Nehémiás 3,1-12 és Filippi 2,6-11
Nem tudom, megfigyelték-e a testvérek, hogy a karácsony és szilveszter közötti időszak a listázásról szól a sajtóban. Listák készülnek szinte mindenről az elmúló évvel kapcsolatban. A huszonöt legjobb film – pár óra különbséggel jelent meg a két legnagyobb internetes portálon. Az év celebbotrányai, belpolitikai és külpolitikai eseményei, az év tudományos előrelépései, az öt legjobb film, amit nem mutattak be a mozik, emberek, akiktől el kellett búcsúznunk, a tíz legjobb természetfotó... Sorolhatnám sokáig.
Természetes ez a listázás. Az év végére érve, az újba való átlépés előtt összegezni, mi is történt, melyek a csúcspontok vagy éppen a mélypontok. Nem csak a sajtóban van ez így és nem csak mindenkit érintő módon. A saját életünkre nézve is készítünk összegzéseket – mégha nem is úgy, hogy fogunk egy papírt és összeírunk különböző dolgokat. Bármennyire is csak egy naptári dátumforduló, akkor is egy határ az újév, hisz az idő által meghatározott lények vagyunk. És ilyenkor, egy szakaszhatáron állva, önkéntelenül is számba vesszük az elmúlt 365 napunkat.
Még listákat is jó lenne készíteni, sok mindenben segítene, gondoljuk csak el, több szempontból is elemezhető lenne az évünk, benne az, ami velünk történt. A három engem a leginkább megváltoztató esemény. Az öt legjobb étterem, ahol jártam. A három legjobb baráti beszélgetés. A négy legnagyobb meglepetés, ami ebben az évben ért. Három dolog, ami jobb lett volna, ha meg sem történik. Öt mondat, ami nem szabadott volna kimondanom. Öt mondat, amit ki kellett volna mondanom, de nem tettem. Tervek, amik teljesültek. Tervek, amik nem teljesülhettek. Emberek, akikkel erősödött a kapcsolatom. Emberek, akiktől távolodtam. És folytathatnám a sort itt is vég nélkül, hisz milyen sok dimenzióját találhatjuk az életünknek, a világunknak!
Listák, amik az összegzéshez kellenek, ahogy átlépünk egy újabb évbe, egy újabb szakaszba. Mondhatnám azt is: egy újabb fejezetbe kezdünk életünk történetében. Szilveszterkor nem csak lapozunk, de megjelenik egy új lap, egy új fejezetcím (2015.), előtte pedig lezáródik egy nagyobb rész. A történetünk, az életünk egy fejezete.
Különböző történeteket mesélnénk mindannyian, akik most itt vagyunk, hisz egymástól eltérő események, helyzetek, találkozások határoztak meg minket. Más hangvételű, hangolású, ritmusú fejezeteket tudnánk elmondani, elmondani egymásnak. Tragikus, mindent megváltoztató év van mögöttünk? Épp ellenkezőleg, hihetetlen jó történések sugározták át a napjainkat? „Közepes” év volt, vagy azért, mert kiegyenlítették egymás jó és rossz események, avagy mert nem történt semmi? Hogyan lapozunk tovább, a következő fejezethez? Jó érzéssel, hogy kár, hogy vége, reméljük a következő legalább ilyen jó lesz? Vagy gyorsan tovább, jöjjön valami teljesen más?
Minden embernek meg van a saját története, ráadásul ezek a történetek egymásba érnek, hiszen együtt, egymás mellett élünk, hatunk egymásra. Azonban a keresztyén ember még két dolgot elmondhat magáról. Először is azt, hogy benne van Isten történetében is és azt, hogy Isten is benne van a mi történetünkben.
Kezdjük az elsővel, hogy benne vagyunk Isten történetében. Az első igerész, amit felolvastam, Nehémiás könyvéből volt. Izráel népe visszatér a fogságból, a szent városban romokat találnak, elkezdik újjáépíteni, nagy küzdelmek árán, árral szemben. Amit felolvastam, egy olyan fejezet, amin gyorsan túl szoktunk lépni, ismeretlen nevek felsorolása a régmúltból. Számunkra mellékes, hogy a Kemencék tornyát egy Malkijjá és egy Hassú nevű ember építette. Én mégis örülök az ilyen listáknak, azt mutatják, hogy Isten számontartja az övéit, nem csak a legnagyobbakat, az ősatyákat, prófétákat, királyokat. Csak egy negyed mondat, egy fél sor a Bibliában, de ez bizonyíték arra, hogy nem veszik el, amit Istennel, Istenért teszünk.
