Olvasmány: Apcsel 2,14-36
Alapige: Apcsel 2,37-41

Amikor aznap reggel felkelt Péter, még semmit sem sejtett abból, ami rá várt. Nem számolt a csodákkal, a különös eseményekkel, szélviharral, tűzzel. Nem készült tömeg előtti beszédre. Nem tudom, mi volt a reggeli rutinja, hogy nehezen aludt-e, vagy könnyen? Nem tudom mennyire terhelte meg a várakozás - Jézus már tíz napja elhagyta őket, visszatért a mennybe. Itt maradt utána a várakozás, hisz azt mondta, történni fog valami. Mát nem mondott, nem hagyott időpontot, semmit. Péterék maradtak, vártak, aktívan, igaz, közben Mátyást is megválasztották apostolnak, reménységük szerint Isten akaratával megegyezően - Júdás helyett.

Péter, amikor aznap reggel felébredt, nem gondolta, nem sejtette, hogy aznap háromezer ember előtt fog beszélni. Nem sejthette, hisz nem csinált még soha ilyesmit. Halász volt, igen, Jézus ígérete szerint útban ahhoz, hogy emberhalász legyen, de azt még nem tudta, mit jelent. Ünnepre készült, ahogy a többiek, ott Jeruzsálemben, az aratási ünnepre, ami egyben a Mózes idejében megtörtént törvényadás ünnepe is volt. Persze szerényen, csendesen készültek, nem volt bennük nagy bátorság, közel volt még Jézus pere, a zsidó vezetők nem felejtették el, mi minden történt, a rómaiak is figyeltek. 

Péter aznap reggel nem sejtette, hogy pár óra múlva már más ember lesz. Hogy minden összeáll, amit addig Jézustól hallott, érti majd, érzi majd mindazt, amit Jézus tett, mondott, érteni fogja, miért halt meg, miért támadt fel! Sőt, nem csak érteni fogja, de olyan erővel áll ki több ezer ember elé, hogy azok csatlakoznak hozzájuk. Pár óra és megért mindent. Hogy kire is kellett várni, hogy hogyan lesznek tanúkká, hogy miért is fognak elérni a föld végső határáig. Mert megérkezik a Szentlélek, betölti őket. Megragadja a szél zúgása, betölti a Lélek tüze, megnyitja a száját és érthetően szólal meg. Már nem csak egy vidéki, galileai halász lesz, hanem Jézus Krisztus követe, az Isten tanúja, a Szentlélek eszköze.

Amikor az a több ezer ember aznap reggel felébredt, nem sejtették, hogy a nap végére a názáreti Jézus követői lesznek. Ők az ünnepre készülődtek, akár régóta Jeruzsálemben élő emberek voltak, akár olyanok, akik korábban települtek be messzi vidékekről a fővárosba, akár zarándokok. Nem gondolták, hogy megakasztja őket egy fura esemény, amikor egy maréknyi tanulatlan, egyszerű galileai érthetően, tisztán Istent dícséri olyan nyelvtudással, ahogy csak az adott területről származók tudták volna. Valami történik, igen, gúnyolódnak, csodálkoznak, aztán kiáll az egyik fura ember és beszél, olyan erővel, hogy az teljesen szíven üti, letaglózza őket.

Amikor az a háromezer ember reggel felébredt, még nem sejtették, hogy egy óriási történetnek, az egyház történetének első fejezetévé válnak, hogy onnantól kezdve a Megváltó követei és szószólói lesznek ott Jeruzsálemben, vagy hazaérkezve a Római Birodalom különböző tájaira.

Testvérek, Péter nem tervezte, hogy hirdetni fogja az evangéliumot, az a háromezer ember pedig nem tervezte, hogy meg fog térni. Egy valaki tudta, hogy ez fog történni, az pedig az Isten. Semmi nem volt véleten, mindennek úgy kellett megtörténnie. Isten cselekedett, Ő alakította az eseményeket. Múlt héten beszéltünk a pünkösdi történet figyelemfelkeltő csodáiról,  szélviharról, a tűzről, a nyelvcsodáról. De ezek apróságok ahhoz képest, ami később történt. Ami Péterrel történt, ami a hallgatókkal történt. Úgy is helyes, ha azt mondom, ami Péterben történt, ami a hallgatókban történt. Sokkal nagyobb csodája a Szentléleknek, a tűz, meg a szél az egyszeri felkiáltójel volt az üdvösség történetében, viszont az örömhír hirdetése és a hit felébredése azóta is így történik. Azóta is, újra és újra: megszólal az evangélium és az ember válaszol.

