Sokorói-dombság Reformátusai

Négy évszázad

2012. június 20. 20:51 - Bella Péter

 

Ma van négyszáz éve, hogy megszületett a Dunántúli Református Egyházkerület, 1612. június 20-án a körmendi zsinaton.

Ezen alkalomból tesszük közzé Lentulai Attila esperesnek az egyházmegyei ünnepségen elmondott igehirdetését.

S. D. G.!

Lekció: I.Péter 2:1-10

Textus: 100. zsoltár

Az Egyházmegye Elnöksége nevében őszinte szeretettel köszöntök minden kedves vendégünket az egyházmegye lelkészeit, és nem utolsó sorban a Pápai Református Egyházmegye 54 kisebb-nagyobb gyülekezeteiből összegyűlt testvéreimet ezen a jubileumi istentiszteleten. 400 éve annak, hogy nemcsak az Egyházkerület, hanem pár hétre, hónapra rá megalakul a Pápai Református Egyházmegye is. 400 éves évforduló, szinte megkísérti az embert, minket, hogy valami dicsfénnyel övezzük az „ünnepeltet", amely ez esetben nem más, mint az egyházmegye 54 gyülekezete. Azonban mi nem dicsekedni jöttünk, gyülekeztünk egybe. A jubileum kapcsán nem akarunk dicsekedni – e több évszázados múlttal, sem a gyülekezeteinkkel, és különösképpen nem saját magunkkal. A dicsekvés református voltunkhoz méltatlan volna, hisz mi mindenért Istennek, Jézus Krisztusnak adunk hálát, tudva Kálvin szavait: Soli Deo Glória, Egyedül Istené a dicsőség. Egy öndicsőítő, és elért eredményeivel dicsekvő, sikerorientált világban, mint a miénk is, különösen fontos tudatosítani: Egyedül Istené a dicsőség!

Az elmúlt 400 év számunkra nem sikertörténet, hanem Isten dicsősége, kegyelme megnyilvánulásának története, hiszen nem akármilyen 400 év után mondhatjuk el, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy megvannak gyülekezeteink. Hisz akik ismerik magyarságunk történelmét, ezen belül az egyházmegyéjét, akkor azok tudják, hogy hány gályarab lelkész származott innen, mit kellett kiállni a sok-sok gyülekezetnek hitéért, mit kellett elszenvedniük a múlt század háborúiban és utána az 50. évben a gyülekezeteknek. Azok tudják, hogy valóban Isten irgalma, szeretete az, hogy létezünk és ma örömmel adhatunk hálát a zsoltáros szavaival, amint az imént a Szentírásból hallottuk: „Vígan énekelj az Úrnak te egész föld. Mert jó az Úr, örökkévaló az Ő kegyelme, és nemzedékről nemzedékre való az Ő hűsége". A zsoltár címfelirata: „Hálaének Isten népe számára". Valamikor a jeruzsálemi templom kapui előtt, a grádicsokon hangozhatott fel ez az ének a papok kórusa és az ünnepre sereglő zarándokok ajkán váltakozva. Ezzel az énekkel készült fel a gyülekezet arra, hogy méltóképpen járuljon az Úr elé. A zsoltárt olvasva, hallgatva magunk előtt látjuk, amint az ország minden részéből érkező tarka sokaság közeleg a templom felé. A szűk utcácskákból árad a tömeg a tér, a szentély lépcsői felé. A templom főbejárata előtt a lépcsők két oldalán díszes ruhákba öltözött papok, a szent hely énekesei és zenészei sorakoztak fel. Felharsant a papok kórusa, hogy rá feleletként megszólaljon a zarándokok kara, s ettől kezdve az ő váltakozó, egybefonódó énekük tölti be a teret, a templom részeit.

