Sokorói-dombság Reformátusai

Hegy és völgy...

2018. február 19. 18:58 - Bella Péter

Márk nyomában - 17. rész


Alapige: Márk 9,2-8.14-29

pexels-photo-533730.jpegHit és tapasztalat

A nyáron Horvátországban kirándultunk az egyik nemzeti park sziklás hegyei között, óriási élmény volt, csak kicsit nehéz, a kopár hegyekre fel, aztán le, aztán jött egy völgy, még egy hegy, völgy, fel és le. Hegy és völgy – az élet is hasonló, járunk meg magasságokat, ahol felüdülünk, szabadnak érezzük magunkat, amikor minden jó. És járunk meg mélységeket, sokszor szakadékokat, nehezebb életszakaszokat, amikor nehéz minden.
Hegy és völgy. A hitünk és a mindennapi tapasztalat közötti, sokszor megélt különbség tárul fel Márk-sorozatunk következő epizódjában. Az, amikor üresen csengenek a vallásos frázisok a megélt szenvedésben. Amikor a hitigazság szép, meg kerek, csak a hétköznap csúnya és szögletes.
És mindjárt az elején leszögezném: nem a hittel vagy a megtapasztalt valósággal van baj, ha a kettő között áthidalhatatlan szakadékot látunk. Nem is Istennel. Nekünk kell kezdeni valamit magunkkal. Hegy és völgy – tanuljunk abból, ahogy az ige elénk tárja a megdicsőülés hegyét, és azt a völgyet, ahol a tanítványok kudarca és a szenvedés várja vissza Jézust.

pexels-photo-45987.jpeg

Hegyről a völgybe – kontraszt (tanítványok)


„Jó nekünk itt lennünk!” – mondja ki zavarában őszintén Péter. Valóban, Jézus elrejtett dicsősége egyértelműen ragyog fel, ott a hegycsúcson, vele múlt legnagyobb istenkövetei, Mózes és Illés. Békesség, dicsőség, egyértelmű kinyilatkoztatás. Itt nincs tömeg most, nincsenek betegseregek, farizeusok, akik sunyin várják, mikor léphetnek. Nincsenek koldusok, nincsenek katonák. Minden harmonikus, mennyei béke és nyugalom… Jézus sem az eljövendő szenvedésről beszél, ahogy korábban, talán Péter reménykedik is.
De sajnos nem tart sokáig, vissza kellett menni, elindulni a völgybe, ahol egyből visszakapják azt, ami hiányzott ott a hegyen. Óriási a kontraszt. Először is Jézus. Visszavedlik azzá, akit megismertek, nem sugárzik róla az túlvilági fény. Evilági lett újra, egy közülünk.
Aztán ott a völgyben az, amit annyira nem szeretnek, zsivaj, zaj, vitatkozás. A lent maradt tanítványok tehetetlensége és kudarca, a kárörvendően vitatkozó farizeusok, a szenzációt, különlegeset leső és követelő tömeg, és az az apa és fiú. A beteg fiú és szenvedő apa.

Óriási a különbség. A hegyen érezhető és látható volt valami abból, amit Jézus eddig csak sejtetett magáról, fellebbent, csak egy kis időre a fátyol. De miért nem maradt így, ott jó volt lenni, nem volt veszélyes, nem kellett a bizonytalanba menni? A völgyben a tömegben nem jó lenni, csak kudarc a tanítványok részéről, az ellenségek vizslató szeme előtt, Jézus előtt. És ott a tapintható szenvedés, ami a Jézushoz kígyózó sorok tagjaiból árad. Hegy és völgy.
Csakhogy a tanítványoknak most a völgyben van a helye, mert Jézusé is ott van. Ott van nekik dolguk. Beleláthattak a díszletek mögé, ám az, amit a hegyen megtapasztaltak, még nem az ő játékterük. Nekik most a völgy a helyük, a gyógyítás, a szenvedés, a veszély. A hit, és nem a látás. A küzdés, nem a nyugalom. Most még. A völgy az övék.


