Lekció: János 20,19-31

Textus: János 20,27-29

A történetben szereplő tanítványt hitetlen Tamásnak szokták hívni, amiatt, amiről most olvastunk. Szerencsétlen ez az elnevezés, nem megfelelő, elnagyolt. Ha hitetlen lenne, akkor negatív szereplője lenne az evangéliumnak, de nem az, János vele mondatja ki az egyik legtisztább legerősebb hitvallást, ami evangéliumának csúcspontja.

Nem, jóval árnyaltabb a kép. Talán jobb, ha azt mondjuk, hogy Tamás kételkedett. De ássunk csak mélyebbre. Azt mondanám, a probléma gyökere ott van, hogy Tamás csalódott volt. Hallotta, mi történt, mit éltek át a többiek. Gondoljuk csak el, milyen örömmel táncolhatták körbe a lemaradó tanítványt, aki erre bezárkózott. Csalódott volt, és ez érthető.

De ismerjük mi is ezt az érzést, amikor családtagjaink, barátaink átélnek valami intenzív élményt, mi pedig kimaradunk. Nem mindig, de van, hogy nem tudunk örülni, bezárkózunk, ellenkezünk, keserűen bírálunk. Egyetemen barátokkal ezért tiltottunk ki egy mondatot a barátainkkal. Azt, ami így kezdődik: miről maradtál le! Odafigyeltünk, hogyan csomagoltuk a közös élményeinket, mert tudtuk, a másiknak nem jó, hogy kimaradt. Vagy visszaemlékszem gimnazistakoromra. Ifjúsági körünkben volt egy nagyon szép idő, amikor éreztük, hogy Isten különösen egyértelműen cselekszik a csoport életében, megtérések, hiterősödések, közösségünk, barátságunk különös összeérése volt ez az időszak. De mindez úgy kezdődött, hogy a csapat kétharmada egy másik ifjúsági csoporttal volt együtt egy hetet Somogyban, mi a maradék egyharmad, nem tudtunk menni. Soha nem felejtetem el, épp ifit tartottunk, maikor megérkeztek a csomagokkal, fáradtan, de kicserélt szívvel, az arcukra volt írva, hogy valami történt. Aztán mesélték: „Miről maradtatok le!" – és mi csak álltunk leforrázva, a kezdeti öröm átváltott csalódásra, kellett egy kis idő, míg átvettük az örömüket.

„Miről maradtál le Tamás! Itt volt az Úr! Él, köztünk volt." De ő nem látta, amikor megjelent közöttük, bár be volt zárva az ajtó. Nem hallotta, ahogy Jézus szájában a megszokott héber köszönés – békesség néktek, valósággá válik, a fetámadott az új élet győztes, mindig érvényes békességét hozza! Nem volt ott, amikor az élő Jézusban a tanítványoknak megnyílt az új jelen, és az új jövő! Ő is részesedni akart, ez érthető szerintem. Innen a csalódása.

Innen a kételkedése. Ha nem látja, ha nem érinti, ha nem tapasztalja – nem hajlandó elhinni. Ha nem éri el őt is a tapasztalás – nem hiszi! Kételkedik. És itt most megállnék, és kicsit védeném a kételkedést.

Téves gondolat, ha úgy tartjuk, hogy az igazi hit az teljes kételkedés nélkül működik csak. Nem csak Tamás kételkedett. Mi is szoktunk. És ezt nem kell eltitkolnunk, nem kell magunk elől sem eltitkolni, elhessegetni. Vannak kétségeink, szinte mindig, hol kisebb, hol nagyobb, de vannak. Ha hitünk megerősítését várjuk, ha valamit érteni akarunk, ha valamiben Istennel szemben világosságot akarunk – kételkedünk. De ez természetes. És nem baj.

Kételkedni nem bűn. Kérdéseket felvetni, minden oldalról megvizsgálni, letisztázni nem bűn. Nemrég olvastam egy nagy matematikussal készült interjút. Ha egy új problémán dolgozik, nem érkezik meg egyből a megoldáshoz, a jó úthoz, beleütközik zsákutcákba, sőt eleve körbejárja minden úton a problémát. A felsejlő eredményt minden lehetőség mentén megpróbálja. A kételkedése gyümölcsöző lesz, nem lesz elhamarkodott eredménye, hanem biztosabb lesz.

A kételkedés a hit izomláza. Az izomláz rossz, nem kellemes, de jó jel, mert azt mutatja, sikeres volt az edzés. Aki dolgoztatja a hitét, ütközteti a mindennapok kérdéseivel, történéseivel, a nem értett szenvedésekkel, a világ igazságtalanságával – az közben megkérdőjelezi még a saját hitét, Istent is. De sokszor – nem mindig – ez kell, hogy még erősebb legyen a hit. Ez sokszor olyan, mint Jákób birkózása a jabbóki révnél. Feszíti a hitünk a kereteket, ez súrlódáshoz vezet, de csak így lehet lépni. A kételkedésmentes hit az sokszor azt mutatja, hogy még nem a saját hitünkről van szó, csak átvettük, a szüleinktől, az őseinktől. Vagy azt mutatja, hogy elzárjuk a valóságtól. A személyes, erős hit harcokon, kételyeken, mélypontokon át születik. Az élő hit ilyen – folyamatosan újraértelmezi magát. Isten tudja ezt, számol ezzel, beépíti az utunkba.

