Sokorói-dombság Reformátusai

A nyolcadik zsoltár

2016. február 01. 10:38 - Bella Péter

Rácsodálkozni teremtményre és a Teremtőre

 

Olvasmány: 1Mózes 1,26-2,1
Alapige: Zsoltárok 8

 


Gyermek a planetáriumban

Testvérek, felnövekedve, felnőtté válva sok mindent elveszít az ember, sok minden megváltozik az életünkben, de az egyik legfájdalmasabb talán, hogy olyan kevésszer tudunk úgy igazán rácsodálkozni valamire. A zsoltárt olvasva egy kép villant be: egy kisfiú életében először belép a planetáriumba, a sötétben megjelennek a csillagok, körülveszi a valószínűtlenül gazdag csillagos égbolt, és csak áll, mozdíthatatlanul, tátott szájjal.
Feleségem unokaöccse két-három éves volt, a családdal nyaralni volt Horvátországban. Aktív kisgyerekként élvezte az ott töltött időt. Aztán, egyszercsak történt valami. Életében először meglátott egy kompot. Teljesen lefagyott, meredten nézte lenyűgözve a hatalmas járművet, ami nem csak hajó, de ráadásul autók is vannak rajta. Annyira elvarázsolta a látvány, hogy ott kellett maradni még pár fordulót megnézni. Nekünk csak egy jármű, egy használati tárgy, neki maga volt a csoda. Nem tudom, a testvérek hogy vannak ezzel, de én nagyon sajnálom, hogy már nagyon-nagyon ritka az ilyen gyermekien őszinte, teljes valómat berántó rácsodálkozás. Szerintem kevesebb lettem így. 
A zsoltáros így csodálkozik rá a világ szépségére, az ember értékére és az Isten nagyságára. És leírja, erről szól ez az imádság.

 
Rácsodálkozni a világ szépségére

Szinte előttem van, ahogy Dávid még pásztorként éjjel hátradől a karámok mellett és csak nézi a fényszennyezéstől mentes csillagos égboltot, a holdat, a Tejútat. És elkezd imádkozni, mert nem tud mást tenni. Elkezdi magasztalni az alkotót. 
Egy olyan élmény ez, ami tényleg mindannyiunké lehet, nem csak a nagy királyé. Ráadásul az azóta megszerzett tudományos ismeretek csak erősítik mindezt - hogy az a világegyetem, aminek mi apró kis részei vagyunk, a maga döbbenetes bonyolultságával egy tökéletes rendszert alkot körülöttünk. Ahogy a bolygó, ahol élünk a saját csillaga körül teszi meg újra és újra ugyanazt a pályát, ahogy ez az egész naprendszer vándorol a Tejút csillagmilliói között, ahogy a Tejút is más galaxisokkal együtt  táncol a végtelenben. És folytathatnánk - az ember beleszédül a fényév-milliók távolságaiba, a többmilliárdnyi évnyi hihetetlen folyamatba.
De nem kell ilyen messzire nézni. Amikor az ember megáll egy hegy csúcsán, vagy egy kiszögellésen és körülnéz, ahogy aláborul egy erdő, ahogy meglátja kifeszülni maga előtt a a Balatont. Amikor megrendülten állunk egy hegy lábánál. Amikor repülőn utazva látjuk az alattunk változó tájat. Amikor megpihenünk egy tisztáson és körülöttünk mezei világok, felettünk a kék ég. Amikor egy nagy zivatar vagy egy szélvihar hihetetlen erőket szabadít fel és mozgat meg. Gondoljunk csak vissza saját élményeinkre! A zsoltárban is ez van: rácsodálkozni a világ szépségére. A szépségére, amiben benne van a változatosság, a tudományosan felfejthető rendszer, az erő, benne vannak elképzelhetetlen távolságok és szabad szemmel láthatatlan részek is. 
És ez a tökéletes rendszer nem csak magát mutatja meg. Arról beszél, aki akarta, hogy legyen, aki azt akarta, hogy ilyen legyen. A teremtő Istenről beszél, aki létrehívta, kibontotta, aki megadta nekünk az eszünket, az érzékszerveinket, hogy lássuk mindezt. A hatalmas és csodálatos világunk egy még hatalmasabb és még csodálatosabb Istenről üzen, akitől mindezt otthonunkul kaptuk. Sőt, rá, az életadóra mutat az élet is, a legkisebb mikroorganizmusoktól egészen a bálnákig minden. Ezért kaphat jogos helyet ez a zsoltár a tudományos elméletek, a kutatási eredmények, a tájképfestmények mellett. Rácsodálkozni a világra a hívő embernek erősítő tény - ilyen Istenünk van, és őt ünnepeljük, őt dicsőítjük. Egy pillanatra elengedve mindent, ami rossz, ami torz, ami részleges, gyógyító tud lenni a teremtett világ csodájába való belefeledkezés. Hisz részei vagyunk ennek a csodának. 

