Sokorói-dombság Reformátusai

A magától növekedő vetés

2017. április 29. 20:40 - Bella Péter

Márk nyomában - 9. rész



Olvasmány: Márk 4,1-20
Alapige: Márk 4,26-29

food-sunset-love-field.jpg
A növény növekedése és én

Amikor kisgyerek voltam, sok nyarat töltöttem el nagymamámmal a városhoz közeli, nagyon szép fekvésű, domboldali telkén, az azon lévő kis házban. Befeléforduló, könyvmoly kisfiúként szerettem egyedül fantáziavilágokat építeni fel vagy a növényeket, állatokat vizsgáltam. Fogtam békát, gyíkokat, tücsköt, bogarat – sok kalandom volt. De voltak titkok is. Talán öt-hat éves voltam, amikor végére akartam járni egy dolognak. Ahogy naponta jártunk ki, minden érkezésnél döbbenettel tapasztaltam, hogy mennyit nőtt egy-egy virág vagy zöldség, mióta nem láttam, de sokszor a reggel és a délutáni indulás között is! Elhatároztam, hogy rajtakapom a növekedést! Berendezkedtem, leültem valami virág mellé és figyeltem, meredezett a szemem, mozdulatlanul, koncentrálva, persze nem sikerült elkapnom a növekedést, ugyanolyannak tűnt, a szemem elfáradt, a lábam elzsibbadt, hagytam az egészet. Aztán induláskor csalódottan tapasztaltam, hogy megint nőtt egy centit.
Ez a történet jutott eszembe a mai példázatunkról, amit „A magától növő vetés” címmel szoktak illetni. Az Isten országáról szól, Isten bennünk és közöttünk végbemenő dolgairól, tetteiről, növekedéséről és bővüléséről és arról, hogy sokszor csak utólag veszem észre, amikor lép egy szintet, valami nagy dolog történik. Hogy sokszor tőlem teljesen függetlenül, követhetetlenül történnek az események még az életemben, még a közösségemben is. Hogy sokszor nem tudom rajtakapni Istent.
Sok a titok és sok van, ami tőlünk független, közben része vagyok én is, feladattal és lehetőségekkel. Vetek magot de aztán a növekedéskor nem én rakom egymásra sejteket – mint a példázatbeli földműves, csak a fázisokat látom, a különböző állomásokat.

 pexels-photo-96715.jpg

Stratégiák és tervek Isten országának megmentésére

Sokszor csak utólag vesszük észre, hogy a lelki életünkben, a közvetlen környezetünkben, a gyülekezetünkben, az egyházunkban, a világban Isten megint húzott egy váratlant, gazdagított minket, egy újabb frontot nyitott vagy valamit megváltoztatott. Úgy, hogy mi is benne voltunk, vagy ott voltunk. És ezzel nem is lenne baj – ha el tudnánk fogadni. Csakhogy nem nagyon tudjuk. Nem csak „rajta akarjuk kapni” a pillanatot, de ellenőrizni is akarjuk az Istent, sőt meg akarjuk határozni, minek, hogyan kellene történnie.
Nem így van? Nézzünk csak arra, mennyit és hogyan aggódunk egyházunk, a kereszténység miatt! Idősebbek a világ egyre gyorsabba változásával szemben sóhajtják el a hívőket, mint a megfáradt Illés, amikor arról beszélt keserűen, hogy nincs már senki, aki az Urat követi. Fiatalok a túl sok régi szokás miatt, az általuk tapasztalt maradiság miatt siratják az egyházat és csóválják a fejüket, hogy lehagyott mindenben a világ. Aktív felnőtt emberek saját maguk fogyó idejükből és erejükből próbálnak minél több mindet beleadni, csak, hogy haladni tudjon egy közösség előre, a stagnálás és a fogyás helyett, de Don Quijote-ként látják magukat a szélmalomharcban. Mások épp aktuális és divatos gondolatrendszerekhez, ideológiákhoz, politikai frontvonalakhoz akarják odakötni az Isten ügyét, csak, hogy ne essen baja, aztán jön a kétségbeesés, amikor a gondolatrendszer összedől, az ideológiának lejár a szavatossága, a politikai frontot elhagyják, hogy máshol más nyíljon meg.
A reakció vérmérséklettől függ. „Az utolsó hamarosan lekapcsolhatja a villanyt!” – legyint valaki. „Keressünk stratégiákat, terveket, mentőakciókat!” – kiált föl más. És közben sóhajok, széttárt kezek. És mégis. Mégis azt látjuk, hogy bár valóban minden változik, minden alakul, követhetetlenül – Isten embereket talál meg, fordít meg. Hogy új lehetőségek nyílnak. Hogy új gyülekezetek jönnek létre. Hogy tiszta üzenetet hallunk. Hogy találunk helyet, ahol szükség van ránk. Isten a háttérben – tőlünk függetlenül is és minket is felhasználva dolgozik. Isten országa, az ő uralma növekszik.
Míg mi görcsösen meg akarjuk menteni a vetést, aggódunk és rágódunk benn a házban, kesergünk a leendő éhínség miatt, a vetés nő, a magból hajtás, a hajtásból növény lesz, a növény pedig termést hoz. Él és köszöni szépen, jól van.