Ha a kételkedés rossz lenne, Jézus soha nem jött volna vissza Tamáshoz. Nem baj, ha vannak kínzó kérdéseink, tegyük fel Istennek, és várjuk a válaszát.

De lépjünk tovább, egy hét múlva megtörténik a találkozás, Jézus odalép Tamás elé. Hadd olvassam fel még egyszer: ... (27.v.) Nem veszünk észre valami furcsaságot? Na? Honnan tudta Jézus, mit mondott Tamás korábban? Ha egyszer pont az volt a baja, hogy nem volt ott Jézus? És most visszamondja a feltételeit, pontosan. Hát ez csak egyet jelenthet: Jézus ott volt. Csak másképp. Nem a szem, az érzékszervek számára, hanem valamilyen más módon, más szinten.

És most, a találkozásnál, Jézus kinyilvánítja Tamásnak, hogy fontos neki. Most külön érte, és hozzá jött. A csalódott, keserű, kételkedő tanítványhoz. Aki lemaradt. Mint túrázáskor a vezető, előre küldi a többieket, és hátrafut azért aki lemaradt, hogy csatlakoztassa a többiekhez.

Óriási evangélium van ebben a külön Tamásnak elkészített találkozásban a számunkra! Jézusnak a csalódott, meggyengült hitű,  megtört bizalmú, megkeseredett ember is fontos, sőt annyira fontos, hogy külön foglalkozik vele. Az az egy bárány, amelyik elveszett... És bizonyosságot ad. Itt vagyok. Ez nagyon jó hír, ha meggyengült a hitünk valami miatt, ha épp küzdünk belül. Vagy, ha a kételyek állnak nyerésre. Jézus akkor külön is készül nekünk.

Ennek meg is van az eredménye, Tamásnál is látjuk. Nem kell neki semmi bizonyíték, a tudat, hogy ott van, érte van ott a Feltámadott, hitvallásra sarkalja, az egyik legkomolyabb hitvallásra: „Én Uram és én Istenem!" Mert felfedezi Krisztusban az Istent, az érte, konkrétan érte cselekvő Istent, az őt szerető Istent, akinek ő is fontos.

A kételkedő mondja ki a hitvallást, nem azok, akik nyolc napja is látták őt! Az az ember, aki nem volt ott korábban, aki csalódott. Mert Tamás itt szintet lépett! Ráébredt, hogy mi számít igazán. Nem a látás, nem a sebek tapintása. Nem az érzékszerveken múlik a hit, hanem egyedül Jézus személyén! Hisz Jézus ott volt, amikor nem látta – innen egy lépés az, hogy végig ott volt, nem testben, hanem láthatatlanul, lélekben. Innen már csak egy lépés pünkösd.

Tamás ott, akkor a mi képviselőnk lesz, a mi helyzetünket érti meg. Hisz mi is irigykedünk a látókra. Én legalább is szoktam – milyen jó lehetett Péteréknek, de kár, hogy nekem Jézus nem így van jelen az életemben, nem fordulhatok oda, mint most itt bárkihez. Tamás a mi képviselőnk, és Jézus ezt el is mondja neki. Az összes következő hívő generáció képviselője, akiknek a hite nem látásból fakad, hanem a Szentlélek által, valami teljesen más szinten, egy új úton, más módon. Láthatatlanul, szívvel. Boldogok, akik nem látnak és hisznek. Ezek vagyunk mi. Rólunk beszél Jézus. A Szentlélek által születő hit nagyobb, mint a látásból – ez a mi örökségünk.

Bizonyíték az istentisztelet. Ez is, és végül hadd hozzak ide egy érdekességet. Az egyik magyarázat hozza, hogy ezekben a részekben a későbbi istentiszteletek előképe, mintája jelenik meg, nem véletlenül fogalmaz János, erre akar utalni. A tanítványok együtt vannak, egy külön helyen, középen ott van Jézus, és megszólítja őket! (Az este, bezárkózva, félelemben – üldözött egyház élménye!) Jézus van középen, békességet hoz, erőt és megbízatást. Nem ez történik egy igazi istentiszteleten? A feltámadott Jézus, akin ott vannak a kereszt sebei – Lelke által – békességet ad, biztatást és megbízatást. Nekünk, akik nem látjuk, de úgy hihetünk benne!

Urunk, így taníts minket hinni!

Ámen!

Bella Péter, Győrújbarát, 2012. Április 22.