Van egy könyv, nagyon szeretem, már többször hoztam belőle példákat, az a címe, hogy: Meghökkentő kegyelem. Egy amerikai keresztyén író provokatívnak ható, de mindenképpen érdekes és szívet nyitogató stílusban arról beszél, milyen hatalmas is az Isten szeretete, mennyire mindent meghaladó az ő meg nem érdemelt kegyelme. Meghökkentő kegyelem – jó cím. Viszont a mai igénkhez mintha az ellentétét adhatnánk: meghökkentő kegyetlenség.
De miért ezek a kemény mondatok Jézus szájából? Hát miért így fordul az anya felé, aki szenved? Nem ezt szoktuk meg Jézustól! Hogyan is kellene szólnia ennek a történetnek? Jön egy anya, hozza a lányát, sírva leborul elé, Jézus pedig példát mutatva segítséget nyújt. De nem ez történik. Miért teszi ezt Jézus? Miért így teszi?
Egy biztos: ismerve Jézust nem mondhatjuk azt, hogy kegyetlenkedni próbál, nem is vizsgáztatni próbálja ilyen furcsa módon az asszonyt. Annak, amit Jézus tesz, és ahogyan teszi, oka és célja van. Jellé válik ebben a történetben az asszony, Jézus meglátja benne a mélységet, meglátja a lehetőséget és él vele.
Ez a történet a határátlépésekről szól. Így is kezdődik: Jézus idegen földre lép, pogányok közé, elhagyja a hazáját, elmegy onnan, ahol nem értették az övéi, ahol a nép vezetői, a vezető vallásos réteg tagjai próbálják csőbe húzni folyamatosan. Jézus fogja magát, átlép egy határt - szó szerint – kilép onnan egy kis időre. Mert a gyerekek nem kérnek arról az asztalról, ami terítve van már nekik, nem kérnek az Isten kegyelmének, az Isten szeretetének asztaláról, amit maga Jézus terített meg a számukra. Olyan emberek közé megy, akik nem ismerik, egy olyan vidékre, ahol más népek élnek. Miért tesz így? Nyugalmat akar magának, egyedül akar lenni, talán készülni szeretne a későbbi szolgálatra, talán egy kis szünetet akar.
És megtörténik a következő határátlépés: megérkezik az a kánaáni asszony. Odalép hozzá, betör hozzá, találkozni szeretne vele. Kiabálva jön, nem csendesen, udvariasan, hanem akarattal, erővel, ellentmondást nem tűrően hozza oda Jézus elé azt a szenvedést, ami betölti az életét, a lánya betegségét. Határokat lép át, az udvariasság határait, hisz nem illik így rátörni a vendégre. De átlépi kultúrájának határait is, egy asszony így egy férfit sem szólhatott meg akkoriban.
Hadd olvassam fel újra, mit is mond, ahogy Máté leírja: „Uram! Dávid Fia! Könyörülj rajtam, leányomat kegyetlenül gyötri a gonosz lélek.“ Uram Dávid fia könyörülj rajtam. Szerintem a Jézus körében lévő tanítványok megdöbbennek. Egy pogány ember szájából olyan mondat, ami az Ószövetségi kegyesség és hit legmélyéből jön, benne van mindaz, amit a zsidó nép vezetőinek kellett volna Jézusnak mondani. Ez a pogány asszony nem várt módon, a legtisztább, legigazabb, igeszerű hittel szólítja meg Jézust. Uram - szólítja meg, és ebben benne van Jézus Istensége, hiszen a zsidó emberek így szólították meg Istent! Azt mondja, Dávid fia, ebben benne van Jézus embersége is, hisz vérségileg Dávidtól származik, de a lelki uralma is Dávid királyságának tovább emelése. Jön egy pogány asszony, aki tudja, ismeri, érti és elmondja azokat a szavakat, amiket a zsidó nép vezetőinek, az írástudóknak, a papoknak kellett volna. Értjük, mekkora dolog történik itt?