Újabb fejezetek nem íródnak a Szentíráshoz, de biztosak lehetünk abban, hogy az elmúlt egy évünk fejezet Isten történetében is. Botladozó tanúságtételünk, önzetlen seítségnyújtásunk, hitvallástételünk, adakozásaink, a gyülekezet életébe fektetett óráink, munkáink – ez mind Isten országának építését jelentette, lelki értelemben ugyanaz, mint Nehémiás idejében. Részei vagyunk Isten történetének. Munkatársnak választott minket, és eszközei lehettünk az örömhír továbbadásának, Isten dicsőségének felmutatásának. Követei, küldöttei vagyunk. Így vagyunk részei, szereplői egy mindennél hatalmasabb történetnek. Amikor összegezzük az évünket, ezzel is számoljunk, ezt is vegyük figyelembe.
A második tény, amit látunk kell, hogy Isten is benne van a mi történetünkben, életünk elmúlt fejezete sem íródott nélküle, bármilyen is volt. Advent vasárnapjain számba vettük, hogy mennyire közel is van hozzánk Isten. Szenteste azzal a mondattal foglalkoztunk, hogy velünk van az Isten. Itt állunk meg újra, mert a filippiekhez írt levél gyönyörű Krisztushimnusza ismét rávilágít a tényre: Isten részévé vált az emberiség történetének, minden eddiginál drámaibb és konkrétabb formában, akkor, amikor Jézus Krisztusban közénk lépett. „Szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt.” Nemrég olvastam egy újságíró hölgyről, aki minden eddiginél hitelesebb módon akart írni a hajléktalanokról. Több hétre maga is hajéktalanná vált, kicserélte a ruháit, felkeresett egy olyan helyet, ahol Budapesten a hajléktalanok együtt szoktak lenni és ott maradt, velük maradt, több hétre. Volt, aki persze rájött, hogy ez csak álca, de így is befogadták, sőt segítették is. Az eredmény döbbenetes volt, miközben velük vándorolt, a szállásaikon aludt velük együtt evett – megnyílt előtte az életük, a világuk.
Isten Jézusban egy lett közülünk, hogy mi ismét érthessük Istent, hogy közel kerüljünk újra hozzá, hogy visszakerüljünk a valódi helyünkre, Isten közelébe. Jézus egy lett közülünk, sőt ez az egy mindannyiunk tragédáját, bűneit, nyomorúságát is elkérte és felülírta, azzal, hogy magára vette őket, „mégpedig a kereszthalálig”. Isten már nem csak felülről, de belülről is része lett a tőle elszakadt emberiség történetének. Ezzel együtt része a személyes történetünknek is.
Hinni azt jelenti, hogy azt, amit a Szentírás bemutat, hogy a világgal történt, személyesen a saját életemre is igaznak tartom. Magamra veszem. Jézus meghalt a világ bűnéért – hiszem, hogy az én céltévesztéseim is benne vannak. Jézus legyőzte feltámadásával a halált – hiszem, hogy az én halálomat is felülmúlta ez a győzelem. Az élő Jézus Szentlelke által napról napra formálja és vezeti az egyházat – hiszem, hogy ez az én életemre nézve is tapasztalat lehet. Részt vesz Isten az életemben.
Ott volt az előző fejezetben is. A tragédiák után vigasztalt és csendes reménységet. Akkor, amikor nem találtunk kiutat, ő nyitott elénk valami teljesen újat. Akkor, amikor feladtuk volna, küldött valakit, aki mellénklépett. Ott volt az örömökben is, amikor valami teljesen új indult el: egy gyermek születése, egy házasság, egy költözés, egy új munka. Ott volt, amikor rendbe jött, helyre állt valami, ami régen jól működött, amikor meggyógyult egy kapcsolat, amikor meg tudtunk bocsátani, amikor elengedtük a haragot. És ott volt, amikor mi tudtunk valaki másnak segítségévé válni, amikor észrevettük a szükségben lévőt és az eszközt, ami a kezünk ügyében volt. Mert Isten része az életünknek, szereplője a történetünknek.
A keresztyén embernek több mindent kell látnia, ha visszanéz az előző fejezetre, az elmúló évre, amikor összegezni akar. A láthatókon túl, mint, aki látja a láthatatlant is, aki számol a láthatatlannal. Véget ért egy fejezet a történetünkből, ami más emberek történetével egybe ért. Közben pedig része Isten történetének, közben ő is része a miénknek. És ez így fog maradni a következő fejezetnél is, amit holnap kezdünk.
Most pedig – még mindig visszatekintve – folytassuk imádsággal.
Bella Péter
Győrújbarát, 2014. december 31.
