Ennek az igehirdetésnek az alapja a 2016. februárjában Pápán elmondott sorozat. Köszönet az itt kapott gondolatokért, hozzászólásokért, amelyek tovább formálták, tisztították az üzenetet.<

Olvasmány: Zsoltárok 133 és Apcsel 1,12-14
Alapige: Jakab 5,13-15

Egy személyes történet 

Szeretnék elmondani egy történetet. Tizenhat-tizenhét évesek lehettünk, nem sokkal megtérésünk után a friss hit lelkesedésével, tiszta útkeresésével és rengeteg hibájával. Volt egy közös barátunk, aki nagyon komoly problémákkal küzdött az életében, sokan sokféleképpen próbáltak segíteni, de semmi nem vitte előre a dolgát.
Mi pedig elhatároztuk, hogy nem csak imádkozni fogunk érte közösen, hanem böjtölni fogunk. Elterveztünk mindent. Hideg, havas tél volt, elkértük a nagymamám telkén található kis házat, hogy reggeltől estig nem nem eszünk, imádkozunk, igehirdetéseket hallgatunk, ilyenek - úgy, ahogy azt elképzeltük a böjttel kapcsolatban. Csakhogy a ház hetek óta nem volt befűtve, hihetetlenül fáztunk. Fa nem volt a kályhához - át kellett menni a szomszédba fáért. A szomszéd nagyon kedves ember, adott inkább egy hordozható gázkályhát (nem mondtuk el, mit akarunk), átmentünk érte, ahol húst sütött, és hívott az asztalhoz. El tudják képzelni a testvérek, pár tizenéves fiú mit élt át, úgy, hogy nem evett aznap semmit…
Mi próbálkoztunk, fáztunk, éhesek voltunk, de akkor is imádkoztunk. Délutánra annyira erőtlenek lettünk, hogy a kicsit melegebb szobában belealudtunk a kazettán hallgatott igehirdetésbe.
Bénáztunk rendesen. Emberileg nézve elég sok hibát elkövettünk. De Isten nem így gondolta. Nagyon szép “mellékhatásai” lettek annak a napnak. Hiszem, hogy ahhoz, hogy később a barátunk kikeveredett a saját mély problémájából, a mi imádságunk is hozzájárult (nem csak az, de az is). És még, amit nem vártunk. Nagyon jó barátok voltunk addig is - és ez az egy nap még közelebb hozott minket. Egymás felé is még jobban meg tudtunk nyílni, olyan falak dőltek le, amikről nem is tudtuk, hogy léteznek.
Testvérek, ez az én történetem, az én élményem, de benne van az, amiről szeretnék beszélni. Hogy a közös imádság, az egymásért való imádság az nem pótcselekvés, hanem feladat. Hogy az közös imádság közelebb hozza azokat, akik együtt imádkoznak. Hogy imádkozhatunk azokért, akik fontosak, van értelme. Hogy imádkozhatunk azokért, akik az ellenségeink, az ellenfeleink és van értelme.

Együtt imádkozni

Bár eddig leginkább a magányos, egyedüli imádságokkal foglalkoztunk, a Szentírás is, az abból fakadó keresztény életgyakorlat is ismeri a közös és az egymásért való imádságot. A közbenjárást másokért, a problémák közös Isten elé vitelét. A közös hálaadást és dicséretet. 
Fontos, mert messzire elhallatszik a közös imádság, messzire ellátszik. Nem véletlenül parancsolja az ige - a közös imádság valódi közösséget feltételez. És rengeteg gyümölcse van. 
Annyi mindenben különbözünk egymástól, annyi minden van, ami megkülönböztet bennünket. A neveltetésünk, a politikai irányultságunk, a zene, amit szeretünk, a hobbink, a temperamentumunk, ahogy egy problémához hozzáállunk, a családi állapotunk és még sorolhatnám. És mégis egy gyülekezet vagyunk, ugyanahhoz az Istenhez tartozunk, ő a mi atyánk, mi testvérek vagyunk. Amikor együtt imádkozunk, az segít abban, hogy meg is éljük ezt az egységet, a különbségeket nem eltűnteti, hanem föléjük kerülünk. Összehangolódunk. Egy jó imaközösség olyan, mint amikor hangolnak a zenészek. Én nagyon élvezem hangversenyek előtt, amikor elkezdődik, óriási a kavalkád, furcsa hangok összevissza, aztán a végére összeáll teljesen és készek arra a zenészek, hogy együtt eljátszák, amit kell.

