Bezárva Jézust

Szerintem az, ahogy a tanítványok elzárják az utat a gyerekek előtt, az egyik legszomorúbb kép a Bibliában. Pedig még akár a jószándék is lehet a tettük mögött, hogy Jézusnak segítsenek, a rengeteg ember között, aki őhozzá érkezik. És mégis, annyira szomorú, ráadásul előre mutat a jövőre, azokra a helyzetekre, amikor az egyház, Krisztus népe útját állja valakiknek, akár a gyerekeknek is, hogy Jézushoz kerüljenek.
Elzárják az utat. Egyfelől igen. De más is van itt. Azt is hozzá tehetjük, hogy ezzel együtt bezárják azt a Jézust, aki teljesen eléhetővé tette magát azzal, hogy ember lett, aki körül ott lehetett lenni, akit érteni lehetett, aki maga is foglalkozott az emberekkel.
"Engedjétek hozzám a gyerekeket" - szól Jézus. Engedjétek, mert szabad útjuk van, mert itt vagyok. Mert lehet velem találkozni, mert kapcsolatba lehet lépni velem, és a korlát nem az életkornál van, hanem valahol máshol. Valami másban, amiben pont a gyerekek adhatnak mintát még a felnőtteknek is.

Isten országa?

Jézus az Isten országáról beszél alapigénkben, ahogy azt olyan sokszor teszi. De mi is ez az ország? Mit jelent? Mert, hogy nem egy földrajzi terület, az egyértelmű, Jézus nem alapított egy új államot, nem határolt le egy földet? Mit akar jelenteni?
Isten országa, szó szerint lefordítva: Isten királysága. Isten uralma. Isten uralma alá vont élet. Isten által meghatározott élet. Szoktuk ezt így is használni. Az osztály épp most tudta meg, hogy röpdolgozatot írnak a legnehezebb matematika anyagból – sok reakciót látunk, van, aki elfehéredik, van, aki rádől a padra, van, aki sóhajt egy keserűt, van, aki csóvája a fejét, van, aki kétségbeesetten kérleli a tanárnőt. Sokféle reakció: de ami közös – a kétségbeesés uralkodik el rajtuk.
Isten országa az, hogyha Isten valósága alapjában határozza meg az életünket, az ő személye, a vele való kapcsolat ott húzódik az örömünk és a sírásunk, a pihenésünk és a munkánk, a kapcsolataink és titkaink mögött is. Ha jelen vagyunk Isten világában és ő pedig ott van a miénkben, kölcsönösen, valósággal.
Két dolog biztos. Az első, hogy ajándékba kaptuk. Isten uralma, jelenléte ajándék, magát ajándékozta nekünk, újra, Krisztusban. Hogy nem automatizmus, hogy nem érdem, hanem lehetőség, ami itt van előttünk. A másik, hogy igent kell mondani, a megtéréssel kell egy entert nyomni, az ember is kell hozzá. Be kell fogadni, el kell fogadni. El kell fogadni az állampolgárságot.

Isten országa, Isten uralma tehát az élő Isten mindent meghatározó jelenléte az életünkben, egy újraformált élet vele, ajándékként és mert eldöntöttük, hogy vállaljuk.


Nem úgy fogadni, mint egy gyermek

Isten jelenlétébe visszakerülni az éden óta vágyott hiányunkat gyógyítja, valami, amire igazán szükségünk van. De nem mindegy, hogyan lesz a miénk, hogyan fogadjuk, hogyan készülünk rá. Vagyis, hogy egyáltalán miénk lesz, az nem akárhogy történik. Jézus figyelmeztet: baj, ha nem úgy fogadja valaki, mint egy gyermek.
Van, ahogy nem lehet. Itt nem a hatalom szava számít, nem az, ki a hangosabb, ki veri jobban az asztalt. Itt nem a kapcsolatok számítanak, az érdekérvényesítés, Isten nem személyválogató. Itt nem az erőszakosság, ezt nem lehet kierőltetni. Itt nem a termelés, a teljesítmény számít.
Arról beszélek, ami a felnőttséggel ragad ránk. Az alkuink, a rossz kompromisszumaink, a kiskapuk és az ökölszabályok. Istennél ez nem működik. Nem lehet berángatni, sem beédesgetni az életünkbe. Nem tudjuk lefizetni sem. Jézus egyértelmű – ebben is. Olyan sok minden nem működik nála, amivel mi a világunkat működtetjük.



