Olvasmány:
Zsoltárok 119,97-112

Alapige: 
"Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága"
Zsoltárok 119,105

Új év és egy mondat

Testvérek! Egy mondatot hoztam a mai istentiszteletre. Egy mondat, ami egy igevers. Az az igevers, amit a refomátus kalauzban, mint az év igéje, olvashatunk. Az új év első vasárnapján ezzel foglalkozunk és reményeim szerint majd az utolsón vissza is térünk hozzá.

Egy mondat, ami viszont nem légüres térben áll, nem csak lóg a levegőben, hanem egy nagyobb egység része. Nem azért kaptuk, hogy mottóként kiragasszuk valahova, hogy megtöltsük egyéni tartalommal, kiszínezzük kedvünk szerint. Az soha nem tesz jót az igének, erejét veszítheti, elgyengülhet, elhangolódhat.

Vizsgáljuk hát meg a maga helyén, majd keressük meg azt az üzenetet, amit akár egész 2015-ös évre magunkkal vihetünk.

A törvény költészete: 119. zsoltár

Alapigénk a Szentírás leghosszabb zsoltárából, sőt, a leghosszabb fejezetéből van. Csodálatos műalkotás, költészeti remekmű. A magyar fordítás sajnos nem tudja visszaadni, de nem véletlenül van huszonkét nyolcverses szakaszra osztva a százhetvenhat vers – a versszakok sorai a héber ábécé huszonkét mássalhangzója szerint szólalnak meg, nyolc soronként ugyanazzal a betűvel.

A forma, a versszerkezet természetesen nem öncélú, mindez a tartalmat erősíti. Ez a zsoltár a maga monumentalitásában egyetlen célra van kihegyezve: a Isten törvényének dícséretét írja le. Hosszan és mégsem unalmasan, újabb és újabb megközelítéssel, színnel, megvilágítással. Mindezt a zsoltáríró érzelmekkel telítve teszi, arról ír, ami neki rendkívül fontos, ami áthatja az életét. Egy vallomás ez a zsoltár, személyes és gazdag hitvallás.

De lehet egyáltalán ugyanarról a dologról ennyiféleképpen írni? Kérdezzük meg a szerelmest, vajon csak egyféleképpen tudja megfogalmazni, miért szereti a párját? Egyszer olvastam egy regényt, amiben volt egy festő, aki hosszú évtizedeken keresztül, egész életében ugyanazt a tájat festette, semmi mást. És mégis mindegyik kép különbözött egymástól, nem csak mert a festő másként dolgozott, más anyagokat használt, hanem leginkább azért, mivel a táj változott, soha nem volt ugyanolyan. Decemberben volt a rádióban egy sorozat, amiben ismert és kevésbé ismert embereket kérdeztek meg arról, miért fontos nekik az adventi időszak. Nem volt két ugyanolyan vallomás, emlék, gondolat, pedig ugyanarról az ünnepről beszéltek. Így van a 119. Zsoltár is – ugyanarról, gazdagon.

Egy üzenete van: Isten törvénye jó és elengedhetetlen az élethez. Ezt kiáltja ki rengeteg módon, rendkívül gazdagon a zsoltáros.

De mi az a törvény?

Egy kérdés azonban van, amit nem lehet megkerülni. Mit jelent itt ez a szó, hogy törvény? Ne feledjük, több ezer év távolából szólal meg a zsoltár, más kultúra, más nyelv.

Gondoljunk bele, mennyire más gondolatok szólalhatnak meg bennünk, ha ezt halljuk: törvény. Mást jelent egy jogásznak: hosszú paragrafusok precíz sorai vastag könyvekbe bújva, azzal kapcsolatban, mit lehet és mit nem tenni egy adott dologban, pl. ha el akarom adni a lakásomat, ha vállalkozást akarok kezdeni, vagy, ha a végrendeletemet akarom megírni. Aztán mást jelent egy fizikusnak: olyan precízen megfogalmazott természettudományos szabályok, amik csak nagyon komoly tudományos bizonyítékokkal változtathatók meg, egyébként alapjai a munkának, megkerülhetetlenek, pl. az energiamegmaradás törvénye, a relativitás törvénye.

Az Ószövetségnek több szava is van, amit mi a magyar törvénnyel fordítunk, ám ezeknek értelme messze van a száraz paragrafusoktól, kemény szabályoktól. A törvény boldogító, lehet benne gyönyörködni. Az a szó, amit leggyakrabban használ a Szentírás, a tóráh, inkább jelent útmutatást, tanítást. Élő, eleven és folyamatos. Keretet ad, amiben szabadon mozgunk, nem leszabályozza az életünket megkötözve azt. Kellünk hozzá mi is, kreatívan nem egy felettünk lebegő pallos. Nem egy száraz, izzasztó, aprólékos házirend, hanem inkább a tisztességben megőszül nagyapánk vagy tanítónk bölcs tanácsai, derűs útmutatásai, továbbgondolandó mondatai állnak közel ehhez.

Isten törvénye nem más, mint az Úr szeretettel adott életsegítése, útmutatása, vezetése, tanácsolása, ami feltétlenül szükséges a boldogságunkhoz, a teljes élethez. Erről a törvényről, erről az isteni kísérésről és útmutatásról szól a zsoltár.

A következő lépést megvilágító mécses

Lépjünk hát közelebb mai mondatunkhoz! „Lábam előtt mécses a te igéd, ösvényem világossága.”