Testvérek, ezért is kell imádkozni, hogy alkalmasak legyünk arra, ami a küldetésünk. A közös imádság a legjobb kezdet. Az imaközösség egy gyülekezeti probléma előtt a legjobb mód kiemelkedni, felülemelkedni - közös platformra jutni. Közelebb jutni egymáshoz.
Apcsel 1,14-ből olvasok fel még egyszer egy mondatrészt. “Ezek valamennyien egy szívvel és egy lélekkel kitartóan vettek részt az imádkozásban…” Egy szívvel és egy lélekkel imádkoztak. A mennybemenetel után, úgy, hogy nem is nagyon értették Jézust, tudták, hogy jön valami, amit nem ismernek. Össze voltak zavarodva és így készültek. És rendkívül különböző emberek voltak, ne aggódjunk, volt ott minden, és mégis, tudtak egy szív és egy lélekkel imádkozni. Nem szabad ez alá adni. Ha különálló irányok, vélemények vannak egy ügyben, akkor is lehet és kell imádkozni. Közel hoz bennünket, ha Isten elé járulunk, felülemelkedhetünk. 

A másikért imádkozni

De továbbmegyek. Nem csak együtt, de egymásért is kell imádkozni. Ez is parancs, ez is lehetőség. Egymásra bízott minket az Isten! Azt akarja, hogy az erősebbek hordozzák a gyengébbeket. Azt akarja, hogy akinek van, az adjon. És igen, rengetegszer van olyan, hogy tudunk is tenni valamit, tudunk is adni valamit, konkrétan cselekedetekkel. De nem mindig. Végig adott az imádság. A konkrét cselekedetek mellé, mintegy becsomagolva, vagy, amikor nem tudunk mit tenni, mert nincs megfelelő eszközünk, lehetőségünk.
Jegyezzük meg, nem pótcselekvés imádkozni. Van egy mondat, ami sokszor úgy hangzik el, mintha lemondás lenne, szomorúan, keserűen: “Csak imádkozni tudok érte.” Ez maradt. De várjunk csak, az imádság, ha hitből jön, akkor számol a mindenható Istennel. Nem pótcselekvés, ez a mondat nem feltétlenül keserű!
Nemrég beszélgettem valakivel. Szomorúan mesélte, hogy nem tud mit tenni már a testvérével kapcsolatban, aki szenvedélybeteg is, a családja is szétesőben van. Megpróbált mindent, a lelkére is beszélt. Az evangéliumot is próbálta elmondani neki. Nem kíváncsi semmire. Maradt az imádság. De ez imádság nem semmittevés. Hanem, hogy ottmarad a másik mellett, a frontvonalban is, nem kell az engedélye. Marad egy kötelék. És a hit, hogy Isten ha megad egy másik utat, elfogadja a segítséget, akár az evangélium felé is megnyugszik, akkor tud cselekedni is. Addig pedig hordozza.
Nem pótcselekvés, lehetőség. Ráadásul univerzális, határokat átlépő lehetőség. Ketten voltunk Zalaegerszegről egy évfolyamban egyik barátommal a teológián. Volt egy bibliaolvasó kör, idősebb nénikből állt, akik bátorítottak minket. Az egyik mesélte, hogy van egy hívő néni, akinek ki kellett költöznie valamelyik balti államba a gyerekéhez, a nyelvet nem ismerte, egészsége nem volt jó, ő mégis akart valamit tenni, ezért írt leveleket haza, kérdezve: miért imádkozhat. Így kerültünk mi a képbe, ugyanis megírták, hogy mi lelkésznek készülünk. Nem tudom a nevét sem a néninek, nem találkoztam vele soha, de volt olyan pillanat, amikor ő imádkozott értem, amikor én sem tudtam. Közelebb volt hozzám, hozzánk mint bárki, és az, hogy itt vagyok, az neki is köszönhető.

