Alapige: Lukács 2,1-14

Sérülékeny örömeink

Az elmúlt hetekben, az adventi időben az örömmel foglalkoztunk és nem véletlenül. Az öröm rendkívül fontos az ember életében, nem csak egy érzelem a sok közül, nem csak kis színesítése a napjainknak. Az öröm egyszerre valami jónak a gyümölcse és jó is fakad belőle, hiszen örömöt érzünk, ha átélünk valami rendkívülit, ha valami különleges, valami pozitív történik velünk és ha örömteli az életünk, akkor megváltozik a feladatokhoz való hozzáállásunk és az emberekkel való kapcsolatainkra is elég jó hatása van. Nem mindegy, hogy van-e örömünk.
Örülni jó. Az megélt, kimutatott, megosztott öröm elengedhetetlen az ember életének teljességéhez. Végiggondoltam, csak az elmúlt pár napban hány ember boldogságának voltam a tanúja valamilyen formában. Egy régi barátomnak megszületett tegnap a fia, az első gyermeke. Tegnap az adventi gyertyagyújtáson verset szavaló gyerekek szüleinek arcán láttam valódi, büszkeséggel vegyes örömöt. Feleségem örült, amikor végre egyenesbe hoztuk a karácsonyfát. Páran az ismerőseim közül elég sok munkával a szabadidejükben átültettek magyarra egy nagyon jó bibliamagyarázatos animációt és tegnap kikerült. Valaki elmesélte, hogy az egyik rokona megtudta, hogy meggyógyult egy nagyon súlyos daganatos betegségből. A boltban, sorban állva egy ismeretlennel beszélgetve örültünk annak, hogy még minden volt, amit akartunk vásárolni.
Kis és nagy örömök ezek. Tapasztalatok, élmények, találkozások, meglepetések és beteljesülések, apró kis semmiségektől a hatalmas, mindent megváltoztató csodákig. És rendkívül fontosak, megerősítőek – mindannyiunk életében.
És, sajnos nagyon sérülékenyek. Pár pillanat, perc és boltban megélt élményt felülírja, hogy a parkolóban valaki rányitotta az ajtót az autónkra. A fa egyenes, de megrántjuk az égősort, mert belebotlunk és eldől mindennel együtt. Egy hirtelen kipattanó veszekedés. Egy régi belső rossz reflex aktivizálódása, egy kedvezőtlen hír érkezése. A stressz, a rosszindulatú emberek. Mi saját magunk. Vége.

Az öröm nem csak az ünnepeink része – az életünk része kell, hogy legyen. Fontos, de sérülékeny. Mint egy szép karácsonyi dísz - egy rossz mozdulat és vége.

Alapot az épület alá

Törődjünk bele? Keseredjünk bele? Mondjunk le az örömökről, hogy úgyis mindegy? Nem lehet! Ez az egész életnek nevezett valami annyira értékes, annyira szép, hogy az örömnek együtt kell vele járnia, tennünk kell valamit! Valakinek kell, hogy legyen megoldása.
Egyszer hallottam egy kellemetlen meglepetésről, ami egy gyülekezeti ház felújításakor ért egy gyülekezetet. Pályáztak és gyűjtöttek, imádkoztak és elhatározták magukat. Majd jött a feketeleves az állagfelmérés során: örüljenek, hogy nem dőlt rájuk eddig a két évszázados épület, mert ami alatta van, az minden de nem alap. Nem volt alapja, szép volt, otthonos volt, de veszélyes és kiszámíthatatlan, bármikor megtörténhetett volna a baj, csoda, hogy még áll.
Az emberi örömmel is ez a baj, ezért sérülékeny, ezért omlik össze. Mert nincs rendes megalapozása, nincs, amire ránehezedjen, amibe beleszilárduljon, amire igazán ráépüljön. Az istenhiányos élet minden része sérülékeny, az öröm is. Hiányzik az alap, a szilárd megalapozás, az, ami megtart, amire építhetünk, ami megtartja az élet épületét, amibe az örömöt beledolgozhatjuk. Viszont ez baj. Egy tetőt vissza lehet bontani, egy falat ki lehet javítani, de az alapozás az bizony az első lépés, mindig. Ráadásul az emberi megoldások legtöbbször odáig terjednek, hogy próbáljuk újravakolni az épületet, de ezzel nem lesz rendes alap.

