Lekció: Lukács 24,13-35

Textus: Lukács 24,25-31

Húsvét után egy héttel egy újabb húsvéti történet, és egy találkozás. Egy találkozás, mai sokban hasonlít a múlt hetihez. Itt is van szomorúság, itt sem ismerik fel Jézust egyből, és a vége ennek is futás vissza a többiekhez.

Egy találkozás története ez is.

Egyébként Isten hozott mindenkit az emmausi úton.

Igen. Ott. Hogy nem Palesztínában, Emmausban vagyunk helyileg? Az nem számít igazán. A tudósok úgysem tudják száz százalékos biztonsággal megmondani, hol is van az az Emmaus. Egy biztos, nem volt messze Jeruzsálemtől  kb. 6 kilométerre.

Mégis – Isten hozott mindenkit az emmausi úton. Mi, mai tanítványok ugyanúgy bejárjuk ezt az utat, és találkozunk ugyanazzal a feltámadott Jézussal, a saját utunkon, mellénk is odalép, hogy kísérjen minket…

1. Emmaus felé…

A történetben két szomorú, csalódott, reménytelen embert látunk, akiknek már nincsenek válaszaik. Ha csak egy héttel előbb kérdeztük volna őket, lelkesen magyarázták volna – akár egymás szavába vágva:

Most megoldódik minden… Jézus úr és megoldást hoz - …a te életedet is átalakítja… beteg vagy? Jézushoz menj, meggyógyít, mint azt a vakot Jerikóban… …szabadságot akarsz Izráelnek, figyeld meg, csak egy kicsit kell várni Jézus megteszi, kiűzi az elnyomókat… …le akarsz számolni a korrupt vezetőkkel, kétszínű papokkal, az igazságtalansággal? Majd Jézus! Érdekel, ki a felebarátod, milyen Isten országa, gyere Jézushoz, megmondja, megvalósítja, hisz ő a Messiás…

Ez így is volt egy ideig. Aztán minden megváltozott. Az a furcsa páskavacsora, ahol azt mondta, hogy a kenyér az ő teste, ami miértünk megtöretik, a bor meg a vére, ami értünk kiontatik? Ki érti ezt?! Aztán elfogják, igazságtalanul, őt, aki semmi rosszat nem tett, koholt vádak alapján elítélik, és keresztre feszítik!!! De nem tesz semmit, pedig tudna!!! Ki érti ezt…

„Pedig mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltani Izráelt.” Pedig ők tényleg azt hitték. Hitték a Messiás királyságát, de úgy tűnik, csak egy naiv mártírt kaptak, és a vákuumot, az ürességet, ami utána maradt, a romokat ott belül… Hisz már fel is építettek Jézusra egy jobb és szebb világot. Az dőlt össze hirtelen. És most magukban hordva csalódásuk törmelékét indulnak haza, üresen.

Ismerős? A törmelékek a szívben? A zavar az agyban? A sóhaj, hogy soha, de soha nem jön össze semmi? A fogadalom, hogy többé az életben nem fogok lelkesedni semmiért! Üdv az emmausi úton. Tudjuk, hogy kellene történnie valami jobbnak, valami igazán megújítónak, de nem látjuk sehol… csak saját csődünket és dugába dőlt terveinket.

Van, hogy hasonlítunk erre a két szimpatikus ismeretlenre. Mi sem vagyunk mások, mint ez a két tanítvány, mi is Emmausba tartunk csüggedten. Miért? Mert mi is komoly kérdésekkel birkózunk. Mi is megpróbáljuk modellezni a válaszokat, elméleteket gyártunk a saját életproblémáink felismerésére és megoldására, aztán azt vesszük észre, hogy nem elég jó, kudarcba fullad, vagy meggyengül.

Mert minket is érdekel, mi lesz velünk, a mieinkkel, a népünkkel, a világgal. Ha így van, akkor te is Emmaus felé tartunk, lassan, szomorúan, csüggedten.