Hegy helyett völgy – kontraszt (a mi valóságunk)

Ezt sokszor átéli ma is a hívő ember. A nagy távolság. Hitünk a hegyhez kapcsolódik, oda vágyik. Belső vágyunk az Istennel való békességbe és nyugalomba, az egyértelműségbe, amikor kiviláglik, hova is tartozik Jézus. „Jó lenne ott lennünk” – mondhatnánk a tanítványok alapján. És ezzel a vággyal még nincs is baj, sőt, hajtóerő, segítség – a tanítványok is ezért kaptak belőle ízelítőt. Hajtóerő lehet, tettekre ható reményég.
A baj ott van, amikor a vallásunk, a hitünk tekintetében csak a hegyre figyelünk. Csak az a cél, átélni, megvalósítani szavakban, gondolatokban. Belső szobánkban, szívünkben visszamenekülünk saját kis dicsőséges hegycsúcsunkba. Na, itt a baj. Ugyanis nem csak az a része a krisztuskövetésnek, és ha csak az ilyen élménnyel számulunk, a hitünk mindennapok völgyében idegenek lesz és kudarcos. Úgy teszünk, mintha csak a hegy lenne, miközben a völgyben járunk…

Márk abban a völgyben lefesti nekünk a világot. Az akkori világot, a mi világunkat. Kicsiben modellezve. A küzdő, kudarcokat megélő jézustanítványok, akiket árgus szemekkel néznek, szájtátva, vagy azért, hogy végre lecsaphassanak rájuk. És a szenvedés. Az apa évek óta tartó szenvedése, ahogy beteg, epilepsziás fiát hordozza, a fiús szenvedése, aki a tőle független romlás karmaiban képtelen az életre. Ilyen a világunk, zajos, bonyolult, szenvedéssel teli, ellenségekkel teli. Itt kell helytállni.
De ha mi csak a hegyről álmodozunk, arról énekelünk, azt modellezzük, arra edzünk, akkor egy idő után összedől a rendszer.

Átéltük ezt már mindannyian, esetleg mindkét oldalon:

  • Ilyenkor papírízű a hitvallás.
  • Ilyenkor mondunk vallásos közhelyeket „Két mondattal elintézzük más tragédiáját: Bízd az Úrra! Jó lesz majd! Legrosszabb: Ez az Úr akarata, és az mindig jó…
  • Ilyenkor állunk meg tehetetlenül, és széttárjuk a kezünk.
  • Ilyenkor menekülünk vallásos élményekbe a valóság szenvedései, keménysége elől.
  • Ilyenkor válunk életidegen keresztényekké, akik egyre jobban eltávolodnak a környezetüktől

Észre sem vesszük, hogy erőtlen és életidegen lesz általunk az Élet mindent megújító szava!
A hitből definíció lesz, Istenből vizsgálandó fogalom. Oktatás és paragrafus. És elkopik, elmarad a lényeg, az ottlét, az erő. A győzelem. Így tényleg illúzió a vallás, tényleg menekülés. Csakhogy az evangéliumnak az élet problémáira kell választ adni. A hosszú évek óta gyermeke betegsége mellett őrlődő asszonynak, az édesapját gyászoló fiúnak, a házasság romjai közül kikászálódó szétesett családnak, a munkáját elvesztett embernek stb. Vagy épp saját magunk keresünk saját kilátástalanságunkra valódi választ Istentől. Tudunk-e bármit is mondani? Vagy visszamenekülnénk a hegyre?
Érezzük a feszültséget, ugye? Mi a megoldás? Előre szólok, nincs frappáns és könnyű válasz. Nincs itt sem definíció. Csak a hit útja…

