Sokorói-dombság Reformátusai

Magamat ajándékozni, csak úgy

2017. december 22. 16:04 - Bella Péter

Az eltűnt öröm nyomában - harmadik rész

(Elhangzott a gyerekek karácsonyán - nem csak gyerekeknek.)

Alapige: Apcsel 20,35 – „Mert ezt mondta Jézus – Nagyobb boldogság adni, mint kapni.”

grandpa.png

Kamilla harmadik osztályos kislány, most róla fogok elmondani egy történetet.

Közeledett a karácsony és Kamilla számba vette, milyen sok mindent is kapott már az elmúlt években. Nem volt nehéz, a szobája közepén megállva, ott körülnézve látta, hogy sorakoznak a polcokon a játékok, a kinyitott ruhásszekrényben a ruhák, tudta, melyik ajándék közülük. Ha valamelyiket karácsonyra kapta, azzal különösen is tisztában volt, nem felejti el az ember az ilyesmit, elég soknak még a csomagolására is emlékezett.
Kamilla elgondolkodott: Olyan sok mindent kapott már eddig, most ő is be akar szállni, és adni akar. Igazi ajándékot, aminek örülni fognak a szülei, meg a bátyja. Jót, értékeset akart adni. De mit is adhat egy harmadikos kislány? Ő erre még nincs felkészítve, az iskolában van matekóra, meg természetismeret, de ajándékismeret, meg ajándékozástudomány az van? Nincs.
Sokat tűnődött Kamilla, a szüleinek fel is tűnt, hogy csendesebb, mint szokott, hisz általában be nem áll a szája. „Talán beteg?” – tűnődött el anyukája. „Mi a baj?” – kérdezte apukája. De Kamilla nem válaszolhatott, nem mondhatta el, mert meglepetést akart, és már csak egy hete maradt.

Hétfőn aztán nem a szülei mentek érte iskolába. Apukájának el kellett utaznia a munkája végett, anyukája pedig a bátyját, Krisztiánt kísérte el fogorvoshoz. Nagyapa ment érte és vitte el estig magához. Szeretett Nagyapával lenni, szerette a kis lakását, ahol Nagymamával éltek együtt, a park mellett, a második emeleten. Neki pedig van egy polca itt is, csak az övé, sok idehurcolt könyvvel meg tollakkal, papírokkal.
Nagyapának is feltűnt, hogy nincs rendben a kislány. Míg Nagymama a konyhában főzte a vacsorát, rá is kérdezett a nappali újságokkal teli asztalánál.
„Mi a gond, Kamilla? Rossz jegy?”
„Dehogy. Más. Bajban vagyok.”
„Mi az? mondd el nyugodtan!”
„Ajándékozni akarok, most idén én is, de jól akarom csinálni és nem tudom hogyan kell! Kétségbe vagyok esve.”

„Ááá, értem. Szóval ajándékozni akarsz és bajban vagy. Segítek, profi vagyok, legalább ötvenöt éve mindig adok ajándékokat, hú, mennyi szülinap, névnap… Mire jutottál eddig?”

„Hááát, először is venni akartam. Annyira egyszerűnek tűnik, bemegyek a boltba, mindenkinek veszek valami jót. Na de itt kezdődnek a gondok. Egyedül elengednek? Milyen boltba? Miből? A félretett pénzből meg tilos… A következő: rajzolok valamit mindenkinek. De ez sem jó… Már amúgy sem tudják hova tenni otthon a rajzaimat!! Különlegest akarok, speciális és felejthetetlen ajándékot! Aztán eszembe jutott, hogy az lesz az ajándék, hogy csendben leszek, meghúzódom a sarokban, aztán akkor nem teszek semmi rosszat egész nap karácsonykor. De ez meg milyen már?? Az ajándék az mindig „valami”, nem pedig „valaminek a hiánya”… Nem tudom, végem van, katasztrófa, az első lépést sem tudom megtenni…” – görbült le Kamilla szája széle.

