Rosszkor, rossz helyen

Szegény, szegény fügefa, hát mit vétett az ott! – ez volt az első gondolatom. Ahogy olvassuk ezeket a sorokat, valamiféle zavar keletkezik bennünk. Persze, van, aki nem vallaná be, de azért legalább is ott motoszkál az emberben, hogy Jézustól nem ezt szoktuk meg. Vegyük csak sorra: Jézus arra jár és éhes, akar magának fügét, odalép ez zöldellő fügefához, nincs rajta semmi, úgy, hogy igazán fügeérés sem volt. Ezután megátkozza a fát, ami más napra elpusztul, kiszárad.
Furcsa. Mintha Jézus dühében, felindultságában használná az erejét. Olvasunk máshol ehhez hasonlót? Sehol sem. Jézus ok nélkül elpusztít valamit. Olvasunk máshol ehhez hasonlót? Nem. Jézus átkot mond valamire. Olvassuk ezt máshol? Csak itt, egyedül. Két lehetőségünk van: vagy továbblépünk innen, hogy tévedés vagy felesleges, vagy maradunk és a teljes Szentírás fényében – nem csak ezekből a sorokból – megpróbáljuk megérteni, hogy mi is történik itt. Én a másodikat választom, hiszem, hogy üzenete van, Márk eddig sem használta felesleges dolgokra az akkoriban nagyon is drága papiruszt.
Kezdjük a fügével. Fontos gyümölcs volt azon a vidéken, elterjedt és közkedvelt. Én is csak most, utánaolvasva tudtam meg, hogy azon az éghajlaton hogyan is hoz gyümölcsöt. Három, egymástól különböző gyümölcshozatala van. A füge a téli, esős évszakban lehullajtja a lombját és tavasz felé kezd újra rügyezni, ilyenkor nő az úgynevezett előfüge, ami nem annyira szép és finom, de ehető. Ha ez nincs, a fa terméketlen lesz később. Aztán később, nyárelőn van az első igazi gyümölcsérés, ezt hívják korai fügének, az előfüge helyén nő a gyümölcs, ez finom, szívesen fogyasztják. Aztán a friss hajtások hozzák augusztus-szeptemberre a legjobbat, a kései fügét. Miért is fontos ez? Mert Jézus, amikor odalépett, az előfügét kereste a zöldellő fán, de nem volt, lehetett tudni, hogy nem is lesz rajta. Mindjárt más megvilágításba kerül az egész!
Aztán az is biztos, hogy Jézus nem használta soha az erejét, a csodáit a maga érdekében vagy hirtelen felindulásból. Itt sem ez történt. A fügefa szemléltetőeszköz lett az értő olvasók a számára. Tragikus sorsú példázat, mégpedig kétszeresen. Jézus tehát nem idegességében vagy felcsattanó haragjában, értelmetlenül és öncélúan pusztította el a fát. Szegény fügefa rosszkor volt rossz helyen. De jellé vált, kétszeresen is.