pexels-photo-210068.jpeg
A völgyben – a hitről és Jézusról

Nem tudok választ adni. Mert nincs általánosan érvényes válasz, nincs recept, hogy ezt így kell csinálni, eszerint kell továbbmenni. Ahhoz túl bonyolult a világ, túl összetett az emberi élet – túl szabad tőlünk Isten. Hadd mondjam röviden: Nincsenek válaszok, hanem utak vannak. A hívő élet folyamat, úton létel, állandó változás, menetelés. Igen jó lenne, ha lenne a tarsolyunkban pár mondat, ami mindenkor érvényes, de nem… Nincs válasz, hanem utak vannak, a hit útjai. És hogy ezek milyenek, arról három helyről tudunk meg valamit: az apától, Jézus gyógyításából, és a tanítványok kérdéséből.
„Hiszek, uram, légy segítségül az én hitetlenségemen!” Az egyik kedves mondatom a Szentírásból, már sokszor beszéltem itt róla, újra és újra előkerül. Ez a kiáltás annyira valóságos, annyira emberi! És olyan jó mutatja meg, hogy a hit valójában küzdelem. Hogy nem arról van szó, hogy van egységnyi hitünk lelkünk kamrájában, amiből mindig vehetünk. Úton vagyunk, hol tudunk, és könnyű hinni, hol nehéz! A hit küzdelem! Ezt látjuk az apa példájából. A közhelyes keresztyénség rávágná válaszként: majd gyere vissza, ha rendesen hiszel. De Jézus nem teszi… Őneki ennyi elég! Sőt, ez a küzdelem hitelesíti a hitet.
Utak vannak, a hit útjai, és ezek forrongó, változó utak. A belső utaink is hegyeket és völgyeket járnak meg. Ne féljünk hát, és vegyük észre, a gyógyulást nem valami belső teljesítmény kényszeríti ki! A hit nem teljesítmény, hanem sokszor küzdelem által, nehezen megfogant készség az Istennel való kapcsolatra. Egy elfojtott kiáltás, egy bizonytalan keresés a maga őszinteségében többet ér, mint egy hamis biztonságot mutató vallásos vagy kegyeskedő teljesítmény. A megoldás Jézus, a mi feladatunk a felé való nyitás.

Ki is mondtam a második segítséget. Jézus. Nincsenek olcsó válaszok, csak utak. Sőt, igazából egy út! Az övé. Ott a völgyben. Velünk van. Mellettünk van. És segít. Minden változik, ő az állandóság, az ő személye. A Tanítványok lehetőséget kaptak ott, és nem tudtak élni vele, de amikor Jézus megszólalt, akkor meggyógyult a gyerek. Jézus szava gyógyít! A tanítványoknak az ő nevében kellett volna fellépniük! Van egy történet, pünkösd után már, ami megmutatja, hogy megy ez! Az ékes kapunál…
Arról beszéltem, hogy könnyen közhelyessé és olcsóvá válik az a keresztyénség, amelyik elszakad a mindennapoktól. A példa maga Jézus, aki evilági tudott lenni, ott volt, jelen volt. Jézus nevében sokszor nem beszélnünk kell elsősorban: hanem jelen lenni. A valódi problémák segítése sokszor a jelenlétet jelenti. Kész vagyok rá, hogy melléd álljak, ki szenvedsz, évtizedek óta akár. Kész vagyok, hogy ne üres fecsegéssel közeledjek, hanem melletted menjek. Ez a megoldás. Amikor egy gyülekezet emeli fel a szenvedőt, Jézus nevében, akkor megjelenik ugyanez az erő! Ugyanez a győzelem!
De mindehhez imádság kell. Mert abban nyilvánul meg a hit. Mindehhez kapcsolat kell, folyamatos istenközelség. Ezt hangsúlyozza Jézus a tanítványoknak. Utak vannak, nem könnyű válaszok, nehéz útitársak, akik mellé odaállunk, akiket támogatunk, viszünk, ha kell. Akikért könyörgünk. Imádkozunk. Mindennek ez az alapja. És Jézus válaszában benne van, hogy sokszor nem megy egyik napról a másikra! Későbbi kéziratokban az imádság mellé odakerül a böjt is. Összpontosítás, koncentráció, lemondás.
Utak vannak, együtt Jézussal, ebben a világban, lent a völgyben.


Összehangolás: hit és tapasztalat

Jó nekünk itt lennünk! – mondhatjuk néha mi is, amikor különös módon éljük át, érezzük Isten közösségét, amikor nem zavar a világ zaja, a mindennapok küzdelme. Ezt megélni kegyelem. Ám a mi életünk most még a völgyhöz köt bennünket, és nekünk ott van dolgunk, ott kell keresztyénnek lenni. És ez nehéz. Mert figyelnek bennünket azok, akik várják hibáinkat. És mégis… De örüljünk, hisz ahogy akkor a három tanítvánnyal együtt Jézus is lejött, úgy van velünk a mindennapokban Jézus.
Mellettünk az úton. Mert nem definíciókat, paragrafusokat és szlogeneket ad a mi Urunk, hanem utakat. Folyamatos változást, fejlődést, küzdést és örömöket. A hegy dicsősége pedig hajtóerő és reménység, amiben egyszer az egész világnak is része lesz!
Isten adja, hogy a hegy reménységével járjuk a hit útját itt lent a világ völgyében! Ámen.

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. november 12.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr7113682942

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.