Olvasmány: Zsoltárok 90
Alapige: Zsoltárok 90,12.16-17

 

Egy fontos zsoltár

Református himnusz - valaki ezt mondta egyszer erre a zsoltárra és nem véletlenül. Ünnepeinken, találkozóinkon nem véletlenül énekeljük. “Tebenned bíztunk eleitől fogva…” - valahogy ez a szöveg és ez a genfi dallam úgy találkozott a magyar reformátusság lelkével, hogy összekapcsolódtak. Fontos tehát ez a zsoltár, generációk, református gyülekezetek imádsága több évszázados folytonosságban (de előtte máshol, mások, máshogy is énekelték, zsolozsmázták, imádkozták). Soha nem felejtem el, amikor az egyik bakonyi faluban voltam egy temetésen, ahová kivonult az egész gyülekezet és amikor ezt elkezdték énekelni, abban erő volt. Mintha valóban megrendültek volna a hegyek.

Fontos zsoltár - a Szentírásban is, olvasva is. Az egyik legszebb lírájú és stílusú zsoltár, rendkívül mély és erős. Mózeshez illő - az ő neve is szerepel a kezdetnél. Nem akarok belemenni az ószövetség tudósainak munkájába, akik még kutatják, vajon tényleg Mózes a szerző. Számomra lehet ő, de ha nem is, mindenképpen csak Mózeséhez hasonló tapasztalat tudta nekünk adni ezt az imádságot. 
Egy imádsággal foglalkozunk ma, amiben a véges ember beleszédül abba, hogy megtapasztalja az örökkévalóságot.

Tényleg csak ennyi?

Amikor az ember megtapasztalja, de legalábbis megsejti, megérzi az örökkévalóságot, a végtelent, az elsöprő, borzongató élmény. Már az kétségbeejtő, amikor a fizikai kicsiségünket megéljük! Amikor tizenéves fiatalként sikerült eljutnom az addig könyvekből csodált nagy templomhoz, a kölni dómhoz és ott álltam előtte, akkor abba beleremegtem. Óriási tömegével, maasságával, beláthatatlan részletességével szemben állva csak a döbbenet, és saját magam kicsisége volt valóságos. Amikor több évezredes romok között sétálgat az ember és megcsapja tudat, hogy ennek egy szilánkja az, amit eddig leélt és ami még hátra van, már az fájdalmas. Hát még azzal számolni, hogy a végtelen és örökkévaló Szent Isten szólít meg, a közelében vagyok, a történelem Urához szólok, akinek egy-egy világbirodalom csak egy sóhaj, akkor az én életem csak egy szempillantás. 
Az arányokról beszélek, benne a mi mérhető részünkkel, földi életünkkel; egy történelmi szempillantásban én vagyok a világ hétmilliárdod emberrésze. Borzongató. Van a Kispál és a borz zenekarnak egy száma, a Múlató, egy keserédes életleltár, abban van egy sor, ami így hangzik: “ennyi volt tényleg, tényleg csak ennyi…” Ez a sor ugrott be, amikor elkezdtem gondolkodni arról a helyzetről, ami a zsoltárban felsejlik. 

A zsoltár írója - hogy József Attila sorára utaljak - tényleg a mindenséggel méri magát. És megéli, átéli kicsinységét. Az Isten előtt állva levonja a tanulságot - nincs itt helye büszkeségnek, nincs itt helye gőgnek. Más ligában játszunk - ahogy ezt mondani szoktuk. De ezt meg kell sejteni, ezt meg kell élni - és akkor leomlik az ember végtelennel való vicceskedése, az az elképzelés, hogy Isten dolga körülöttem forogni. Hisz én még azt sem tudom megtenni, hogy Őt felmérjem. A zsoltáros tudja, érti ezt. Hogy mik az arányok. És azt is tudja, hogy ráadásul nem is egy tökéletes ember méri magát Istenhez, hanem egy vétkes, tévedésektől, rossz döntésektől, hazugságoktól megterhelt élet. Még így is csak kisebbek leszünk.
Kijózanító ez a zsoltár. Segíteni akar, hogy újraértékeljünk, hogy kibillentsen az önistenítésből, abból, hogy úgy gondoljuk, mi vagyunk a világ közepe. Ennyi volt tényleg? Tényleg csak ennyi? Nem csak ennyi - és ez is benne van. Ezt a zsoltárt egy reálisan látó, de nem kétségbeesett ember írta. 

Többes szám egyes személy…

Van itt például egy érdekesség. Nem egyes szám első személyben írták. Többes szám első személyben szól, és ez óriási különbség. Az individualista, önközpontú évszázadunkból nehéz meghallanunk, hogy ez az ember egy közösség részeként és szószólójaként ír. Nincs elveszve, mert Isten kétszeresen is adott társakat mellé.
“Uram, te voltál hajlékunk nemzedékről nemzedékre.” Nemzedékek soráról beszél, tudja, hogy vannak társai az időben. Nem vele kezdődött a világ és nem vele ér véget. Nem a nulláról indult, kapott valamit az őseitől és ő is továbbad valamit az utódainak. Például a hitet a végtelen Istenben. Nem csak a saját tapasztalataival dolgozik, hanem sok generációéval, de látjuk, mi kései utódai több ezer év múlva kapunk az ő gondolataiból. Ez a kis szelet, ez a pár évtized, ez bizony egy hosszabb láncolat része - messziről kapunk és messzire nyújtunk mi is.