Ez az asszony készült ide, tudása is volt, felismerte Jézusban a Megváltót, körön kívülről jött, de milyen tisztán szólt! Körön kívülről szólt. Mi is szeretünk köröket rajzolni magunk köré és azt mondani, csak ezen belül érvényes az, amit mondunk, csak a mi köreinkben szólal meg az igazság, csak a mi szabályaink, a mi törvényeink szerint lehet bármi. Jellé lesz ez az asszony arra nézve is, hogy nem várt módon, nem várt helyről is érezhet igazság, sokszor tisztábban szólal meg a lényeg.
Aztán Jézus hallgat, Máténál olvassuk, és döbbenetes ez a hallgatás. De azért van, hogy még értékesebbé tegye az egész találkozást, fokozza a feszültséget. Ki akarja aknázni, elő akar hozni minden lehetőségét, ezért nem válaszol.
Ezután teológiai kérdéseket vesz elő. Kihez jött a Messiás? Az Isten népéhez, Izráelhez, te pedig pogány vagy, nem a tiéd a kegyelem – ezt mondja. De nem szórakozni akar az asszonnyal, hanem tovább akarja vezetni, ezért előkerül a terített asztal képe, rajta a kenyér, amely a gyermeknek van az asztalon, nem a kutyák kapják. A korabeli héber köznyelv kutyák alatt sokszor pogány embereket értette. Hát micsoda sértés ez? Itt van ez a síró, fájdalmakkal teli asszony, és ilyen kemény mondatokat kap? Mi a célja Jézusnak ezzel? Elő akar csalogatni valamit, fel akarja mutatni a többieknek is azt, amit ő már tud. Azt, hogy mi az asszony motivációja, hogy mi indította őt oda, hogy mi hozta oda.
Jézus egy újabb határátlépésre akar rámutatni. Mert gondoljunk csak bele, ha ebben az asszonyban a büszkesége, a méltósága vagy az önérzete lenne az, ami vezeti, akkor minden ehhez igazodna, Jézus mondata után lehet, hogy megfordulna és kimenne. Lehet, hogy elkezdene vitatkozni, hiszen vannak érvei, vannak gondolatai, de lehet, hogy csak fáradtan, szomorúan venné tudomásul, hogy vége, és nem lesz már a lányával semmi. De nem ezek történnek. Az asszony ott marad, hajlandó mélyre szállni és újabb határátlépés következik. Mert nem a büszkesége fontos ennek az asszonynak, nem a méltósága, nem az önérzete: „Nem én vagyok a lényeg - ezt üzeni - hanem a lányom, aki szenved“. A megalázottságot is vállalja és talán ez a legnagyobb határátlépés.
Minek ment oda? Nem bölcselkedni akart, nem érdekes eszmecserét teológiai kérdésekről, nem izgalmas elméleteket akart ütköztetni, itt élet-halál kérdésekről van szó. A lánya haldoklik, beteg, a halál torkában van és itt van valaki, akitől lehet segítséget kérni. Egy anya van ott, aki nem magát nézi, aki kész határokat átlépni a lányáért, aki kész mindenre. Jézusnak ez a fontos. Ott volt azon az idegen területen, talán pihenni akart, és itt van, eljön valaki, odajön hozzá valaki, aki hasonlít hozzá. Valaki másért vállalni a megalázottságot, még a mélyre szállást is, csak azért mert szereti. Hát kire jellemző ez a legjobban? Jézusra.