Ha átéltem a csalódást, hogy minden összeomlott körülöttem, pedig most, most tényleg csak egy hajszálon múlott a siker, akkor az emmausi úton poroszkálok. Ha kiszakad az őszinte sóhaj, hogy „pedig mi abban reménykedtünk!” – és mégsem, akkor ott vagyok.

Ha már ezerszer felálltam a porból, és mindannyiszor megfogadtam, hogy most nem kerülök oda vissza. Ha nem érzem magam jól a bőrömben, és változtatni akarok, végre megtalálni a saját utamat. Ha nem bíznak bennem körülöttem, és már én is lemondtam magamról. Ha mindent megpróbáltam, hogy jobbítsak szeretteim életén, de nem megy. Akkor végig az emmaus felé tartó utat járom.

És még Isten is csendben van. Még Ő sem néz rám?! Még Ő is elfelejtett?! Mint ahogy ezt a két tanítványt!

2. Az asztalnál…

A két tanítványt elfelejttette volna Isten? Van valami bájos humor abban, ahogy a tanítvány rácsodálkozik a fel nem ismert Jézusra: „ Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” Semmi sincs, ami jobban kifejezné tragédiánkat.

De túl ezen, annyira szép, ahogy Jézus melléjük áll, csatlakozik hozzájuk. Felveszi a ritmusukat, a lépteik ritmusát, a szívük ritmusát. Van ebben valami bátorító a számunkra. Nem erőltet semmit az Úr, mi diktáljuk a tempót.

Jézus először hallgat. Meghallgatja a tanítványokat, tudja, hogy most gyászolnak, szükségük van arra, hogy kiöntsék azt, ami bennük van. A tanítványok elmondják a saját verziójukat a történtekről. És Jézus nem vág a szavukba, nem siettet semmit. Messze van még Emmaus...

 Aztán, amikor végeztek Jézus is elmondja – azt, ami valójában történt. Hogy a megváltásnak így kellett történnie, összerakja a kirakós darabjait, a próféciákat, a jelképeket. Megnyitja az Írásokat. Így érkeznek meg, észre sem veszik, nem csak a helyre, ahova indultak, de belül is megérkeztek egy újabb állomásra. Ez a fura idegen tud valamit, amit ők nem. Nem ismerik fel rögtön. De amikor hazaérnek, marasztalják. Megvan az indok is: estére jár már, térjen be hozzájuk. És az idegen az asztalnál veszi a kenyeret, megáldja, megtöri és nekik adja.

És itt minden megváltozik. Megnyílik a szemük, felismerik – és eltűnik. Az idegen maga Jézus volt. Nem egy bukott messiásjelölt, nem egy igazságtalanul elítélt mártír! Minden a helyére kerül! Ott az asztalnál… asztaltól asztalig hosszú útjuk volt, és most mindent megértenek egy csapásra. Azokat a furcsa mondatokat az utolsó vacsoránál! A győzelmét – a bárány győzelmét! Még ha ők oroszlánt akartak. A szeretet győzelmét. A saját kudarcukat és lehetőségüket. Meg akarták váltani a világot, meg akarták oldani boldogtalan életüket – a saját elképzelésük alapján, de nem ment. Közben – észre sem vették, Isten Jézusban megtette helyettük.

Mint mondtam, minden ugyanolyan. A saját kudarcaink itt vannak! Hoztuk magunkkal a szívünkben. Hisz mi is az üdvösség? Az összegubancolódott élet kibogozása, aztán pedig szőni belőle valami szépet. De mi valahogy mindig tovább gubancoljuk, sőt bele is gabalyodunk. Aztán a próféciák, az igék magyarázata itt van, innen hallhatjuk vasárnapról vasárnapra, ünnepről ünnepre. És itt van a kenyér és a bor, amikor itt úrvacsorázunk! Ez viszont egyet jelent! Itt van Ő is!

