Alapige:

"14 Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai. 15 Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” 16 Maga a Lélek tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk. 17 Ha pedig gyermekek, akkor örökösök is: örökösei Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk."
Róma 8,14-17

Testvérek! Képzeletben utazzunk el időben és térben messzire. Körülbelül Jézus halálának idejébe, tőle függetlenül, róla mit sem tudó emberek közé, Róma mellé egy faluba. Egy családi ünnepség közepében landolunk, ahol nagyon nagy az öröm, valami történt. A család római polgárokból áll, tisztességes, a környéken elismert, jóravaló emberek. A családfő ügyvéd, sok embernek segített már. Az ünnep oka: a saját két gyermekük mellé érkezett egy harmadik is. Azonban ez a gyermek, ez a fiú nem újszülött, nyolcéves már, a család örökbe fogadta.
A római kultúrán belül egyáltalán nem volt különleges az örökbefogadás ténye, sokan, több okból is éltek vele, a legmagasabb szinteken is, a római jog nagyon pontosan szabályozta éppen ezért. Itt is a családfőnek a megfelelő szabályok szerint kellett eljárni. Még nem mondtam, hogy miért fogadta örökbe – a fiúval nagyon rosszul bánta a saját családja, ráadásul nem is a vérszerinti szülei, hanem az egyik nagybátyja és felesége, bántották és elhanyagolták, egy korábbi ügyével kapcsolatban figyelt fel rá és a feleséggel egyetértésben hozták meg a döntést. Ezután megkeresték a családfőt (ez a római rendszerben nagyon fontos tiszt volt) és elkezdődött a procedúra. Pénzt adtak a fiúért cserébe, majd a fiú apja (itt a nagybácsi) visszavásárolta a jogot, újra megtették, újra vissza, majd harmadszor már nem vehette vissza az apa, lemondott saját jogáról. Ezek után a megfelelő helyeken bejelentették, hogy a családhoz tartozik és ha minden rendeben volt, megtörtént az adoptálás, senki nem tehetett ellene semmit.
Hogy mivel járt mindez? A fiú eddigi élete jogi értelemben megszűnt. A korábbi családhoz fűződő gazdasági és jogi kötelék semmis volt, az esetleges adósságok megszűntek, a korábbi család nem élhetett semmiféle követeléssel sem, soha többé. Az új családban pedig minden jogot és lehetőséget megkapott, ami a vér szerinti gyerekeket megilletett, nem volt különbség, a társadalom, a jogrend sem nézett rá másképpen, ráadásul az örökösödésbe is bekerült. Új élete lett, új családja, a korábbi szenvedésből átkerült egy szerető közösségbe és ez ellen már senki nem tehetett semmi, minden rendeben lezajlott. Új életet kezdhetett egy új családban, a régi semmissé vált – ha akarta a személyes kapcsolatot fenntarthatta, de jogilag nem fűzte oda már semmi.
De miért mondtam el ezt a történetet, ezt a példát? Amikor Pál leírta a most felolvasott sorokat, olyan embereknek írta ezt, akik mindezt nagyon jól ismerték, a sorai tulajdonképpen valami hasonló procedúráról mesélnek Isten és ember között. „Nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúváfogadás Lelkét kaptátok, aki által kiálthatjuk: „Abbá, Atyám!” Még egy kicsit vissza az előbbi képhez. Gondoljunk csak bele, milyen lehetett annak a nyolcévesnek először kimondani az örökbefogadó pár felé: anyám, apám. Micsoda szabadság és öröm, milyen nagy ajándék.

A mi örökbefogadásunk

Pál egy másik örökbefogadásról beszél, más dimenzióban rólunk mondja el ugyanezt a történetet. Az ember (mindannyian) lelki és szellemi értelemben vagyunk úgy alaphelyzetben is, mintha egy bántó, rossz családban sínylődnünk. Az ember, aki úgy éli az életét, hogy onnan ki van zárva az Isten, aki úgy építi fel a közösségeit, hogy el van szakadva az Istentől, valójában nem a szabadságot tapasztalja meg, a fejlődést, hanem a süllyedést, zuhanást, miközben egyre jobban belegabalyodik saját tetteinek és rossz döntéseinek következményeibe, mint egy hálóba a madár. Nem szabad, hanem ki van szolgáltatva saját vágyainak, gyenge pontjainak, a rosszul felépített társadalom önkényének, a rossznak. Mint egy igazán rossz család, amiben mi is belenőve ugyanolyanok leszünk. Ez van – a Biblia ezt az állapotot, ezt a rabságot, ezt a zuhanást hívja bűnnek. Amikor Pál a testről beszél ezekben a fejezetekben, akkor nem a fizikai testünkről van szó, hanem mindarról, ami ebben a rossz családban tart minket.
Csakhogy közbelépett valaki, egy teljesen más családfő, akinek volt módja és szándéka, hogy kiszabadítson ebből a helyzetből minket. Ezt mondjuk el újra és újra az evangéliumban, Isten örömhírével. Kifizette az ellenértékét, akik vagyunk, ami a tetteink következménye – Jézus Krisztus halála volt az ár, aki a helyünkre állt. Semmissé tette az eddigi örökségünket ebben a régi családban – a halál volt az örökség és Jézus feltámadása volt a végső csapás. És mi bekerülhetünk az új családba. Ha hiszünk.
Ha hiszünk. Mit jelent ez? Ha akarjuk, ha vállaljuk, ha megtesszük az első lépést, ha engedünk, ha megpróbáljuk. Ha igent mondunk Istennek: igen, a kereszt értem volt az ár, a feltámadásban az én halálom tört össze és akarok az új családhoz tartozni, újra Istent akarom a családfőnek. Igen, akarom – ez a hit döntése. Kellünk hozzá, hisz, ha a gyerek elszalad, elbújik és nemet mond, mit ér az ár, jogszabályok sora, nem lesz soha igazi családtag.