Első példázat: a terméketlen gyümölcsfa ítélete

Kezdjük az első példával. Egy fa van Jézus előtt, egy gyümölcsfa. Egy olyan gyümölcsfa, amelyiknek egy hibája van: nem hoz gyümölcsöt. Ez pedig nem kis hiba. Egy gyümölcsfáról beszélünk, amelyik mindegy, hogy néz ki, mennyire szép, mennyire terebélyes, a lényeg, hogy a fő célját betöltse, amiért ültették: legyen rajta gyümölcs.
Jézus egész szolgálata alatt küzdött egy ehhez nagyon is hasonlító problémával. Egy gyümölcstelen néphez érkezett, amikor ideszületett a földre. Izráel népének nagyon fontos küldetése volt a világban. Isten volt, aki Ábrahámban elültette, aki őrizte, metszette, vigyázott rá, megadta a tápanyagot, amikor majdnem elpusztult, újraültette. De ő nem egy díszfát ültetett, hanem egy gyümölcsfát. Az élő Istennel való kapcsolatnak más népek számára is egyértelmű gyümölcseinek kellettek volna lenni. Igazságosság, becsületesség, szeretet, rend és minden tekintetben Istenhez való hűség. Évszázadokon keresztül felkiáltó jelként állni a történelemben, rámutatva, kicsoda az Isten.
Volt, amikor sok gyümölcsöt hozott Izráel fája és volt, amikor ebben a tekintetben elkeserítő volt, úgy is, hogy mindig voltak az élő Istenhez hűséges emberek. Aztán amikor megérkezett a Megváltó, akkor vált igazán nyilvánvalóvá, milyen nagy a baj! Azok, akiknek igazán kellett, a hivatalos papság, a vezetők, a tudósok ellenségeivé váltak, sőt később elítélőivé. Jézus követői a kirekesztettek, a problémások, a betegek, kegyelmet megélt bűnösök lettek többnyire. Jézus tette prófécia, amiben régebbi hasonló próféciák visszhangoznak. Az ítéletről beszél, üzen, hogy egy gyümölcsfa akkor maradhat csak, ha betölti a küldetését azaz gyümölcsöt is hoz. Ha nem, azzal magát ítéli el.
Izráelről vezetőiről prófétál a fügefa, a hamis nyugalomról, hogy az ígéretek okán nem történhet semmi. De mi sem dőlhetünk hátra, mert nekünk is üzen.

Amit az Ószövetségben Izráel népe jelentett a világ számára, azt az Újszövetségben a zsidók közül és minden más népből kihívott hívők közössége, az egyház jelenti. Az egy egyház és annak földi leképződései, az intézményes felekezetek, egyházak, gyülekezetek, ezen belül a mi református egyházunk és a gyülekezetünk. És figyelmeztet: Isten népe gyümölcsfa, célja van az életének – és ez a gyümölcshozatal. Ha pedig nem tölti be egy közösség ezt a feladatát, akkor annak szomorú következményei lesznek.
Nagyon szeretem a Pápai Református Kollégium jelképét, ami egy eperfa utalva arra a pár évtizedre, amíg az iskola Adásztevelre volt száműzve, ahol az épület kicsisége miatt az udvaron álló eperfa hatalmas lombja alatt is tanultak. Örülök, hogy egy gyümölcsfa ez a jelkép és nem egy díszfa. Mert jelzi, hogy miért vagyunk itt, mint közösség, mi is, ez a gyülekezet is.
Testvérek, ez a történet, Jézus tette a fügefával jel a számunkra is, hogy újra és újra számon kérjük magunkon a gyümölcstermést. Mert az egyház nem díszfa hanem gyümölcsfa. Nem az a célja, hogy szép nagy és tekintélyes legyen, hanem hogy táplálékot jelentsen azoknak, akik idetalálnak. Mert, ha ez nem történik meg, nincs értelme közösségként lennünk. Újra és újra meg kell vizsgálni magunkat is, hogy gyümölcstermő életet élünk-e, hogy a gyülekezetünk, de református egyházunk is megteszi-e, ami a feladata: az élő Krisztusra mutatni, a Megváltó szeretetét hirdetni és a mindenki számára elégséges kegyelemet hirdetni.
A tavalyi ötszáz éves évforduló nagy veszélye az, hogy megnyugszunk, mi protestánsok, hogy szép ez a fa, jó nagy, terebélyes. Kérdés, hogy hoz-e valódi, Isten szerint való gyümölcsöt? Mert, ha nem, Isten ültet újat, mint a reformáció idején is. Legyen előttünk figyelmeztetés: olyan közösség vagyunk, amelyiknek gyümölcsöt kell hoznia és ehhez mindig, jó és rossz időkben Isten mindent megad! Van-e gyümölcsünk? Lesz-e gyümölcsünk?

