátorságát. Nem csak az fontos, hogy meggyógyítja, hanem hogy hogyan teszi, az is üzenet. Ez az ember ki tudja, mióta él távol, ki tudja, mikor volt mások közelében. Ki tudja, mikor érintette meg bárki is, mikor ölelték át, mikor veregették meg a vállát. De Jézus megérinti. Megérinti az érinthetetlent. Óriási dolog, itt sűrűsödik össze az egész evangélium és rengeteget megmutat Jézusból nekünk.
Hogy ő nem fél a betegségtől, hogy neki van hatalma, hogy neki az az ember számít, aki ott van. Az az érintés legalább olyan fontos, mint maga a gyógyítás. Bele van sűrítve Jézus teljes munkája ebbe a cselekedetbe.
Amivel az ember csak annyit tud tenni, hogy száműzi, hogy elkerüli, hogy megpróbálja megnemtörténtté tenni, amit megoldani nem, csak kizárni tudunk, azt ő megérinti. A szent és tiszta, a tökéletes megérinti az érinthetetlent, a tisztátalant, a fertőzőt.

Jézusban Isten megérinti a szétesett, tisztátalan, fertőzött emberiséget. Ez az érintés üzenet nekünk, Isten szeretetéről és elszánásáról szól velünk kapcsolatban is. Mi sokszor Istennek is csak azt akarjuk megmutatni, amire büszkék vagyunk, ami szépen csillog magunkból. Mint a patyomkin-falvak, az ezerhétszázas években Patyomkin miniszter Katalin cárné látogatására műfalvakat építtetett fel, házak homlokzatait húzta fel, hogy jobb színben tűnjön fel. Ma ez a hazug propaganda jelképe, amikor valaminek csak egy részletét emeljük ki, ami szép, vállalható (és még az is lehet, hogy hazug). Mi is sokszor ilyenek vagyunk a saját életünk megmutatásával. De ez a történet üzen, hogy nem kell, sőt, Istennel találkozni pont azért kell, amiért a leprás – mert hisszük, hogy ő azzal is tud kezdeni valamit, amivel kapcsolatban mi kapitulálunk. És valóban. Ő megérinteni jött, és így gyógyítani.


Jézus túlereje legyőzi a leprát

Elárulom, készülésem során az egyik könyv, Farkas József ehhez az igéhez tartozó igehirdetése különösen is megfogott, valójában el is indított egy irányba. Ő használja azt a fogalmat, hogy Jézusnak túlereje van. Túlereje van ott, ahol mi bukásra állunk, amivel mi nem tudjuk felvenni a harcot, ahol mi csak veszteni tudunk, vagy amit csak messzire elkerülni tudunk, kizárni az életünkből. Mint itt a leprát, a leprást.
„Akarom, tisztulj meg.” – és megtörténik, meggyógyul, megtisztul, elmúlik, ott és akkor a gyógyíthatatlan betegség. Neki túlereje van. És értük jött használni ezt a túlerőt.

Ez a túlerő az evangélium. Ami miatt érdemes is itt lenni az istentiszteleten, ami miatt érdemes felcsapni a Bibliát, érdemes megszólítani Jézust imádságban, mai miatt érdemes elkezdeni a hit kalandját. Ami miatt érdemes nekimenni azoknak a kérdéseknek a saját életünkben, amiktől lehet, hogy évek, évtizedek óta csak elfordulunk. Nem feltépjük a sebeket, hanem elérhetővé tesszük, annak, akinek túlereje van ott is, ahol nekünk csak erőtlenségünk. Jézus mindent felülmúló, gyógyító túlereje az evangélium. Itt is. Persze Jézus nem akar nagy hírverést, nem akar félreértést, elküldi az embert a paphoz, minden történjen csak úgy, ahogy a törvény előírja, közben maradjon csendben. Mások is találjanak el hozzá, a megváltóhoz, ne a csodadoktorhoz, hanem ahhoz, aki az életet teszi rendbe. Hisz itt is ez történik, nem csak az egészségét kapja vissza a gyógyult ember, hanem az egész életét.

 pexels-photo-297997.jpg


A következményekről

Beszéljünk kicsit a még a minket érintő következményekről. Mit jelent ez nekünk?
Azt, hogy Isten közelében nem kell díszíteni magunkat, hanem a valódi állapotunkat vihetjük eléje. Hogyha tényleg meg akarjuk érteni Istent, akkor ahhoz a saját bukásainkkal és a kudarcainkkal is foglalkozni kell. Ha valaki csak azért megy el pszichoterápiára, hogy az időjárásról beszélgessen vagy kedvenc csapata eredményeiről, az teljesen felesleges, azért van ott, hogy feltárja, felismerje a szakemberrel azt, ami nem működik jól. Hasonlóan van ez Istennel is, egy másik szempontból. Erre hív bennünket.
Aztán megszégyenítő az a hit, amit itt látunk. Próbáljuk csak ki, hogy így fogalmazzuk át a kéréseinket legközelebb, ha imádkozunk: Tudom, hogy ki tudsz békíteni a gyerekemmel. Tudom, hogy el tudom hordozni veled a gyászomat. Ha akarod, ki tudsz menteni abból, amibe magamat kormányoztam. Megvan bennünk a hit bátorsága, hogy ezzel a bizonyossággal imádkozzunk?
És üzen a gyülekezetnek, az egyháznak, a keresztyén közösségnek. Hogy az elzárkózás, elmenekülés nem krisztusi, hanem nagyon is emberi. Nekünk ez nem lehet megoldás, vagyis igen, ha a magunkét használjuk. De mi a Lélek által Krisztus túlerejét kaptuk. Hogy az országunk, a kontinensünk, a világunk problémáit Jézus túlerejével gyógyítsuk meg. Sokszor el sem hisszük, hogy lehet dolgunk, és marad az elfordulás, a kikerülés, az elzárkózás, a kerítés. Az, ami nem megoldás, ráadásul elismerése a kudarcnak. De erre a világ is képes, nem? Az egyháznak oda is oda kell menni, ahonnan más visszafordul, a valódi megoldás miatt. És ne értsen félre a gyülekezet, nem magányos, vakmerő harcra gondolok, hanem a közösség szervezett munkájára, az odaszánt, elhívott és alkalmas emberek támogatására, egymás bátorítására és erősítésére. Nekünk ott is dolgunk van, ahol mások menekülnek, azokkal is törődni kell, akiktől elfordulnak. Mert a Szentlélek által Jézus túlereje az egyházé.


Jézus kint, a többiek bent

És még valami. A történet végén nem az megy a lakatlan helyre, aki onnan érkezett. Jézusnak kell, a híre miatt. Ő innentől a lakatlan rész embere, olyan, mint a leprás. Beszédes helycsere, olyan, mint a golgotai kereszt lesz majd, a mi betegségünket viselte, a mi tragédiánk következményeit, a mi sebeinket kapta meg.

Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2016. február 5.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr7812188654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása