Sokorói-dombság Reformátusai

Dicsérni Istent - egy út felfelé

2016. február 29. 10:55 - Bella Péter

Az imádság dimenziói - harmadik rész

Ennek az igehirdetésnek az alapja a 2015. novemberében Győrben és a 2016. februárjában Pápán elmondott sorozat. Köszönet az itt kapott gondolatokért, hozzászólásokért, amelyek tovább formálták, tisztították az üzenetet.

 

 

Olvasmány: Efezus 1,3-14
Alapige: Zsoltárok 150

Felfelé… 

Két hete bejártunk egy lelki utat, hogy milyen lefelé ereszkedni olyan magaslatról, ami hamis, amit gyengeségeinkből, bűneinkből, tévedéseinkből építettünk, a bűnvalláson keresztül, imádságban hogyan tudunk visszakerülni a helyünkre, bevallva nyomorúságunkat annak az Istennek, aki jó, aki megvált, felszabadít és jobbat tud velünk kezdeni.
Múlt héten egy befelé tartó útról beszéltünk, az imádság belső szobájáról, a tudatosan elkerített imádságos időről, amikor kettesben maradunk Istennel, őszintén megnyitva életünket beengedjük a világunkba és közben Isten is beenged az övébe. Számbavettük, hogy tisztítja ez az imádság a lelki látásunkat, hogy jutunk így is teljesebb önismeretre és istenismeretre, hogy tudunk úgy kérni, hogy közben ráhangolódunk Isten akaratára.
Mai utunk felfelé vezet, felemel. Hisz az imádságnak van egy ilyen dimenziója is, a dicsőítés, a magasztalás.

Dicsőítés 

Valaki egyszer azt mondta, hogy az a legszebb ajándék, amit nem valamilyen apropóból veszünk a másiknak, pl. nem születésnapra, házassági évfordulóra vagy karácsonyra, hanem csak úgy. Ok nélkül, váratlanul, csak azért, mert a másik fontos. Gondoljunk bele, milyen jó az, ha különösebb ok nélkül vagyunk kedvesek párunkhoz vagy gyerekünkhöz, unokánkhoz. “Annyira örülök neked, mert megint zseniálisan főztél!” - ezt is kell mondani! De egy indokololatlan “Annyira örülök neked, mert vagy!”  - egy fokkal több, nem? “Nagyon ügyes vagy, hogy ilyen szépen összepakoltad a szobád!” - fontos, hogy elmondjuk, hogy visszajelezzük, ha valami jó történt, de egy-egy spontán “Tudod, hogy milyen fontos vagy nekem!” mondat még többet tud adni.
Istennel kapcsolatban is vannak hasonló ügyeink. Nagyon jó, ha eljutunk odáig, hogy imádságunkban dicsérjük őt és magasztaljuk azért, amit velünk tett, mert megerősített egy nehéz élethelyzetben, mert meggyógyultunk, mert helyreállt egy kapcsolatunk, mert előrébb lépett a gyülekezet. Valójában töredékét vesszük csak észre annak, amit velünk, bennünk és körülöttünk tesz az Úr. És így is, “csak úgy”, a személye miatt, nem azért, amit tett, mikor dicsőítettük az Istent? Milyen gyakran dicsőítjük “csak úgy” Isten személyét?

Ez a dicsőítés amúgy is egy problémás fogalom, kicsit megkopott a fénye, vagy elhasználtuk, beszűkítettük kicsit. Nagyon helyesen használjuk egyfajta Istent magasztaló éneklésre, de vigyázzunk, nem csak annyi a dicsőítés, hogy éneklünk. Reformátusokként Kálvin János gyakorlata után kiírjuk mindenhova, könyvek, cikkek végére, emléktáblákra, hogy S.D.G. (Soli Deo Gloria - Egyedül Istené a dicsőség), de ez nagyon sokszor csak formaság, kiüresedett hagyomány.
Pedig Istennek dicsőséget adni a legelső és legfontosabb feladata az embernek. Isten képére és hasonlatosságára teremtett embernek lenni azt is jelenti, hogy minden tettünkkel, szavunkkal, szívverésünkkel Isten nagyságára, bölcsességére, szeretetére mutatunk. Mint egy tükör, ami továbbtükrözi a lámpa fényét a sötétbe. Mint a hold, ami visszaveri a nap fényét. Persze, a bűneset miatt ez is megromlott, de azzal hogy Krisztusban Isten visszaszerzett minket magának, és elkezdte helyreállító munkáját bennünk, ezt a képességet is visszakaptuk. Hogy mondja Pál, kétszer is, a felolvasott részben? “Hogy dicsőségének magasztalására legyünk!”