Kinek van szüksége mécsesre azaz kézben hordozható fényforrásra, pl. gyertyára, zseblámpára? Hát nem a délidőben napon sétáló embernek, nem a kivilágított nappaliban ülő családnak. Annak van szüksége, akinél otthon áramszünet van, vagy aki késő este kimegy a világítás nélküli garázsba, mert az egyik táskát ottfelejtette, az autó mellett, a szerszámos polcon. Miért kell? Hogy orra ne essek, hogy meg ne üssem magam, hogy meg tudjam tenni, amit akarok.

Kinek van szüksége mécsesre az élethez? Mindannyiunknak, mivel Isten nélkül olyanok vagyunk, mint akik ismeretlen helyen sötétben botorkálunk. Tapogatózunk, néha leverünk valamit, néha felborítunk valakit, néha ráhibázunk. Néha megbotlunk és nagyot esünk. Van, hogy mások löknek fel a sötétben. Valójában tanácstalanok vagyunk, ez olyan, mint a sötét, más képpel élve, Arany János szavaival: „Mint ki éjjel vízben gázol, s minden lépést óva tesz.” Ilyenek vagyunk Isten nélkül.

Kell a kezünkbe valami, ami megvilágítja körülöttünk a környezetet, az előttünk lévő pár lépést. Ez a zsoltár szerint nem más, mint Isten szava, az ő igéje. A törvény azaz Isten naponkénti vezetésének, tanácsolásának kézzelfogható formája. A Szentírás, amit olvasunk, értünk, megélhetünk. Az írott ige, amiben válaszol Isten az imádságunkra. Az igehirdetés, amiben üzenet érkezik a Szentlélek által az Úrtól. Az Isten által kijelentett valóság, amit segít értenünk a világot, segít dönteni, választani. A minket megszólító Jézus, aki a világ világossága, a sötétet megtörő fény.

Ahogy az igehirdetésemmel foglalkoztam, eszembe jutott saját tapasztalatom. Feleségem testvérék Budán laknak, már a hegyesebb- völgyesebb részen. Buszról leszállva két út van a házukig: az első egy kerülő, hegynek fel, igaz, betonjárdával és közvilágítással; a másik út sokkal röviidebb, egy kisebb parkon át domboldalon lefelé, deszkalépcsőkön, világítás nélkül. Nappal nincs semmi gond, de mondanom sem kell, sötétben sem szertünk kerülni. A XXI. századnak is megvan a maga lámpása: a mobiltelefon. A kijelzővel világítva vagy a vakuként használt leddel (külön alkalmazás is van ehhez), egy szűk távolságon és szögön belül láthatunk, két-három lépést előre. Ennyi elég, így már neki lehet indulni. Tudom, hol a rozoga falépcső, a korlát, a meredek, a sártócsa, hova lépjek, hova ne lépjek. Így segít az ige is, mindig a következő lépésnél.

Életösvényünk világossága. A következő lépést mutató fény. De ne úgy gondoljunk rá, mint ahogy az önállótlan dolgozó rohangál a főnökéhez, minden munkamozzanattal, kisebb döntéssal kapcsolatban (még a dossziék színét sem meri eldönteni). De sokan vannak így a Bibliával, naponta adott konkrét parancsként gondolnak az adott (sokszor kiragadott) sorokra, amit aztán megpróbálnak ráfeszegetni a napi történésekre, ha másként nem megy. Persze, így is szólhat hozzánk Isten, de az igével való élés ennél sokkal többet jelent. A kezükben van, azaz olvashatjuk, hallhatjuk, gondolkodhatunk rajta, beszélgethetünk róla, megpróbálhatjuk, rákérdezhetünk, építhetünk rá. Bennünk van, a gondolkodásunkat, az értékeinket hozzá igazítva, érett módon, a Szentlélek által formálva tesszük ezt. A teljes Biblia egyre jobb megismerésével, az igében való épüléssel leszünk mi magunk tisztább, bölcsebb döntéseket hozni, Krisztushoz méltó módon cselekedni. Mintha minden egyes igeolvasással egy újabb téglát kapnánk, amivel egy egyre nagyobb és szebb épületet építünk tovább. Áthatja az életünket, van mihez igazítani a gondolkodásunkat, döntéseinket, magatartásunkat, értékeinket. Tudunk hova lépni, mert kezünkben van a lámpa és van szemünk.

Van azonban még valami. Miért lámpás? Miért nem reflektor? Egyszerűbb lenne, nem? Látni előre húsz, harminc évet az életünkből? Miért csak a következő lépést? Azért, mert egy reflektorhoz kevesek vagyunk. Mit értek ezalatt? Ez is a bizalomról szól. Tisztán láthatunk pár lépést, az a miénk, azzal tudunk mit kezdeni, ahhoz van erőnk, bölcsességünk. A többi? Bízzuk Istenre. Amit láthatunk, érthetünk megvalósíthatunk: azok a mondatok, amivel elsimíthatom a  mostani vitámat a feleségemmel, férjemmel; az a cselekedet, amivel vissza tudom most szerezni a szüleim belém vetett bizalmát; az a segítség, amivel a barátom mostani problémáját enyhíthetem. Az az enyém, azt tegyem meg. A többi majd a maga idejében, addig is bízzuk rá az Atyára. A következő lépéssel, a beláthatóval törödjünk!

Lábunk előtt mécses az ige – az új évben is

2015-öt sem ismerjük. A mai napot igen, a következő pár hetet is sejtjük. De kaptunk egy mécsest, Isten szavát, az ő igéjét, amiben növekedve, megerősödve világos lesz a körülöttünk lévő pár lépésnyi tér. Jézus Krisztus, a világ világossága, megtöri a sötétséget. Isten törvénye, útmutatása kísér bennünket végig ezen az éven. Bízzuk hát rá magunkat! Ámen.

Bella Péter
Győrújbarát, 2015. január 3.