Magától nő a vetés azaz a tőlünk független folyamatok

Persze, elég nehéz, nekünk embereknek megélni, hogy nem kontrolálunk mindent. Hogy még a hibáink, a bűneink, a figyelmetlenségünk ellenére is működik. Hogy amire azt hittük, felesleges áldozat volt, hogy ahol kitartottunk, ahol hűségesek voltunk, ahol tanúságot tettünk, ott történt is valami. Mert Isten országa, uralma az övé. Ő határozza meg, ő irányítja, ő adja növekedést.
Amikor Isten országáról, az ő uralmáról beszélünk, több mindent szedünk egy csokorba. Először is, ott a saját lelki életünk, a válságaink és örömeink, hibáink és áldásaink, a történetünk Istennel. Aztán Isten munkája a kapcsolatainkban, családjainkban, környezetünkben. Aztán a gyülekezetünk dolgai, csodái, kudarcai. És az egyházunk, de az egyetlen, egész világot átfogó Egyház, az Isten népének dolgai. De benne van ebben a fogalomban a teremtett világban kibontakozó krisztusi helyreállítás, ami a kereszttel és a húsvéti feltámadással indult el és azóta is tart egészen a végpontig, amikor minden a helyére kerül Istenben. Ez így mind – ez így mind Isten kezében van és nem is adja ki a kezéből, még nekünk sem, akiket maga mellé hív a munkában.
Isten országát nem lehet megállítani. Sokszor lehúzták már szóban a redőnyt a kereszténységnek, sokszor eltemették már, mondták ki a halálos ítéletet de még mindig hirdetik az evangéliumot, csatlakoznak a hithez. Nekem is meséltek szem- és fültanúk olyan práttitkárról a múlt század ötvenes éveiből, akik a falu templomának lebontásáról beszéltek. A gyülekezet még ott van. Vagy kortársam nagyívű gondolatai csengenek a fülembe, hogy az ember elérte azt a szintet, hogy a szabadságával és az erejével célba érjen és nem lesz szükség végre a Bibliára és a hasonló gondolatokra. Majd pár év múlva egy egyház által fenntartott intézményben küzdött meg ő is a szenvedélybetegségével. Isten dolgozik, Krisztus cselekszik, a Szentlélek halad előre, szíveken és életeken át.
De a másik oldal is igaz. Isten országát nem lehet siettetni és irányítani sem – ez a keresztényeknek figyelmeztetés. A búzatáblát nem lehet megfenyegetni, hogy nőjön gyorsabban, az életfolyamatok összessége nincs a kezünkben. Apósom mezőgazdász és az ő küzdelmein keresztül én magam is rácsodálkozom, hogy a rengeteg munka ellenére mennyire kiszámíthatatlan minden. Az elmúlt években én magam nagyon sokat tanultam borász, mezőgazdász és állatokkal foglalkozó ismerőseimtől – alázatról, bizalomról, elfogadásról és elengedésről. De így van ez Isten országával is. Ha megfeszülünk is, ha összeszorított fogakkal erőlködünk is, akkor sem tudunk egy embert sem hívővé tenni. Nem tudunk hitet támasztani, nem tudunk megtéréseket kierőszakolni, sem gyülekezetünk növekedését kiizzadni.