 
Rácsodálkozni az ember értékére

Részei vagyunk ennek a világnak, mi emberek, sőt különleges szerepet kaptunk benne. A zsoltár írója is tisztában van ezzel. “Micsoda a halandó, micsoda az ember?” - teszi fel a kérdést belerendülve a világ nagyságába és nagyszerűségébe, úgy, hogy még töredékét nem ismerte azoknak a távlatoknak, amiket mi már azóta tudunk. 
A zsoltáros tudta, hogy hol a helye az embernek. Tudta, hogy nem körülötte forog a világ, hogy ő is csak része, egy alkatrésze. Nem ő találta ki, nem ő tette ilyen széppé. Tudta azt, amit sokszor elfelejt az ember: nem vagyunk istenek. Olyan ez a zsoltár az ember számára, mint amikor keressük a megfelelő hullámhosszt egy rádióadónál. Tekerjük, tekerjük a gombot, recseg-ropog, zörög, aztán van valami, majd túlmegyünk rajta, aztán vissza, majd a finomhangolás. Itt is először az egyik szélsőséggel kell leszámolni: nem gondolhatunk magunkra úgy, mint a legnagyobbra, nem mivelünk kezdődött a világ és nem velünk ér véget. Teremtmények vagyunk, nem teremtők, építők, de nem mi alapoztunk - és bármikor összedőlhet, amit építünk. Vissza kell találni a helyünkre, le kell szállni a magaslatról, ami nem a mienk, mert Istent illeti. Nem mi vagyunk az igazodási pont. Micsoda a halandó? Hát nem halhatatlan, nem a világ közepe, értelme és célja. Teremtmény, aki része a csodának.

Na de nem szabad a másik végletbe sem esni: nem szabad az embert leértékelni sem. Keresve a hullámhosszt, a másik irányba túllendülni is csak kárt okoz. Az ember ugyanis különleges teremtmény. Nem Isten, de különleges és egyedi viszonyban van az Istennel. “Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél…” - nem senkik vagyunk és nem vagyunk felcserélhetők. Isten képére és hasonlatosságára teremtettünk, azaz van bennünk valami, ami semmi másban nincs meg a teremtett világban. 
Mit jelent ez? Az ember képes beszélni, fogalmakat alkotni, gondolkodni és építeni, átformálni a világot. Képes túllépni a saját határain, meghaladnia magát. Szabad a szeretetre, tud dönteni és maradni, sőt, áldozatot hozni, nem csak az ösztönök mozgatják. Ráadásul érthetjük és ismerhetjük Istent és eszközei lehetünk ebben a világban, a képviselői, amúgy is ez volt az eredeti terv, amit elrontottunk, amit Jézus Krisztus újra megnyitott előttünk. Semmihez nem mérhető értékünk van, üzeni a zsoltár és ez pont akkor válik nyilvánvalóvá, ha nem tesszük magunkat istenekké, ha az élő Isten mellé tesszük magunkat. Valójában Isten nélkül inflálódunk, nincs mihez mérni magunkat, Istentől függetlenül válik áruvá, tárggyá, rabszolgává vagy írtani való ellenséggé a másik ember. 
A zsoltár azt írja, a különleges helyzetünk dicsőség és méltóság. Isten mellett ráébredünk erre, minden emberben ott van ez a különleges egyediség. Akkor is, amikor leértékeljük magunkat, vagy a környezetünk üzeni ugyanezt, jusson eszünkbe: Isten külön-külön mindannyiónkat egyedivé, egyszerivé és értékessé alkotott, nagy lehetőségekkel, küldetéssel és feladattal. De vigyázzunk, ez minden emberre igaz, ez a méltóság nem csak az olyanokban van meg, akik hozzánk hasonlítanak. A cigány kisgyerek a szomszéd utcából, a szíriai férfi, a bangladeshi nő ugyanúgy különleges teremtmény, mint mi, Istentől kapott méltósággal és dicsőséggel. De ugyanez igaz, ha egy értelmileg sérült, vagy egy fogyatékkal élő embertársunkra nézünk.
Ezen kívül mindez feladat. “Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent lábai alá vetettél.” 6.v. Feladat, hogy éljünk különlegességünkkel, jó irányba, jó célra tartsuk eszünket, szívünket, munkánkat. Mint sáfárok, mint megbízottak, Isten világát felügyelni, ez a feladat. Nem tönkretenni, nem szétverni, nem egymást felemészteni, nem zsarnokká válni. 