Az első, amit ebből a zsoltárból meg kell tanulnunk, az a boldog öröm, túláradó vidámság, az ujjongás, ami nem csak hallható szavával tölti be a teret, hanem betölti az ünneplők szívét-lelkét is. Vígan énekelj az Úrnak te egész föld, vagy ahogy az újabb fordítás mondja: „Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Szolgáljatok az Úrnak örömmel". A zsoltáríró felszólítja a mindenséget, a földi világot, ennek szépségét, az egész természetet Isten dicsőítésére, amelyik némán is beszél Isten dicsőségéről, hatalmáról. És felszólít bennünket embereket, Isten képmásait, hogy az Ő erejéből merítsünk, mert nekünk is kijelentette szívének titkát Fiában, Jézus Krisztusban, hogy Ő szeretet, hogy nagyobb mint a mi szívünk, hogy képes megbocsátani a bűnöket, meggyógyítani betegségeinket, és képes megújítani az emberi életet, megújítani anyaszentegyházát, és képes megújítani népét, amely megnyitja a szívét Őelőtte. „Vígan énekelj ezért az Úrnak te egész föld." Vigadozva járuljatok színe elé. Azt hiszem, nem kell hozzá nagy fantázia, hogy így ujjongva csak azok tudnak énekelni, akiket betölt az az öröm, hogy találkoztak Istennel, megújítójuknak vallják. Sajnos manapság hozzászoktunk, hogy csak panaszkodni tudunk. Valljuk meg, sokszor van is miért. Gyors ritmusú életünkben gyakran elfáradunk. Gondok terhelnek, gyermekeink jövője, az egyház sorsa, elfogyó falvaink, gyülekezeteink helyzete, evangélium ügye, társadalmi kérdések, megoldhatatlannak tűnő feladatok nehezednek ránk. De vajon egy elfáradt, megkeseredett keresztyénség hogyan tud hitelesen örvendezésre hívni és buzdítani? Ha az 1600-1700-as években eleink így gondolkodtak volna, csak, amikor hol a török, hol a német, hol az ellenreformáció kínzó padjai vették körül, sanyargatták naponta őket, mégis előre tudtak nézni. Mert tudták, hogy az Úr hűsége nemzedékről nemzedékre megmarad. Van megoldás, és erre utal a zsoltár másik lényeges mondanivalója, amikor úgy hívja örvendezésre Isten népét, amikor Isten szeretetére emlékeztet: Menjetek be kapuin hálaadással, udvaraiba dicséretekkel, Adjatok hálát neki, áldjátok az ő nevét. Ennek az örvendező hálának az indító rugója Isten szeretete, jósága, amiből mi, az Újszövetség népe sokkal, de sokkal többet ismerünk már, mint az ószövetségi kor embere, hisz ismerjük azoknak örömét, akik a testet öltött Megváltóval találkoztak, elkezdve az agg Simeontól egészen addig az asszonyig, aki hálája jeléül drága kenettel kente meg az Úr Jézust. Ismerhetjük Pál örömét, aki a fogságából így ír: „Örüljetek az Úrban mindenkor, ismét mondom, örüljetek!" (Fil 4:4) Miért örüljünk, mert az örömből szolgálat is fakad egymás felé, az egyház, a gyülekezet felé. Az öröm gyógyszer. Ma már kimutatható, hogy nem csak depressziót vagy idegbetegséget, hanem testi betegséget is gyógyít az, ha az ember boldog, ha örülni tud. Még a szívműködése, az agyműködése is jobb attól, ha boldog az ember, örülni tud. Örüljetek – buzdít számtalan helyen a Szentírás. Isten közöttetek van. Igen, velünk van az Isten az Úr Jézus Krisztusban a Szentlélek által úgy, ahogy a zsoltáros el sem tudta még képzelni Jézus születése előtt. Nincs olyan hely a világon, és nincs olyan időszaka az életünknek, ahol és amikor Jézus ne volna velünk. De hát hol van az Úr jósága és hűségére való emlékezés a mi életünkben, az istentiszteletünkben? Hát nincs olyan az életünkben, amire hálával emlékezhetnénk vissza? Semmi olyan nincs, amire azt mondhatnánk, hogy ebben, vagy abban megtapasztaltam az Úr hűségét, jóságát, szeretetét? Lehet, hogy nincs minden rendben a nagyvilágban, se a mi kicsiny világunkban. Mégsem mondhatjuk: Isten magára hagyta a világot. Ha olykor el is rejtőzik előlünk, mégis ezernyi jelét adja annak, hogy szereti a ma élő embert is. Gyűjti ma is az Ő népét. Kihív ma is egy lelki népet – ahogy énekeljük – és ahogyan a Heidelbergi Kátéban valljuk: „az egész emberi nemzetségből Szentlelke és Igéje által egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi." (HK.54.)