Nem tudom kellően kihangsúlyozni, milyen hatalmas dolog, ahogy Péter kiáll és tisztán, világosan, erővel beszél. Ez a Szentlélek munkája. Értsük jól: itt nem varázslat történik, nem az, hogy a Lélek belepumpál valamit az apostol fejébe, ami addig nem volt meg. Nem az történik, mint amikor az egyszeri egyetemi hallgató kap egy kész tanulmányt valakitől, amiről addig nem is hallott, aztán kiáll és elmondja a katedráról a csoporttársainak. Nem, Péternek megvoltak az adatok, megvolt minden, csak nem volt összeállva. Három év Jézussal, a csodák, az a rengeteg példázat, a kereszt, a feltámadás - átrobogott rajta, mint egy gyorsvonat, átélte, megragadta az elhívás. És most a Lélek a sok mozaikdarabkát egy hatalmas képpé rakja össze. Minden a helyére kerül, a három év, a csodák, a példázatok, a kereszt és a feltámadás. És el tudja mondani, el kell mondania! 

Ez az, ami azóta sem változott meg. Ahogy Pál apostol modja: “Nincs más evangélium!” Mi is ezt hirdetjük. A mi hitvallásunk is ez. A mi hitünk is innen indul. Ugyanazt mondjuk, mint Péter, ugyanazt prédikáljuk, erről szólnak a bizonyságtételeink, a szeretetszolgálatunk. Ha nem erről, akkor baj van. Ha erről, akkor ott a Szentlélek dolgozik. Ő dolgozik velünk és bennünk. Ez az evangélium hirdetésének mindennél nagyobb csodája, ha Jézust hirdetjük, akkor Isten cselekszik velünk együtt. Akkor történni fog valami. 

De figyeljünk a mai igére. Nem a tanítványok kényszerítették ki. Nem megtérteket akartak aratni. Nem hitre akartak kényszeríteni embereket. Nem volt szentnek gondolt erőszak. Az Isten teremtett egy helyzetet a csodákkal, az ottlévők rákérdeztek: “Mi akar ez lenni?” A kérdés fontos ma is. Nekünk nem a világra kell erőltetni az evangéliumot, nem manipulálni kell, érzelmileg zsarolni vagy ijesztegetni az embereket, hanem úgy élni, hogy az emberek megkérdezzék: “Ezt miért teszed? Miért nem teszed?” Mi akar ez lenni?

Ha megvan a kérdés, akkor viszont szólni kell! Általában meglepetés - a prédikátornak milyen könnyű a helyzete vasárnap délelőtt! -, de ahogy Péter tudta, mit kell mondani, mi is tudjuk majd. Hisz a lényeg adott: Jézust kell hirdetni, Jézust, akit követünk, aki a Szentlélek által napról napra vezet, akinek a szavai egyre világosabbak. Akinek a keresztje a mi szabadságunk, a mi visszatérésünk Istenhez, akinek a feltámadása a mi halál felett aratott győzelmünk, a mi teljes és örök életünk. Bibliaórán beszéltünk erről a héten, hogy ilyenkor az ember ösztönösen, pontosabban a Szentlélek által tudja, mit mondjon…

Testvérek, ez azóta sem változott, sok minden igen, de ez nem. Hirdetjük Jézust, a megváltás örömhírét. És ma is az a következmény, hogy az evangélium, a tiszta és világos beszéd, ami mögött hiteles élet van, megállítja a hallgatókat, ahogy a mai igében. Mit tegyünk? Mi a következő lépés? “Térjetek meg és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát!” Ez sem változott és ezt sem az ember tervezi meg, nem ő irányítja, hanem a Lélek.