Megtaláljuk-e a helyes frekvenciát, tisztában vagyunk-e a lehetőségeinkkel, hogy mennyire értékesek is vagyunk, egytől egyig, mindennyian? Tudva azt is, hogy nem körülöttünk forog a világ és csak teremtmények vagyunk, a Teremtőnek felelős életek? Ha igen, megtalálhatjuk, megélhetjük saját értékességünket és a másikét is. Rácsodálkozhatunk a zsoltárral együtt arra, milyen értékes is az ember.


Rácsodálkozni az Isten nagyságára

A zsoltár keretes szerkezetű, ugyanaz a mondat nyitja és zárja: “Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön!” A teremtett világ szemlélése vagy az emberi lét különlegességére való rádöbbenés is egy irányba tereli a figyelmünket: arra, aki mindezt megalkotta, fenntartja, az élő Istenre. A zsoltáros sem tud mást tenni, rácsodálkozik Isten nagyságára.
A világ olyan, mint egy nagy kiállítás, akár merre tekintünk, akárhogyan tesszük ezt, az Alkotójáról is beszél. Az ember pedig, ha a helyén van, ha Istennel közösségben, szintén Isten képviselője. A végeredmény nem más, mint Isten dícsérete. Nem kiselőadás, hanem felszabadult imádság, magasztalás. Meg kell ezt újra tanulni, a Biblia több helyen is megmutatja. Hogy az imádság nem csak kérések sorozata, hanem Isten nagyságának, dicsőségének számbavétele, csak úgy, nem mert akarunk valamit. És az istentisztelet nem csak a heti üzenet kiadagolásának a helye, hanem Isten nagyságának ünneplése. Testvérek, mindez tisztítja a látásunk, az életünk, mert nem csak a gondok vannak, a szörnyűségek, a nehézségek, hanem ellenpontként az élő Isten, az Atya, a Fiú, a Szentlélek, akitől visszakapjuk a méltóságunkat, az életünket, aki megtart, megőriz. És akit képviselhetünk és ünnepelhetünk. Mert van okunk rá, ma is, most is. Mindig, ha rá tudunk csodálkozni, igazán, gyermeki módon az ő valódi nagyságára.

 
Mint a gyerekek

Gyerekekkel kezdtem, gyerekekkel fejezem be. Maga a zsoltár is szól arról, hogy kisgyerekek szavai által építi Isten a hatalmát. A bibliamagyarázók több mindent mondanak arról, mit is jelenthet ez, én inkább az Újszövetség felé fordulok, amikor Jézus megtisztítja a templomot. Gyerekek kezdik dicsérni. Szemben az átlagember meggyötörtségével, félelmeivel, a korrupt vezetők haragjával, a templomi árusok kapzsiságával az erőt a gyerekek őszinte megérzése, tiszta szava adja. Jézus a mai zsoltárból idéz ekkor, nem véletlenül.
Kívánom, hogy tanuljuk újra meg a gyermek mindent kizáró őszinte rácsodálkozását, ami nem csak a világ szépségét, nem csak az ember értékét látja meg, hanem Isten hatalmát és szeretetét is megsejti mindezek mögött. Legyen ez újra a miénk, hogy tudjuk őt ünnepelni és magasztalni, őszintén és hittel, olyan bátorsággal és nyíltsággal, mint a gyerekek: “Ó, URunk, mi urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad felségedet!”
Ámen!


Bella Péter, Győrújbarát és Ménfőcsanak, 2016. január 31.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr318344424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása