Sokorói-dombság Reformátusai

A közös asztal csodája

2017. június 24. 17:08 - Bella Péter

Márk nyomában - 11. rész



Olvasmány: Márk 6,33-44
Alapige: Márk 6,39-41

rob-bye-141864.jpg
Mai igénk Jézus egyik legismertebb csodatételét meséli el: hogyan lakott jól ötezer férfi és ki tudja hány ezer nő és gyermek, úgy, hogy emberi képességekhez igazítva lehetetlen volt az ügy. Csoda történt, valami olyan történet, ami lehetetlen, emberileg lehetetlen. Jézuson keresztül újra nyilvánvalóvá válik a teremtő isteni erő – az ételből mindenkinek jut, méghozzá a tanítványok kezén keresztül.
Valóban jól ismert csodatétel ez a történetben. Azonban van ugyanitt még egy csoda, ami nem annyira szembetűnő és én ma azzal szeretnék igazán foglalkozni: hogyan is lesz a Jézus köré gyűlt tömegből igazi közösség.

 pexels-photo-105861.jpg

Ahhoz, hogy célunkhoz közelebb kerüljünk, képzeljünk el két embert abból a rengetegből, akik ott lehetettek azon a napon.
Az elsőnek legyen a neve az, hogy Simeon. Egy, a genezáreti tóhoz közeli faluban lakik, földműves ember. Egyszerűen él, tisztességesen, becsületesen, szerényen. Nem mondható gazdagnak, de eddig annyi mindig akadt, amennyi kellett otthon. Mostanság kicsit rosszabb, hiszen új adószedő került a környékre, aki többet szed be, mint kellene. Simeon persze így is próbál helytállni, még ha nehezebb is. Nem bízik országa, népe vezetőiben, viszont hallott már Jézusról, reménykedik, kíváncsi rá, ezért is indul el, hogy meghallgassa, hogy megismerje.
Másik emberünknek legyen a neve Lévi. Simeon falujához közel, egy másik településen él, a helyi zsinagóga tanítója, segít, hogy az emberek eligazodjanak az életben, olvasni tanítja a gyerekeket – természetesen a Szentírásból. A felnőtteket pedig imádkozni és gondolkodni tanítja. Neki is van egy kis családja. Lévi már rengeteget csalódott, keserűen nézi, hogyan hódol be népe a római hatalomnak, hogy az írást, az Isten törvényét egyre többen veszik semmibe, sokszor eljátszott a gondolattal, hogy csatlakozik valamelyik radikális csoporthoz. Ő is hallott Jézusról, eljutott hozzá néhány beszéde, mások mesélték. „Talán ő!” – reménykedik és elindul, hogy végre a saját fülével hallja ennek a furcsa tanítónak a szavait.
Simon és Lévi egymás mellé kerülnek a tömegben, néha a nagy nyüzsgés, tömörülés miatt össze is koccan a válluk. Nem ismerik egymást, eddig nem volt közük egymáshoz. Ami közös bennük: Jézust akarják hallani. Ahogy a többi, sok ezer ember is.

Hömpölyög a tömeg, de valaki olyannak látja, amilyen valójában. Ez a valaki maga Jézus.  Pásztor nélkül való nyájat lát. Olyan embereket, akik látszólag együtt vannak, egy helyen és egy időben, de valójában ez csak illúzió, nincs, ami közös alapot, közös irányt adna, értelmet az együttlétnek, amilyen gyorsan létrejött, olyan gyorsan szét is széled a tömeg. Ami közös: azért jöttek, mert éhesek – a történet elején még csak a lelkük. Várnak valamire! Vezetésre vágynak, olyan vezetésre, amit eddig még nem kaptak meg, hisz azok, akik vezetőnek mondják magukat, alkalmatlanok rá. Jézus látja bennük ezt az éhséget, ismeri.
És megszánja őket. Mert tudja, hogy a pásztor nélkül maradt nyáj az védtelen, szabadon garázdálkodhatnak közöttük a ragadozók. Tudja azt is, hogy pásztor nélkül nem találnak elég eleséget. Tudja, hogy pásztor nélkül nem létezik igazi összetartás, nincs közös út, csak zűrzavar, fejetlenség.
Itt van előttünk a tömeg – pásztor nélküli nyáj, vezető nélküli ideiglenes csoportosulás. Valamit tenni kell a lelki éhségükkel, Jézus ezért elkezdi tanítani őket. Ez valódi tanítás, nem üres bölcselkedés, közhelyes üres beszéd, nem moralizáló erkölcsi prédikációk, benne Isten szólal meg, az, akire valójában ezek az emberek valójában éheznek. Tanít Jézus és ezzel irányt mutat, tanít, azaz hangol, tanításával segít, hogy az ember megismerje Istenét és saját magát.
És ez így van azóta is, ahol felhangzik az evangélium, az örömhír, hogy Jézus itt van, oda akkor gyűlnek az emberek, odakívánkoznak, vonzza őket. Összegyűlünk Jézus örömhíre köré, még akkor is, ha első látásra sok közös nincs is bennünk. Mert éhesek vagyunk – az iránymutatásra, valódi válaszokat akarunk a valódi kérdéseinkre. Ezért várjuk, hogy Isten megszólaljon és mi halljuk is, értsük is.