Na de mi lett a gyülekezettel? Feladták? Elbontották az épületet? Nem. Ugyanis megvan a megfelelő technológia, aminek a segítségével, nehéz és drága módszerrel ugyan, de utólag alapot tudtak építeni, meg tudták a mélyben erősíteni az épület szerkezetét. Át kellett tervezni a költségvetést, valamit kevésbé lényeges dolgot későbbre kellett halasztani, de hozzáértő szakemberek segítségével utólag helyrehoztak egy régen elkövetett, mélyben lévő tragikus hibát.
Utólag helyrehozni egy régen elkövetett, mélyben lévő tragikus hibát… Karácsony történetében is valami nagyon hasonló. A reményt adja az embernek, hogy egy régen elkövetett, de mindenre kiterjedő, folyamatos tragédiával kísértő hibát Isten megfelelő szakértelemmel kijavít. Hogy egyszer az ember régen nemet mondott az Istennel való életadó közösségre és azóta ezt a nemet újra és újra megismételjük, és így hiányzik az alap a boldog élethez, a harmonikus kapcsolatokhoz, a beteljesedéshez. De Isten eljött és komoly előkészítés után, hatalmas munkával ő maga alapot ad az életünk alá.


Az élet újraalapozása

„Íme nagy örömet hirdetek nektek, amely az egész nép öröme lesz: üdvözítő születetett ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” – ezt mondja az angyal. Nagy öröm – az élet újraalapozásáról szól. Hogy Isten közénk lépett, hogy beleírta magát a történetünkbe, egy lett közülünk. Hogy adjon valamit, amire mi képtelenek vagyunk. Ott mélyen, az élet mindent meghatározó részénél gyógyítson meg minket. És alakítson düledező, ön és közveszélyes romjainkból valami szépet és jót, hasznosat és maradandót. Szép, jó, hasznos és maradandó – eredetileg ezek lennénk mi, és vele, benne, rajta keresztül újra ezek lehetünk.
Ezért az öröm, ezért a mindenkinek szóló örömhír. Hogy Isten újraalapoz, utólag minket, hogy aztán épülhessünk tovább, építhessük magunkat és egymást. Ez az örömhír, a csoda, hogy Betlehemen elkezdődik egy mindent újraíró történet, ami Egyiptomban, Názáretben folytatódik, majd Galilea és Júda környékén, vidékén keresztül, csodákon és mindennél tisztább tanításon át elér a golgotai kereszthez. Majd egy mindennél nagyobb győzelmen át a halált legyőzve folytatódik bennünk és rajtunk keresztül. Alapot kapunk, utólag. Megkaptuk.

Alap az örömhöz

Ez pedig jó hír az örömnek is. Hogy a mindennapokban és az örömeinkben megélt, a találkozásainkban, közösségeinkben megkapott, a szeretteinkkel átélt élmények, meglepetések és beteljesülések beépüljenek. Ne múljanak el, ne vesszenek el, ne legyenek semmisség egy veszekedéssel, egy rossz élménnyel, a gyengeségünk vagy mások rosszindulata. Legyenek maradandók, hassanak át, váljanak hálaadássá, váljanak emlékké vagy élő valósággá, amivel többek leszünk. Hogy ne eméssze fel a félelem, a szorongás, a bizonytalanság. Mert megerősített, stabil az életünk, mert van távlatunk és van tartásunk, amit az Istenben megtalált, újra megtalált teljesség, a visszakapott lehetőség jelent.
Az öröm pedig ott van. Bennünk – másnak is. Körülöttünk – a másikban, hogy átvegyük. A közös építésben, a vigasztalásban, egymás erősítésében. És ott van az Istennel megélt kalandokban. Ezt is Krisztustól kaptuk, aki karácsonykor közénk lépett, azért, hogy szabadítónk, újraalapozónk legyen, az épületünk legyen szabad a körülményektől, mert stabil tud minden mellett és minden ellenére lenni. Mert van alapja.

Isten jelenléte az életünkben folyamatos örömforrássá válik így. Tim Keller amerikai lelkipásztor mesél el egy történetet, ez is egy épülethez kapcsolódik, úgy látszik, ez ilyen prédikáció. Egy régebbi szolgálati helyükben egy hegyvidék melletti, külvárosi házban laktak a feleségével együtt. Amikor nagy esők voltak, észrevették, hogy a pince folyamatosan beázik, áll a padlón a víz. Ami viszont még furcsább volt, hogy a legszárazabb időszakban is nedves, nyirkos volt az a pince. Ez hogy lehet? Aztán valaki felvilágosította őket: a ház alatt egy földalatti hegyi patak fut végig és ez adja a folyamatos nedvességet. Na ilyen az Istennel való közösség öröme, a mélyben, az alapban. Amikor minden jó, hozzátesz a mindennapi örömökhöz, erősíti őket, emelkedik a vízszint. És a legszárazabb időszakban is ott van, jelen van. Mindig van ok az örömre!
Krisztus megszületett. Ez lett az egész nép öröme, örömének alapja. És ebbe a népbe mi is beletartozunk, ennek örülhetünk ma, megalapozva a karácsony többi örömét. Ami még várat magára. Ami még el fog jönni.

Ámen!

Bella Péter, Győrújbarát, december 24. és Győrszemere, december 26.

A sorozat első darabja elolvasható itt.
A második pedig itt.
Harmadik rész itt.