Másfelől nem csak időben, hanem térben sem vagyunk egyedül. Ez az imádság azokért is szól, akik fontosak a zsoltár írójának. Azokért is tud tenni, azokért is tud szólni, akikhez a jelenben hozzá van kötve. Nincs egyedül, nem csak a saját életét befolyásolja az, amit mond, amit tesz, hanem sokakét. Ez is igaz a mi életünkre nézve is.
Nem véletlen, hogy Mózes neve a fejlécben - ha valaki, hát ő tudhatta, hogy időben és térben mit jelent a saját évtizedeit az Isten közelében megélve, Ábrahám, Izsák, Jákób és József utódaként, sokszázezer vándorló héber vezetőjeként. Nem csak egy kis szempillantás, több az élet. Nem véletlen a többes szám második személy - mint nálunk, a mi életünkből is, ugyanígy kétszeresen is vannak társaink, elődink és utódaink. 

Nem a semmi, hanem az örökkévalóság

De térjünk csak vissza Istenhez, a végtelen és örökkévaló Úrhoz. A zsoltár reális, leszámol az önistenítéssel, Isten mellett számol a határaival, a múlandósággal. De nem kétségbeesett, hanem hitvalló imádság. Miért? Mert ismeri Istent. 
Az ember, minden határával, kicsiségével együtt sem a semmi fölött függ. A végtelen, ami mellett kicsik vagyunk, nem a semmi, nem a sötét nemlét, hanem a minket szerető kegyelmes Isten. És ez óriási különbség. Isten mellett állva érezzük meg kicsségünket. Isten mellett, aki kiárasztja a kegyelmét, ha úgy akarja, aki jóindulattal tud fordulni az ember felé, aki felfüggeszti a jogos büntetést is, aki tanít, vezet, és tesz is értünk. Értem is, pár évtizedet e világon élő hitmilliárdod résszel is. Nem a semmi vesz körül, hanem az örökkévalóság - azaz maga az Örökkévaló, aki Atyánk Jézus Krisztusban. És ez evangélium.
Jézus Krisztus az ószövetség hívőinek még csak prófécia volt a zsoltár keletkezésekor. A megváltás: vágy és ígéret. De nekünk megtörtént tény és lélekben megélhető valóság. Hogy az örökkévaló magára vett három évtizedet, múlandóságba zárta magát, hogy minket így tudjon visszaszerezni magának. Jézus Krisztus mellett megszólaltatva ezt a zsoltárt kap egy még reményteli szólamot. Hogy Krisztusban mi is részei vagyunk az örökkévalóságnak. Hogy nem csak egy sóhajtás az ember, hanem sokkal több. Hogy Isten számon tart minket és amikor szembetaláljuk magunkat vele, nem beleremegni kell, nem kétségbeesni, hanem, mint a tékozló fiúnak, az ölelésébe futni. Isten maga mellé vesz, részévé tesz annak, ami az övé, örökösei vagyunk és gyermekei.

“Tanítsd úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Azaz, lássuk magunkat, az életünket úgy, hogy képesek vagyunk mindent megsokszorozni együtt Istennel. Öt kenyér és két hal kevés, de Jézus kezén átmenve elég ötezer embernek és még marad is tizenkét tele kosár. Hogy a mi évtizedeinknek minél több napja Isten által megáldott nap legyen, azaz nagyobb hatású. Buddhizmushoz köthető ezotériával foglalkozók minden évben kimutatják a szerintük  úgynevezett tízmilliószoros napokat - véleményük szerint ilyenkor ilyen arányban nő meg a szerencsén, és minden pozitív dolog. Persze keresztényként mi másképp gondolkodnunk, ezzel így nem értünk egyet, de használva ezt a képet, kimondhatjuk, nekünk Istennel minden nap ilyen arányú változáson megy keresztül. A bölcs szív tudja, hogy mennyit ér, hogy ilyen fontos Istennek, és milyen nagy hatású is őt követve. Halászból emberhalász lesz.
Rendüljünk hát meg, Isten előtt állva. De aztán sóhajtsunk is, mert több van itt elrejtve. A kegyelem és a szeretet Istene a mi évtizedeinket átöleli az örökkévalósággal - és mi is részei leszünk. A következő hétfőnk is, meg keddünk is. A hétköznapunk is. Ráadásul úgy, hogy Krisztuban a halál sem zár le semmit nekünk. Szóval legvégül áldjuk Istent, hogy jóval több az élet!

Tedd maradandóvá!

Kezeink munkáját tedd maradandóvá - szól a fohász. És igen, nem az elmúlás legyen a gyümölcs, hanem legyen értelme, hatása. Hasson a következő generációkra, a környezetünkere. De ami még fontosabb, építse be nagy tervébe maga az Isten. Legyen hitvallásunk, maradjon hitvallásunk és egyben imádságunk ez a zsoltár, ne csak szájjal - mert nagy kísértés, de szívvel is.

Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, Ménfőcsanak, 2016. szeptember 25.