Igen, ennek alapprogramnak kellene lenni. Isten személyére mutatni, nem csak a tetteire, nem csak akkor, ha valami történik, hanem mindig. Magasztalni, nem csak a tetteit, hanem a személyét. Csak úgy, mert ő maga fontos nekünk! Mert hatalmas az Isten, méltó hogy dícsérjék! Erről szól a dicsőítő, magasztaló imádság. 
Ehhez meg kell történni egy változásnak, egy kopernikuszi fordulatnak a hívő ember szívében. A kopernikuszi fordulat eredetileg azt jelenti, hogy Kopernikusz, a 16. századi tudós, rájött és bebizonyította, hogy nem a Föld a központ, nem a föld körül forog a Nap és többi égitest, hanem a Nap körül. Hogy van ez nálunk? Isten nem azért van, hogy körülöttünk ugráljon, minket kiszolgáljon, hanem mi vagyunk azért, hogy őérte éljünk. (Közben persze, gondot is visel ránk.) Nem mi vagyunk a világ közepe, hanem mi vagyunk Istenért. Ezt kell átélnünk és hálából, mert megváltott, mindenben őt visszatenni az első helyre. 
A dicsőítés tehát először is azt jelenti, hogy tudjuk, hogy Isten nélkül semmik vagyunk és az életünk feladata őrá mutatni és az ő személyét hirdetni, ünnepelni. De ez nem csak egy száraz, erőszakos parancs. A romániai diktatúrából menekült ismerőseim mesélték, milyen volt, amikor iskolásként kivezényelték, tapsolni és ünnepelni a gyűlölt diktátort. Látni képeket a mai Észak-Koreáról is, ahol úgyanez történik, tömegek műmosollyal. Isten dicsérete nem ilyen! Istent nem csak kell dicsérni, hanem lehet is. Méltó rá. És hadd hozzak ide egy másik szót, egyik könyvben olvastam (in Phillip Yancey: Az imádság), nagyon teszik, mert mai: dicsőíteni annyi, hogy csodálom őt, csodálom a tetteit, a nagyságát, őt magát! Dicsőíteni annyit jelent, hogy ennek az őszinte és valós csodálatnak hangot is adok.
És ez felemel, ezért mondom, hogy felfelé vezető út. Magával ránt, kiemel, ha Isten kerül a középpontba, én pedig nem azért, hogy kapjak valamit, hanem csak úgy, önmagáérét csodálom Istent, akkor felülemelkedem a zajos és kaotikus világon, a fájdalmon és félelmen, és erőt meríthetek. Felülről nézhetek rá a dolgaimra, a világra, kinyílik a látótér.
Legyen példa előttünk Pál és Szilász a filippi börtönben, verések után, vasra verve imádkoznak és énekkel magasztalják Istent! Felülemelkednek. Mert Isten jósága, szentsége, szépsége és hatalma független az állapotuktól.

 