Ha a megtérésről kell itt beszélnem, akkor óvatosan teszem. Miért? Mert annyira terhelt szóvá vált mára az egyházban. Van, akinek varázsszó, amit minden problémára bedobhat. Van, akinek érthetetlen vallásos fogalom. Sajnos sokan visszaéltek vele. Olyanok, akik érzelmi manipulációval csikartak ki éleményeket. Olyanok, akik pontról pontra előírták, egy megtérésnek milyennek kell lennie. Olyanok, akik saját megtérésüket kivállóságuk bizonyítékaként adták elő. Óvatos vagyok hát, de határozott, megpróbálok csak az igére figyelni.

A megtérés ószövetségi szava annyit jelent, hogy visszatérés (ahogy a megtérés eredeti magyar fogalma is egyébként). Elindultam a falu másik részén élő barátomhoz, de közben eszembe jutott, hogy otthon maradt valami, visszafordultam hát. A legtöbb esetben ezt jelenti a szó. Azonban nem csak a testünk tud visszatérni valahova, hanem az életünknek is vissza kell fordulnia, vissza kell térnie Istenhez. Mert az ember alaphelyzetben egyre csak  távolodik. Aztán meghalljuk az evangéliumot, megtorpanunk, ráébredünk, hogy baj van. Baj van a világgal, baj van körülöttünk és ami a legrosszabb, baj van bennünk. Hogy rossz az irány, hogy ez így nem fog célba vinni. És visszafordulunk, ahogy a tékozló fiú az atya ház felé. Ez a megtérés.

Az újszövetségi görög egy másik fogalmat hoz. A gondolkodás megváltozását jelenti ez és nagyon szépen kiegészíti az előzőeket. Megragad valami az igében és ráébredek: a megfeszített Krisztus nem egy vesztes, nem egy naív áldozat, hanem a világ ura. Ráébredek, hogy vissza kell felé fordulnom, hogy új írányba kell állítani az életemet, és ez mindent felül ír. Megváltozik az, ahogy látom a dolgokat, meváltozik az, amit gondoltam a múltamról, a jelnemről és a jövőmről. A céljaimról és a feladataimról. A megtérés ez az újrahangolt gondolkodás, az újrahangolt élet. Mentális hátraarc, ahogy ezt Newbigin írja. A döntés, hogy ezt akarom, követni akarom Jézust.

Hogy kiben ez milyen módon játszódik le? Hirtelen, azonnal vagy évtizedek alatt? Ez más és más: hajtűkanyar vagy egy hosszú, hosszú enyhe kanyar - mindkettő irányváltoztatás Érzelmileg erős, hatalmas élmény? Vagy csak átkattan bennem valami? Más és más. Tudom, másodpercre pontosan mikor történt? Ellenkezőleg, csak annyit tudok, hogy öt éve még nem követtem Istenet, most meg igen, más vagyok. Bármi lehet. Ami biztos: válasz az evangéliumra.

Nem a megtérés a keresztyén élet, hanem anak a kezdete. A megtérés az esküvői meghívó elfogadása, a döntés, hogy megyek. De maga az esküvő, a lagzi sokkal nagyobb dolog. Az, ami utána jön. A megerősítés. Itt az igében a keresztség, nyílvános vállalása a hitnek, hogy Krisztus úr, hogy vele együtt meghaltam és új életre támadtam fel. És az újjászületés: az, amit Isten tesz hozzá. A Szentlélek ajándéka: nem várt csodák, lehetőségek, küzdelmek. Hogy mi is beállunk a tanúságtévők közé, hogy egyre tisztábban látjuk Istent, hogy egyre közelebb leszünk hozzá. De ez már a történet folytatása.

Amikor reggel felkeltünk, nem tudtuk, mit akar nekünk mondani Isten. Lehet azt, hogy tanuljunk Pétertől, és vegyük a bátorságot, és álljunk ki, szólaljunk meg, ha a hitünkről kérdeznek. Meg fogja adni a szavakat. Lehet, hogy azt, végre válaszoljunk a hívásnak, válaszoljunk az örömhírre: forduljunk Isten felé, döntsünk mellette, mondjunk neki egyértelmű igent, ahogy Péter hallgatósága is.

Bármi is legyen, akár most, akár a jövőben, egy biztos: Isten itt van és folytatódik a csoda: az örömhír megszólal, minket pedig megtorpanásra késztet, hogy rátérjünk az ő útjára vagy hogy még szilárdabb akarattal maradjunk azon.
Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2015. március 15.