Két hasonló sors találkozik. Egy anya, akinek van egy megszállott, gyógyíthatatlan, rab lánya és bármit megtesz érte, még a poklot is hajlandó megjárni, csakhogy segíthessen rajta. És ott van egy fiú, Isten fia, akinek van egy megszállott, gyógyíthatatlan, rab világa, emberisége, és bármit megtesz érte, még a poklot is hajlandó megjárni, csakhogy segíthessen rajta. Ott az idegenben Jézus találkozik valakivel, aki hasonló úton jár, mint ő. És itt válik leginkább jellé az asszony, itt találkozik az egyik határátlépő a másikkal. Hiszen Krisztus volt a legnagyobb határátlépő, átlépte a Menny és a Föld határát, otthagyta a végtelen gazdagságot és emberré lett, a bűnünket magára vette, az egész világét, Ő, aki szent és tiszta. Feladni mindent azért, akit szeretünk, azért aki fontos nekünk. Még teológus hallgató voltam, amikor gyakorlatképpen a Bethesda kórházban Budapesten több hetet eltölthettünk. Ott voltunk a leukémiás gyerekek osztályán, ahol sokszor heteket, hónapokat, sőt, éveket kellett egy kisgyermeknek eltölteni, sokszor úgy, hogy már nem is hagyták el a kórházat. És ott voltak azok az édesanyák, akik feladtak mindent, munkát, esetleg vidéken teljesen más életet, csak azért, hogy kövessék és ott legyenek a gyerekekkel. És otthon voltak az édesapák, a többi családtag, akik biztosították ezt. Feladni mindent: ismerjük ezt, tudjuk azt, hogy mit jelent az, amikor a másikért még magamról is hajlandó vagyok lemondani.
Így találkozik ez a két személy. Az egyik az Isten fia, a másik egy anya, aki hajlandó mindenre. Nem két egyenrangú fél beszélget: Jézus nagyobb, hatalmasabb és az asszony hajlandó ezt elfogadni. Nem használnunk kell az Istent, hanem kérni tőle, és engedjük magunkat vezetni azon az úton, ahova visz, amin ő visz tovább. Határokat kell ehhez átlépni, ahogy az asszony tette és követni őt bölcsen, az alázattal, a kitartással. A kérdés, hogy mi, ha ekkora a tét, képesek lennénk-e erre? A kérdés, hogy mi képesek vagyunk-e erre?
Még egy dologról szólni kell. Itt van az a kutyás kép, ahogy az asztal alatt a morzsákat felkapkodják. Az eredeti szövegben nem olyan morzsákról van szó, amik csak úgy lepotyognak a kenyérről. Akkoriban az emberek nagyrészt kézzel ettek, de ha valamit ki kellett merni, akkor fogtak egy darab kenyeret és kivájták a belsejét és azzal kanalazták az ételt. Majd, amikor már használhatatlanná vált, átázott, vagy már nem volt, odaadták a gyereknek, az pedig bedobta az asztal alá, ahol ott várták a kutyák. Erről beszél Jézus. Az asszony azt mondja hogy ez is elég, és ezzel nem értékteleníti magát, ezzel nem másodsorba teszi magát, hanem valami sokkal nagyobb dolog történik. Fordítsuk meg: ez az asszony azt mondja, olyan gazdag ez az asztal, hogy a morzsa is elég róla bárkinek. Itt a hite ragyog fel. Van-e ekkora hitünk? Ilyen bátor hitünk, ami képes így bízni?
Jézus ezután feloldja a problémát, a gondot, a tragédiát, meggyógyul a lány és a legnagyobb dolog történik meg, hiszen maga az élet, maga a kegyelem, maga az emberré lett Isten van ott az asszonnyal szemben. Mert elég gazdag az az asztal bárkinek! Most is.
Határátlépésekről van szó és legyen ez az üzenet a mi számunkra is, akik lehet, hogy saját lelki vagy gondolkodásbeli határátlépéseinket kell, hogy megtegyük, hogy az ige üzenete hatni tudjon. Jézus mindenkihez jött, Jézus mindannyiunkat szeret és lerombolja a határokat és lerombol minden falat. Sokszor nem az történik Istennel találkozva, amit elképzelünk, amit elvárunk. De vállaljuk-e, hogy így is maradjunk? Engedünk-e neki? Élet-halál kérdésekről van szó, megéri.
Meghökkentő kegyetlenség? Egyáltalán nem, meghökkentő kegyelem. Az ahogy Jézus Krisztus ezt az asszonyt, az életét a kezébe veszi, ahogy vezeti ezen a furcsán kemény úton, aztán ráébredünk, sokkal nagyobb benne a hit, a kitartás, a szeretet, az a tisztánlátás, mint bármi más. És Jézus előcsalja, példának adja a mi számunkra is. Ámen.
Bella Péter
Győrújbarát, 2017. szeptember 03.