pexels-photo-53869.jpg

Történetünkben, ahogy előrehalad az idő, a sokaság nem bomlik fel, maradnak, mert jó Jézust hallgatni, akár hosszú órákon át is. A tanítványok szólnak az Úrnak, hogy el kellene már engedni az embereket, fáradtak és éhesek. Jézus meglepőt mond: ti adjatok nekik enni.
Aztán megtörténik a következő különös lépés, Jézus kisebb csoportokra osztja a tömeget, ötvenen, százan kerülnek össze így. Fontos megállni itt egy kicsit. Jézus nem megosztja az embereket, hanem változtat, rendszert ad, átlátható és emberléptékű rendszert. A masszából arcok lesznek. Az a szó, amit az ige itt a csoportra használ, azt jelenti, hogy asztalközösség.
Asztalközösség. Voltam már olyan esküvőn, ahol csak a párt ismertük. A szertartás előtt keressünk ismerős arcokat, de ha nincsenek, akkor is a párra fókuszál az ember, közben annyit látunk, mennyien vannak, milyen korosztály a többség, tippelhetünk, ki kihez tartozik, de ennyi. De nem nagyon van lehetőség a valódi ismerkedésre, sodornak az esküvő eseményei egymás után. Aztán a lakodalomban minden megváltozik, az asztalnál mindenképpen. Nincs ott mindenki, de aki ott van, azoknak be lehet mutatkozni, hallótávolságba kerülünk, beszélni tudunk, egymás felé fordulunk. Ahogy adjuk át a tálakat egymásnak, ahogy előkerülnek a témák – minden megváltozik, valódi ismeretséget lehet kötni. Egy példa ez arra, mit tud hozzátenni az emberi kapcsolatokhoz egy terített asztal. Igénkben a csoport a réten ilyen asztallá válik.
Már nem sokaságról, tömegről beszélünk, hanem asztalközösségről. Simeon és Lévi mindketten álmélkodva hallgatták Jézust hosszú órákon át, a példázataiban magukra ismertek, Jézusban pedig egyre inkább meglátták magát az Istent. Most ők is egy ilyen ötvenes csoport tagjai lesznek, egymás mellé kerülnek, így várják az ételt, közben elkezdenek beszélgetni is egymással. Máshol élnek, másmilyen az élethelyzetük, lehet, hogy párszor már elmentek egymás mellett, de az sem biztos, most viszont elkezdenek beszélgetni. Pár éve mesélte valaki, amikor az a komoly árvíz volt, hogy ismeretlen emberekkel együtt rakták a zsákokat, aztán a munka, a közös segítés órái közel hozták egymáshoz őket és hetekkel később is volt, hogy összeültek valahol. Beszélgetni kezdtek, lett valami közös, elindult valami.
Simeon és Lévi elkezdtek beszélgetni. Arról, amit hallottak Jézustól, amilyen válaszokat adott nekik és amilyen kérdéseket felvetett, hogy milyen hatást is váltottak ki szavai belőlük. Aztán mások is csatlakoztak, együtt rágták tovább a hallottakat. Kezd alakulni valami, már nem idegenek egymás számára, kezdik megismerni egymást, kialakul valami kapcsolat közöttük ott a semmi közepén, Jézus közelében. Eddig kényszerből egymás mellett szorongtak – de egymástól függetlenül, de most már arcuk van, nevük egymás számára. Kapcsolat van közöttük.

appetite-banana-calories-catering-161481.jpg

Testvérek, Jézus közelében ez történik, ez kell, hogy történjen. Meg kell, hogy törjön a mai kor társas magánya, lehet nyitni egymás felé, lehet lépni. Nagyon jó minta az a százas, ötvenes csoport – pont mint egy gyülekezet az egyházon belül. Egy csoport, egy lelki asztalközösség, az úrasztala közössége, ami nem csak formális együttlét, nem csak közönsége egy alkalomnak, de egymás felé is nyitó életek együttese. Ahol kiderül, mennyi mindenben is hasonlítunk, a küzdelmeinkben, a problémáinkban, a félelmeinkben, a vágyainkban, az örömeinkben. És lehet egymásra reagálni, odaállni, segíteni is. Mert van közös alap, egymás mellé kerülünk, egymás mellé vezet az a Jézus, aki megszólít, aki tanít, aki a lelki éhségünket csillapítja.
Jézus közelségének „mellékhatása” – közösséggé leszünk. Ez is csoda. Nekünk is van egy közös nevezőnk és lehetőségünk, hogy velünk és közöttünk is megtörténjen ez. Mi itt mindnyájan Jézus vendégei vagyunk.
Persze ezt nem lehet erőltetni és nem is kell. Ez magától értetődő fejlődés. Csak élni kell a lehetőséggel. Simeon és Lévi lehet, hogy sok év múlva már egy közös gyülekezetben segítik együtt Pál misszióját, vagy hirdetik már a Szentlélek vezetésével azokat a történeteket, amiket Jézustól hallottak. Úgy, hogy mellé teszik a saját életüket, mint tanúságtételt, sőt, a közösségük bizonyságtételét.
Jézushoz közeledve elkerülhetetlen, hogy egymáshoz is közelebb kerüljünk, de erre szükség is van, ez így működik. Egy gyülekezet nem az egyházjogi besorolása, a névtáblája vagy pecsétje miatt gyülekezet, hanem a közös tapasztalat, Isten közös nevezője miatt, ami egymás felé is sodor minket majd pedig összekapcsol. Ezt látjuk itt is.

Két csoda van a történetben, két csoda, ami a miénk is lehet. Az első: Jézus Krisztus igéjét, mint lelki táplálékot vesszük hétről hétre együtt, ez biztos, amikor az ige szól vagy amikor úrvacsorázunk, amikor Istenre figyelő sokaság vagyunk. De van itt egy másik csodára is lehetőség: egymáshoz is közelítő, egymás felé nyitó embereknek is kell lennünk Jézus közelében, tanúságtévő közösségnek, Istent együtt ünneplő gyülekezetnek, akik egymást is erősítik. Engedjük, hogy mindkét csoda megtörténjen velünk.

Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. június 11.

 

 

 

 

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr2712617909

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.