Úgy fogadni, mint egy gyermek

Isten országához, a vele való közösséghez valami olyan dolog kell, ami a gyerekeké. És ezt nem lehet egy mondatban összefoglalni. Ez összetettebb ennél, itt egy irányultság van, egy alapbeállítottság. Úgy, mint a gyerekek...
Ebben benne van a mindenre kész nyitottság, ami nem szabja meg, mikor minek kell történnie, hanem engedi, hogy megtörténjen, bármi is az, hiszen jó az, akitől kapjuk. Ugye, az alkuk Istennel, hogy már előre megszabjuk, mit és hogyan kell csinálnia, mintha lenne egy listánk, amit lobogtatunk. Diktálni akarunk és közben elveszítjük a lehetőséget, hogy megismerjük őt olyannak, amilyen valójában. Mért nem tudunk a gyerek mindenre kész bátorságával beleugrani. „Gyere, elmegyünk a városba, sétálunk egy jót” – mondja a fiatal nagynénje a pár éves, rábízott unokaöccsének, mert nincs ötlete és jön, tágra nyílt szemmel, készen bármire, pedig csak egy egyszerű belvárosi pár óra lesz. Nincs feltétel, előre megírt forgatókönyv. Jézus azt mondja, jöjjetek énhozzám mindnyájan. Mi tudunk ilyen nyitottsággal elindulni?
Jézus, amikor a kisgyerekekre utal, abban benne van a feltétel nélküli bizalom. Testvérek, sajnos a felnőttség egyik legegyértelműbb ismertetőjegye, hogy a bizalmunk sérül. Persze, ehhez kellett rengeteg csalódás és hazugság, amiben részünk volt. De Isten valódi bizalmat kér tőlünk. Az, amelyik nem lát semmit gyanúsnak. Nemrégen elkezdtem nézni egy nagyon izgalmas és komoly angol krimisorozatot. Egy tengerparti kisvárosban nyomoz egy kiégett, odaérkezett nyomozó egy helybélivel, akinek ez az első ilyen ügye. Pár rész után a helybéli nyomozó egyre több mindent vesz át társa mindent megkérdőjelező hideg és mindenben gyanús dolgot látó gondolkodásából és ezzel együtt el is veszíti az addig meglévő lelkesedését, bizalmát, végül ott is gonoszt lát, ahol nincs semmi és közben elszakad a sajátjaitól. Ilyenek vagyunk. Vissza kell térni a kezdetekhez – Istennél mindenképp. Amikor maga mellé hív, ahhoz önátadás kell, az pedig nincs bizalom nélkül. Nem értek mindent, de tudom, ki vagy, tégy, amit akarsz – ezt jelenti a gyerek hozzáállása.
Aztán benne van Jézus meghatározásában az a józanság is, amivel a gyerekek ösztönösen tisztában vannak – hogy egyedül nem tudnak életben maradni, hogy szükségük van a segítségre, hogy nem képesek mindenre. Nem arra az akaratos „csakazértismegcsinálom” makacsságra gondolok, amikor a pici mindenképpen be akarja kötni a cipőjét, hogy jelezze, mennyire nagy ő valójában. Arra gondolok, hogy amikor éhes és kér, amikor fáj valami és odajön, amikor nem tud valamit és kérdez. Hogy az élet alapállapota, hogy szükségem van valakire, aki nagyobb nálam. Szükségem van Istenre, aki nagyobb nálam, akinél menedékre találok, aki tanácsot ad, aki megvigasztal, aki kipótolja az erőtlenségeimet. De ez nehéz, mert van egy hamis függetlenségelképzelésünk. A józanság valójában az, hogy beismerjük a szükségletünket.
Nekem még eszembe jutott a gyerekek egyenessége. Győri keresztfiúnk nemrég lett egyéves. Hihetetlenül tud örülni és olyankor nem csak az arcán látszik, de minden porcikáján, a szemén, hallatszik a hangján. Ahogy átvált mindez a másodperc tört része alatt keserves rosszkedvbe, sírással, amikor mondjuk át kell öltözni. Egyértelmű öröm, vágyakozás valami után, egyértelmű rosszkedv, harag. Ez is hiányzik belőlünk, nem csak egymás felé, de Isten felé is. Burkolunk mindent és takargatunk – valaki előtt, aki úgyis tud mindent. Miért is? Rossz szokások, helytelen felnőtt reflexek. Isten őszinte és egyenes érzéseket vár. Azzal tud mit kezdeni, ahhoz tud kapcsolódni.

Úgy fogadni, mint egy kisgyerek. Kell? Akkor gondolkodjunk el ezen. Tanuljunk a gyerekektől. Jézus ezért állítja középre őket.


Jézus ölelése

Úgy kezdődik a mai igerész, hogy a tanítványok elzárják az utat. Úgy végződi, hogy Jézus átöleli és megáldja ugyanazokat a gyerekeket. Jézus ölelése és áldása valós védelem, hazatérés az Istenhez. Lelki értelemben ugyanerre van szükségünk. Tegyünk le mindent, ami elzár ettől és lépjünk közel hozzé úgy, mint a kisgyermekek. Mert szükségünk van Isten országára, Isten élő és valós jelenlétére az életünkben!

Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. november 26.