Nagyapa kis szünet után szólalt meg óvatosan: „Nagyon tévedsz, Kamilla! Nagyon tévedsz. A legfontosabb lépést már megtetted! És ezt nem én mondom, hanem a világ legjobb és legügyesebb ajándékszakértője.” Kamilla nem értette, összeráncolta a homlokát és figyelt. „Ezt hogy érted, milyen legfontosabb lépést? Nem csináltam semmit, épp az a baj.”
„Valaki parancsba adta?”
„Nem.”
„Azért akarod, mert kötelező, mivel karácsony van?”
„Nem, csak úgy, hogy örüljenek otthon, ha szeptember húsz lenne, akkor is akarnám.” „Valamit el akarsz érni?”
„Neeeem, dehogy, csak úgy, mert jó, mert jó lenne, ha tudnék adni, én olyan sok mindent kapok…”
„Ez az – bólintott Nagyapa – erről beszélek. A világ legnagyobb ajándékszakértője ezt mondta szó szerint: Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Te ezt kezded megérezni, rájöttél, hogy jó dolog, ha csak úgy adsz. Mert belülről jön, mert szereted azokat, akiknek adni akarsz. És nem vársz semmit cserébe, nem akarsz semmit kikényszeríteni. Tudod milyen sokan vannak, akik csak annyit tudnak elmondani ebből a mondatból, hogy boldogság kapni? Ez is igaz, de nem elég. A múlékony örömökhöz igen, de a tartós boldogsághoz semmiképpen sem. Nagyon nem. Szóval, te megtetted az első lépést, a legfontosabbat, ezek után a többi is meglesz.”
„Nem hiszem, nem tudom – hitetlenkedett még mindig Kamilla – meg egyébként is, ki ez a híresneves ajándékszakértőd?”
 „Hogy ki? Jézus Krisztus, nála jobban senki sem ért az ajándékozáshoz.”
„Ő mondta?”
„Igen, és csinálta is.”
”Na jó. De őneki volt mindennél nagyobb hatalma, ajándékozhatott látást a vaknak, jó lábat a sántának, békességet annak, akinek rossz volt minden, ezt tudom a hittanról, meg vasárnapról. De én? Sok pénzem nincs, de csodatévő erőm sincs, mint neki.” Nagyapa elmosolyodott. „Jajj, amikor Jézus ajándékáról beszélünk, akkor nem a csodáiról van szó, azok apróságok voltak. Az igazi ajándéka az volt, hogy saját magát adta oda.”
„Ez most megint mi akar lenni?”
„Jézus önmagát adta ajándékba. Már azzal, hogy megszületett, otthagyva a végtelent a kis istállóért. Hogy kilépett az emberek közé, hogy bárki odamehetett hozzá. Hogy elérhetővé tette magát, ott volt, jelen volt. Aztán azzal, hogy nem beszélt mellé, nem járt felesleges köröket. Meg azzal is, hogy mindig kimondta, ami tényleg fontos. Meg kimutatta az érzéseit, a szeretetét. És vállalta a legtöbbet is, az életét is odaadta értünk, hogy minden rosszból, amit teszünk és mondunk, legyen igazi visszaút.”
Kamilla elcsodálkozott. „Jézus nem azért szakértő, mert például ő áll a karácsonyi ajándékok mögött, hanem azért mert ő maga ajándék?”
„Így van. Valódi. Ahogy te is elmondtad: nem külső kényszerből, hanem szívből. Nem várt semmit, csak úgy, magát, még az életét is adta. Aztán persze a feltámadása után a győzelmét, az is ajándék! Mert tudta, hogy boldogság adni. Mert akkor leszünk a helyünkön, akkor működünk jól, ha adunk abból, ami a miénk, azoknak, akik körülöttünk vannak.”
Kamilla megint ráncolta kicsit a homlokát. „Jó, de hogy? Bújjak be egy dobozba és ugorjak elő, hogy tádáááám, én vagyok az ajándék? Ez így nem működik. Én is akarom ezt a boldogságot! Ha már azt mondtad, hogy jó úton vagyok…”
„Adj abból, amid kevés van és megtartod magadnak mindig.”
„A dugicsokimat?”
„Neem – nevetett Nagyapa – ne tárgyakra meg ételre gondolj, Jézus az életét is odaadta, meg még sok mindent.”
„Azt hiszem, értem. Például: nem mondom, hogy nem érek rá, hanem ugrok otthon segíteni, de nem akkor, amikor mondják, hanem csak úgy, ha látom, hogy kellene. Adok az időmből, a kezemből. Jó?”
„Alakul… - bólogatott Nagyapa.
„Megdicsérem Krisztiánt, amit direkt nem szoktam, nehogy elbízza magát, mert túl sokszor undok. Ha valami jót csinál, meg szoktam tartani magamnak, sokszor undok velem! Aztán adok kedvességet, jó szavakat anyának, apának, csak úgy, mert valójában sok mindent kapok tőlük, és ez egyáltalán nem mindig könnyű nekik, el is mondom, mert így is gondolom, de valami miatt nem szoktam mondani, sajnos. Meg adok az odafigyelésemből, mindig valamit. Azt szokták mondani, szétszórt vagyok, hát adok a figyelmemből, ez tényleg meglepetés lesz!” – nevetett Kamilla. Nagyapa is mosolygott.
„Meg adok az elrejtett csokimból is, meg adok rajzot is, de most olyant, amit ők akarnak, meg adok a szomszéd kislánynak a játékaimból, amit nem használok, a messzi mamát sokszor hívom fel, nem csak egyszer a héten, hanem legalább háromszor…” És csak mondta, mondta Kamilla. És miközben sorolta, nem tűnt el a mosoly az arcáról!
„Írni kellett volna, Nagyapa, kell egy jegyzetlap, kezdd el, segíts. Adok magamból vagy magamat adom, csak úgy, valami ilyen címmel. És már most örülök, tényleg van ebben valami.”
„Hát még ha mind megteszed Karácsonyig, meg utána is.”
„El is kezdem most – suttogta elszántan Kamilla – megölellek téged, csak úgy!” Majd áthajolt és megölelte kicsit sután, úgy, ott az asztal fölött, a sok újságra könyökölve.

„Kész a vacsora!” – kiáltott be Nagymama. „Menjünk, Kamilla, Nagymama is boldog akar lenni, adni akar nekünk, enni, ezért csinált vacsorát, ne vegyük el az öröm lehetőségét, amikor majd jólakottan át minket!”
„Várj még egy pillanatot. Ha így, magamból adok, magamat adom, csak úgy, örömmel, akkor a legnagyobb ajándékszakértő is örülni fog?”
„Igen, annak örül csakigazán. Ha őt követik ebben is. Nagyobb boldogság adni, mint kapni. Az életünk lehet az ajándék. Mi magunk lehetünk ajándékká és nem csak karácsonykor.”

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. december 17.

A sorozat első darabja elolvasható itt.
A második pedig itt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr6113518597

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.