Közösen

Pál és Szilász közösen. Ez is fontos. Eddig a magányos imádságról volt szó (persze, bűnt vallani bensőséges kapcsolatban testvérrel együtt is lehet, ahogy a belső szobát is megoszthatjuk). Na itt külön kihangsúlyoznám: ez itt közösségben az igazi! Istent dicsérni magányosan, egyedül is lehet, de együtt, közösen, nagyon fontos.
Közösen hitvallást tenni, gyülekezetként Isten magasztalni, dicsérni, a szolgálatokkal, a céljainkkal, a liturgiánkkal, nem a magunk útját építeni, hanem Istenre mutatni. Közösen szép, úgy teljes, összefog bennünket.
És ennek az egyik legfontosabb, legegyértelműbb része az ének. Dicsőítő énekek, mondjuk ma - dicséretek, mondjuk évszázadok óta, nem véletlenül! Énekszóval, harmóniummal vagy elektromos gitárral, ősi gregoriánnal, genfi zsoltárokkal, hallelujákkal, ifis énekekkel és kortárs dalokkal, kórusművekkel, hamisan, halkan vagy szuper hanggal magáldva - ez mind ezért van. És nem egymással versengve, sajnos sok bűnünk van. Hogy melyik tetszik? Nem lényeges - a lényeges, hogy Istennek melyik tetszik. Az, ami őszinte, hitből fakad és őt ünnepli. Ennyi.

Istentisztelet: Istent ünnepelni

Ünnepelni Istent. A csodálat mellé ezt a fogalmat hoznám ide. És itt most kicsit a vasárnapi istentiszteletről is szólnék. Nem azért ünnep, mert munkaszüneti nap, mert a naptárban piros betűvel van kihúzva, nem is azért, mert szép ruhát vettek eleink és mi is. Azért ünnep, mert Istent ünnepeljük. A világ teremtőjét, a világ Megváltóját, a világ Bátorítóját. Aki cselekszik, aki célba juttat minket, aki őriz, aki győzött bűn és halál felett. 
Ide is elkél az a bizonyos kopernikuszi fordulat. Kicsit megfordult a dolog, sokszor bizony úgy gondolunk az istentiszteletre, mint egy üzenetadagolóra. Eljövök, legyen megtisztelve mindenki, meghallgatom a prédikációt, remélem az prédikál, aki szimpatikusabb vagy aki híresebb, kiválogatom mindazt, ami jó nekem, örülök, ha végre a kedvenc énekem volt és viszont látásra. Ja igen, a végén még azért zsűrizem is, lélekben egy kis fehér táblával pontozva. Nem ítélkezem, sajnos ez bennem is megvan, nekem is van ezzel dolgom még…
Ne értsenek félre, fontos a tiszta ige, fontos az, hogy kapjak is valamit és törekednie is kell azoknak, akikk felelősök, hogy ez minél jobban megtörténjen. De nem ez a vasárnap legfontosabb része, az istentisztelet kiindulópontja és koronája, hanem Isten ünneplése. Együtt, ezerféle emberek, mi, itt Barátin egy művházban, máshol temlomokban, székesegyházakban, imaházakban. Dícsérni őt, azért aki és amiket tett. Még akkor is, ha annyira nem szeretem azt a stílust, helyet, bármit. Istent szeretem, nem? Nem ez a lényeg? Hadd vegyem az egyik legfontosabb igét ide “keressétek először Isten országát és az ő igazságát és mindezek ráadásként mind megadatnak majd nektek.” Keressétek először, hogy ünnepelhetitek Isten nagyságát és dicsőségét, ráadásul, közben minden mást is megad nektek a Szentlélek.
Együtt a gyülekezet. A többi gyülekezettel az egyházban. A többi Krisztust követő felekezettel, egyházzal az egész világon. Sőt együtt a teremtett világ élő és élettelen sokaságával, ami folymatosan dícséri alkotóját! Sőt, együtt a láthatatlannal, a mennyei seregekkel, angyalokkal. Jó nagy kórus ez, gondoljunk bele, ha vasárnap beülünk a padba.

Ünnepek és hétköznapok dicsérete

Az imádság felemel, ez az újabb irány! Közben ki is emel, amikor hangot adunk csodálatunknak, azért, amit tett, de ezen kívül az ő személyének is. Azért, hogy másképpen térjünk vissza a hétköznapokba, ahol tovább dicsőítjük őt, munkánkkkal, élestílusunkkal, családi életünkkel - kegyelemből egyre jobban. Azért vagyunk most itt, hogy dicsérjük a gondviselő Istenünket, a világ Urát!

Ámen!

Bella Péter
Győrszemere, Győrújbarát, Ménfőcsanak, 2016. február 28.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr538428510

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.