Ez a példázat figyelmeztetés. Isten dolgozik – nélkülünk vagy velünk, de halad előre az ő terve. Az igében van egy szó – magától. A görög szóból származik az automata. De ez a magától a példázatban az a tőlünk független Isten munkája, a mi szemszögünkből tűnik automatizmusnak. A csíra megjelenése: kegyelem. A növény növekedése: áldás. Az érett magok a kalászban: ajándék. De nem a mi kegyünktől függ, nem a mi áldásunk kell rá, nem mi ajándékozzunk Istennek. Pont fordítva történik.
És még valami. Célhoz is ér. Mindig. A lelkünkben, a környezetünkben, a gyülekezetünkben, az egyházban, az univerzumban az ő terve célba ér, minden ellenére. Ezt is elmondja a példázat.

pexels-photo-175389.jpg
Tegyük a saját dolgunkat, Isten is teszi az övét

Akkor dőljünk hátra? Nincs dolgunk? Csak zavarunk? Egyáltalán nem. Van dolgunk elég, azt kell, hogy megtegyük, Isten pedig megteszi a sajátját.
Ott a példázatban: „…amikor az ember magot vet a földbe.” Ez a mi munkánk: a magvetés. Amit az olvasmányként felolvasott másik példázat ír le bővebben. Isten igéjét hirdetni. A jóhírt továbbadni. Hiteles és hűséges tanújává lenni az élő Istennek.
A magvetés nem azt jelenti, hogy a zsebe rakok néhány szemet, aztán ha van kedvem, egyet-egyet elültetgetek ott, ahol éppen vagyok, ha éppen eszembe jut vagy, ha nem gond senkinek. De nem is azt jelenti, hogy egy nagy tömlővel szórom mindenhova tömegével, nem nézve hova ömlik, én megteszem a dolgom. Sokszor ezt a kétféle utat látni. Így nem lesz termés.
Megfelelő szerszámok, figyelem és energia kell ahhoz, hogy menjen. A szerszám én magam vagyok, amivel szántok, előkészítem a talajt. A szerszám maga a keresztény ember. Akin látszik az, amit Isten véghezvisz rajta, akinek a szava, a viselkedése mássá lesz, vonzó alternatíva lesz. A megújult életstílus, a kézzelfogható szeretet, a határozott út, az igazsághoz való ragaszkodás, a megbocsátásra való képesség, az egyenesség, az lehajlás a szenvedőhöz. Mielőtt hirdetem szóval az evangéliumot, sokkal többet kell prédikálnia az életünknek Istenről.
De figyelemre is szükség van, látni, hol nyit meg lehetőséget az Isten, hogy hol van helyünk, hogy milyen eszközeink vannak. És mindig késznek kell lennünk a tanúságra. Nem mások agyára kell mennünk a hitünkkel, nem a másik türelmét kell felőrölnünk. De a megfelelő időben, ha ránk kérdeznek vagy ha nincs másnak szava, akkor el kell mondjuk, ki a mi Istenünk és hogy velünk és bennünk mit végzett el. Ez a dolgunk.
És az aratás. Egyes írásmagyarázók szerint itt nem az utolsó ítéletet jelenti az aratás képe – mint más bibliai helyeken. Itt a misszióról van szó, a hitre jutott emberek befogadásról, gyülekezetbe épüléséről. Megteremteni a lehetőséget, hogy akiket Isten hitre vezetetett, azok nálunk, a gyülekezetben otthonra találjanak. Jöjjenek akárhonnan, akármilyen múltból, rendelkezzenek akármilyen élettel.

A mi dolgunk tehát az evangélium hirdetése. A hit születése, a megtérés, az új élet megszületése az Istené. De a közösségbe hívás a mi felelősségünk.


Az aratás öröme és reménysége

Adott tehát a feladat! Hűséggel és igazán hirdetni az evangéliumot, élettel és szóval és várni, befogadni azokat, akiket Isten megszólít. És közben örülni annak, hogy Isten országa növekszik és mi is részei vagyunk ennek a csodának, még ha nem is tudunk mindent követni. Isten hatalmas, és nagy dolgokra képes – nélkülünk is. De még jobb, ha ezek a nagy dolgok bennünk, velünk és közöttünk történnek! Ámen!

Bella Péter

Győrújbarát, 2017. április 23.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr4512468007

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.