Pünkösdkor háromezer ember hallotta meg, hogy egy új család tagjai lehetnek, hogy egy teljesen új életet kezdhetnek el. Pünkösdkor háromezer ember mondott igent és lett átírva a nevük Isten családjába, az életbe. És aki a segítség volt, aki ezt az átvezetést megtette, az maga Isten volt, máshogy, mint addig bármikor: a Szentlélek Isten volt az, aki mindezt lehetővé tette.
A Szentlélek a fiúság, pontosabban a fiúváfogadás lelke. Aki felkészít a hírre, aki ott van, amikor megkapjuk, aki mindent érthetővé tesz. Aki személyessé teszi, azt, ami univerzális. Mit értek ezalatt? Ha kihirdetnek egy jogszabályt, hogy tizenöt százalékkal kevesebbet kell adózni a társadalom nagy részének, mindez annyira távoli, a jogi szöveg, a gazdasági szakszavak. De aztán leül mellénk a könyvelő barátunk és végignézi és magyarázza a saját adóbevallásunkat, majd megmutatja, hogy jön ki a kevesebb befizetés, mindjárt érthető lesz, a miénk lesz. Ha felfedeznek egy új módszert az influenza tüdőgyulladásban jelentkező veszélyes szövődményeinek kezelésére, hümmögünk a hírt olvasva, de nem is értjük, nincs felület, ahol találkoznánk vele, a világnak jobb, na és? Aztán hasonló problémával küzdve mellénk áll egy orvos, aki „lefordítja” nekünk a szakértelmével, az egyszerű instrukcióival. Érthető, a miénk, ráadásul megmenti az életünket. Jézus Krisztus keresztje a világot váltja meg – ezt tudjuk, mondjuk, de értjük is a jelentőségét? A Szentlélek az, aki közelhozza, ezt a nagy dolgot beleszövi az életünkbe, megmutatja, hogy hat ki ránk, mit gyógyít meg, miből emel ki. Ez kezdődött el pünkösdkor…
…és folytatódhat velünk. Minden hasonlóság az igében hallott vagy olvasott dologgal, minden Isten felé ható gondolat, minden sóhaj és sejtés, amit lehet, lehalkítottunk, minden felismerés Istennel kapcsolatban, minden vágy és kíváncsiság – a Szentlélek volt, aki közelhozza mindazt, amit Isten értünk tett. Hogy megtegyük az első lépést, már az új család részeseként és tanuljunk élni, már az új család tagjaként.

Következmények

Ez azonban nem megy egyből. Az alappéldában szereplő római kisfiúnak bele kellett szokni az újba. Hogy nem kell összerezzenni, amikor felé indul egy kéz, mert nem ütni akar, hanem lehet, simogatni vagy ölelni. Hogy szólni kell, ha elmegyek otthonról, mert van, aki fél. Hogy ez a család odafigyel egymásra, segít is, sőt másokat is. Hogy ennek a családnak szabályai vannak, de ez nem egy zsarnok életfojtó rendelkezései, hanem jobbá tesznek és rendezett életűvé.
Isten mellett nekünk is tanulni kell, nekünk is változni kell. És ismét a Szentlélekhez érünk. Isten ott van bennünk, belülről formál, tanít és segít. Lépésről lépésre. Ő tanít meg arra, hogy felszabaduljunk Istent Atyának mondani, hogy ezt meg is éljük! Ő tanít meg legyőzni az árnyékainkat, a démonjainkat. Ő tanít meg az új képességeinkre, mindarra, amivel a gyülekezetben, a családunkban, a világban szolgálhatunk és segíthetünk.
Ehhez azonban érzékenynek kell lenni a Lélek vezetésére. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai” – mondja az apostol. Látást ad és gondolatokat, elénk sodor bibliai történeteket, tanításokat. Emberekkel hoz össze, akiken keresztül tanít. A kudarcainkból is kiemeli a lehetőséget. Erőt ad a feltápászkodáshoz, a küzdéshez, a hűséghez. Ott van, ha várjuk, velünk és bennünk. Személyesen, egyedi módon. Vezetni akar – tanácsolni, bátorítani, igazítani az új életben. Bevezet az új család rendjébe.
Ahogy az első gyülekezet elkezdett összeérni, Ő volt mögötte, a Szentlélek Isten. És ő az, aki más most rámutat az örökkévaló és el nem múló jövőre, az örökségre, ami ugyanaz, mint Jézus Krisztusé – küzdelem és dicsőség. Itt a földön küzdelem a jóért, aztán egyszer, amikor Isten újjáformál mindent, dicsőség fájdalom, szenvedés és rossz nélkül örökké. Ez a mi örökségünk. Erre szabadulunk fel.

Pünkösd: Isten családjában élni

Pünkösd egy nagy családi ünnep. Vagyunk itt olyanok, akiket hív Isten, hogy döntsenek, merjenek hinni és hitben elfogadni Istent magát. Vagyunk itt olyanok, akiket pedig továbbvezet, a Lélek tanításának soha nincs vége, mindig van mit tanulni. Ami közös lehet: A Szentlélek által szabadon mondhatjuk Jézus Krisztusra nézve: Atyánk az Isten! És mi az ő gyermekei vagyunk. Mert kifizette az árat, mert szeret, mert örökbe fogadott, élőkké és örökösökké tett. Ezt ünnepeljük ma! A miénk is ez! Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát 2018. május 20.