Igen. Jézus ismeretlenül is útitársam már régóta. Csatlakozott hozzám, felvette a ritmusomat, figyeli panaszaimat. Engedi, hogy kiöntsem, ami bennem van, hogy letegyem. Hogy elbúcsúzzak mindattól, ami rossz. Aztán leleplezi magát. És ez az egész felszabadít. Megtörtént. Elvégeztetett. És nem elbukott, hanem győzött. Nem volt különös, hogy hívő barátok, testvérek mennyire sokat adtak azzal, hogy ott voltak mellettem, és milyen bölcsen hozzászóltak a problémámhoz? Hát nem hevült a szívem, amikor észrevettem egy igehirdetés alkalmával, hogy úgy éreztem, rólam van szó?! Hát nem döbbentem meg, amikor egy bibliai ige rávilágított az én saját helyzetemre?!  Nem volt furcsa, amikor észrevettem valami felsőbb hatalmat, ami megóvott valami rossztól?!

Jézus az! Aki itt van és közösségre lép velünk. Segít, hogy megváltott, megváltozott emberekként továbblépjünk. Másképp, máshogy. Más minőségben.

3. Az emmausi módszer – kísérni, nem vezetni

Jeruzsálembe más emberek tértek vissza. Más szívvel – más tervekkel, más érzelmekkel. Kicserélődtek. Pedig eltűnt Jézus!

A legjobb példa erre Péter. Az a tanítvány, aki, miután megtagadta Jézust, elveszítette magába vetett hitét, önbecsülését, összeomlott, belesüllyedt a reménytelenségbe. Aztán úgy harminc év múlva így ír egyik levelében: "Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre…". Irigyelni való változás. Péter változása a feltámadás napján kezdődik. Azon a napon, amikor az Atya feltámasztja a Fiút. Nem azzal, hogy látja Jézus üres sírját. Nem azzal, hogy híreket hallott másoktól, miszerint Jézus él. Hanem azzal, hogy találkozott a feltámadottal!

Péter, Kleopás és barátja, a többiek tanúvá váltak, az élő Krisztus tanújává, akiknek innen küldetésük lett elmondani, felfedni ezt a csodát mások előtt! Hogy Jézus él, és segíteni akar, segíteni tud, szabadságot akar adni, célt és értelmet. De ehhez oda kell lépni, ugyanúgy, mint Jézus.

Az emmausi úton Jézus tanít is minket. Így kell ezt. Az evangéliumot így kell átadni. Nem görcsösen, ismeretlenül belüvölteni a másik életébe. Nem megállítani a másikat az úton, majd ítélkezve szembesíteni minden tragédiával. Nem siettetve követelni, hogy igazodjon a lépteinkhez. Odalépni, csatlakozni, mint Jézus felvenni a tempót, a másik ember tempóját. Hallgatni a másikat, megismerni, figyelni, nem csak eljátszani, hogy érdekel, hanem tényleg. De sok taúságtétel törik össze ezen! Hogy ezt szükséges rossznak tartjuk!

 Majd utána elmondani, úgy, hogy a másik megértse, van idő, hosszú az út, mindazt, amit az igéből tudunk. A vége pedig csak az lehet, hogy Jézus maga lép közbe a másik embernél... Tanuljuk el az emmmausi módszert a legnagyobb mestertől. Tanuljuk el, és alkalmazzuk, amikor valakin látjuk, hogy fontos lenne a számára Krisztus. De legyen ez a segítségünk a fesztiválon, a szolgálat alatt! Kísérjük a másikat, nem vezetni akarjuk!

Ezt kapjuk a Feltámadottól. Megváltozott élet, és onnantól kezde küldetés – tanúvá lenni ebben a világban, annak a lehetősége, hogy közel vigyük másokhoz ezt a Krisztust!

Legyen hát miénk a visszatérő tanítványok öröme, energiája, eltökéltsége! És adjuk tovább, amit kaptunk! De előtte adjunk hálát! Örömmel! Hogy más szívvel menjünk innen tovább, mint akik valami olyan titkot tudnak, és valósítanak meg, amit a világ nagy része nem ismer. Krisztus titkát, a világot meggyőző és átalakító szeretet titkát.