Éppen ezért hívott ezen a jubileumi istentiszteleten is hálaadásra minket is ez az Ige. Minket, akik már jobban bele tudunk tekinteni Isten jóságos terveibe és többet ismerünk belőle. Éppen ezért ennek a zsoltárosénál több, nagyobb látásnak az örömét, háláját várja tőlünk a mi Urunk. De nem kell akkor sem teljesen kétségbe esnünk, ha rádöbbenünk, hogy ez nem telik ki tőlünk, Ézsaiás próféta azt jövendöli egy helyen a Lélek által, hogy eljön az idő, amikor örvendezve fogtok vizet meríteni a szabadulás forrásából. Tudjuk, Jézus Krisztus ezt a jövendölést magára alkalmazta és így hív: „Aki szomjúhozik, jöjjön énhozzám és igyék"! Ha életünk kiszikkadt, örömtelen – vannak ilyen időszakok – nem szabad lemondani. Nincs olyan mélység és ínség egyéni vagy gyülekezeti életünkben, amiből fel ne lehetne tekinteni Jézusra. Arra, Akiről Pál vallja: „Meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket Isten szerelmétől, mely van a mi Urunk Jézus Krisztusban." (Róm 8:38-39) Ő az élet és az öröm forrása. Ő azért jött, hogy nekünk örvendező életünk legyen. Minden nap közöttünk van, mindig elérhető, „Mert jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre." És ez azt az örömöt is jelenti, hogy kegyelmes. A megtartó kegyelemről van szó! Arról, hogy mindenek ellenére szeret, hűsége maradandó. Ezért lehet és legyen reménységünk a saját gyülekezetek, az egyházmegye jövőjében. Népünknek jövőjében, mert jó az Úr. Örökkévaló az Ő kegyelme. Az Ő büntetése és haragja, amelyik méltán van az emberek fiain és rajtunk, bűneink miatt, csak ideig való. Megbüntette az Úr az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen, de irgalmasságot cselekszik ezeríziglen mindazokkal, akik Őt szeretik és az Ő parancsolatait megtartják. Valójában nem számokról van itt szó, nem a háromról és az ezerről, hanem arányokról. Az Isten büntetése és haragja ideig való és múló, de az Ő kegyelme örökkévaló az Őt félőkben és azoknak fiain. Hűsége az elmúlt 400 év nemzedékeivel volt, nem csak ezer éven át kísérte népünket és megmentette, megtartotta minden veszedelem között, hanem elkísér bennünket is, ma élő népét és el fogja kísérni a következő nemzedékeket is, akikért imádkozunk. Elkíséri anyaszentegyházunkat, benne az egyházmegye gyülekezeteit. Ezzel a hittel, ezzel a bizonyossággal, ezzel a hálaadással és ezzel az örömmel távozzunk majd erről a jubileumi ünnepségről, átadva, beszélve gyermekeinknek, unokáinknak a megtartó Úrról, megismételve szüntelenül a zsoltár szavait: „Dicsérjétek az Urat és adjatok hálát neki. Áldjátok az Ő nevét, mert jó az Úr, örökké tart szeretete és hűsége nemzedékről nemzedékre."

Tapolcafő, 2012. június 2. 400 éves jubileumi ünnepség

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr434599692

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.