Második példázat: az istenhit csodálatos lehetőségei

Jöjjön a második példa. Másnap reggel a tanítványok megrökönyödve állnak, hogy tényleg megtörtént, amit Jézus mondott, a fa halott. Annyira finom, keserű humora van az igének: a Jézust követő és annyi csodát átélő tanítványok még mindig elcsodálkoznak azon, hogy megtörténik, amit Jézus mond. Péter rámutat a fára, megint ő a szószóló: Mester, nézd, tényleg elszáradt.  Talán nem is példázat lesz a szegény, elszáradt fa, inkább ugródeszka, egy újabb tanításhoz. Jézus nem csodálkozik, hanem továbbvezeti őket.
Az alapmondathoz vezeti a tanítványokat, a legnagyobb evidenciához. „Higgyetek Istenben!” Annyira ismerős, én, megvallom őszintén, magamra ismertem. Tanulom, tanulmányozom az igét, ez a munkám, tanítom, hirdetem. De újra és újra megdöbbent, hogy Isten igéje működik, életek változnak meg, lelki sebek gyógyulnak meg, kapcsolatok fordulnak vissza a szakadék széléről. Újra és újra leleplez ez a megdöbbenés, hogy vajon eléggé hiszem-e, amiről olvasok, beszélek, amit hirdetek?
Hiszed-e, amit elmondasz az Apostoli hitvallásban? Hiszed-e, amire az úrvacsoravétel során igent mondasz? Hiszed-e, amit olvasol, amit meghallasz az igéből? Hiszed-e, amit imádkozol? Igazán, tényleg? Hiszed-e, hogy mindennek, amit itt csinálunk, valós kihatása lehet az életünkre, de tényleg? Nem is annyira egyszerű ez. Nagyon is jó tanácsot kapunk Jézustól, a szavak komolyanvételével: Higgyetek. Istenben.
Higgyétek el, azaz álljatok rá az ígéreteire, próbáljátok ki a bűnbocsánatát, vállaljatok kockázatot mindabban, amire küld, számoljátok fel a bűneiteket csak azért, mert azt mondta, hogy úgy jobb lesz. És akkor nem lesz furcsa, hogy úgy is lesz.
És akkor a hegyek a tengerbe zuhannak. Természetesen ez nem azt jelenti, amit egyszer egy jó humorú kis hittanos mondott, hogy ki kéne kirándulni közösen valahova a Bakonyba, aztán ebben versenyezni: hogy kinél mozdul meg legalább egy centit valamelyik hegy. Akkoriban értették és használták a jelképes értelmét, a korabeli rabbik kifejezése volt a „hegymozgatás” és az élet nehézségeinek megoldását jelentette. A hit feltételezi Istent, maga mögött tudja és szembe tud állni azokkal a nehézségekkel, amikkel tényleg szembe kell állnia és sikerül győzelmet szerezni – ezt mondja Jézus.

És beszél a hit legfőbb megnyilatkozásáról, az imádságról. Evidenciákat mond, amikre újra és újra rácsodálkozunk, és sajnos újra és újra elfelejtünk. Hogy az imádsághoz hit kell, élő kapcsolat Istennel, valós párbeszéd, nem varázsige az. És a hitben elmondott imádság, a hitben egyre jobban Istenhez igazodó ember kérése is igazodni fog Istenhez. Csodákat élhetünk meg, vagy erőt kapunk a nehézségek között. Ráébredünk arra, imádság közben, hogy amit elrontunk, amiben elbuktunk, arra is van bocsánat, de ez csak akkor fog működni, ha mi is el tudjuk engedni a minket ért sérelmeket.
Szóval az elszáradt fügefa jelkép. Hogy amit hiszünk és kérünk, ha tényleg Isten akaratára van hangolva, úgy is lesz. Szilárd alap a hit és óriási erő a valódi imádság!

Válasz a fügefa példázataira

Hallgassuk tehát értő füllel Jézus szavait, vegyük észre, mi van a tettei mögött itt is, ebben az elején furcsának tűnő történetben. Értünk történt mindez, szegény fügefának értünk kellett elszáradnia. És ráadásul az egyszerű gyümölcsfa áldozata semmi ahhoz képest, amire Jézus készül, ami mindennek az alapja, hogy ő maga is a halálba indult értünk, helyettünk, miattunk. Hogy higgyünk, imádkozzunk és teremjünk gyümölcsöket az Isten dicsőségére. Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2018. január 21.