Itt is el kell mondani, hogy nem varázslatról van szó. Nem azt jelenti, hogy akiért imádkozunk, az biztos meggyógyul, sikerül a vizsga stb. Nem. Nem erről szól. Itt is megvan a faktor: legyen meg a te akaratod. Hogy maradjon a másikkal az Isten, akár a gyógyulásban, akár a betegség elviselésében. Legyen erő, türelem. Legyenek gyümölcsei. Nem csak egy sikeres vizsga lehet az eredmény, hanem a sikertelen vizsgából való visszatérés, a kudarcon való felülemelkedés. Titkok vannak itt, nem is tudom megmagyarázni. Egy biztos, odaléphetünk a másik mellé. Vagy a másik helyett is imádkozhatunk.
Amikor a másikért imádkozunk, akkor felemeljük Istenhez, és Istennel kapcsolatban tekintünk rá. Változik a látószögünk. Megint csak tisztul a látásunk. Mélyebbre látunk a csendességben. Megértek dolgokat. A másik motivációját, a sebeit, mozgatórugóját.
Imádkozzunk hát, a gyülekezeti tagokért, a családtagjainkért, a barátainkért. Azokért, akik fontosak nekünk. Akkor is, ha tudunk mit tenni, akkor is ha nem. 

Az ellenségünkért imádkozni

Viszont van itt még valami. Nem csak azokért kell imádkoznunk, akiket szeretünk. Nem csak azokkal kell jót tennünk, akiket szeretünk. Nekünk az ellenségeinkkel is jót kell tenni. Nekünk az ellenségeinkért is kell imádkoznunk.
Nagyon egyszerűen: ez a legális keresztyén bosszú. Keresztyén tanár mesélte. A tanári karban pár hívő ember volt, a többség nem, volt, aki egészen elutasító volt, sokszor bántotta is őt. Egy csendes de hiteles hívő embert képzeljünk el. Aztán az egyik ilyen kemény, beszólogatós, gúnyos ateista kolléga megbetegedett, elég súlyos baja lett. Ő pedig nem mondott mást, hanem hogy folyamatosan fog imádkozni érte. A másik elsírta magát, mert megérezte az érzelmi többletet ebben - értem imádkozik, annak ellenére, ahogy én viselkedtem vele.
Ha valaki bánt, ha valaki ellenünk van, imádkozhatunk érte. Hogy Isten nyúljon bele az életébe, hogy enyhüljön meg, hogy béküljön meg. Hogy térjen meg. 
Ráadásul, ha egy nem szimpatikus, sőt kifejezetten számomra kellemetlen emberért imádkozom, folyamatosan, kitartóan, akkor itt is igaz lesz, hogy más szemszögből nézek rá az életére. A saját nem éppen építő dolgaim bomlanak le. Phillip Yencey írja, hogy ilyenkor képes leszek úgy ránézni a másikra, mint ahogyan Krisztus néz rá. És például meglátom az egresszív durva emberben a sérült szenvedőt. Az elzárkózó kemény emberben a sebeket hordozót. Közlebb kerülök hozzá. Teszek valamit érte. Az imádságból ráadásul kinőhet egy látás, ami konkrét cselekedeteket szül. Áldást, életváltozást a másiknak. Tudni fogok megfelelően hozzányúlni.
És teszek valamit azokért, akikkel nem tudok azonosulni, akik távol állnak tőlem. A legtöbbet.

A gyülekezet közös imádsága

Kívánom, hogy minél több ilyen történetünk legyen, mint amit elmondtam. Hogy tapasztaljuk meg, a másikért való imádságban teszek is valamit a másikért. 
Kívánom, hogy minél többet megéljük annak a csodáját, hogy a közös imádságban, az imaközösségben hogyan kerülünk egymás mellé, akár más kegyességű, sőt más vallású emberek. Hogyan kerülünk egy platformra, felülemelkedve a különbözőségeinken.
Imádkozzunk állhatatosan azokért, akik fontosak nekünk. Emeljük őket Isten elé, és lássuk úgy mi is őket, ahogy Isten látja. Maradjunk így mellettük, még akkor is, ha lehet, messze vannak tőlünk testben, akkor is.
De imádkozzunk a vélt vagy valós ellenfeleinkért, ellenségeinkért, azokért, akik akadályoznak minket. Így leszünk többek, így tesszük azt, amit a mi Urunk is megtett!
Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2016. március 6.