Sokorói-dombság Reformátusai

Kérdések a viharban

2017. május 29. 09:45 - Bella Péter

Márk nyomában - 10. rész



Olvasmány: Zsoltárok 4

Alapige: Márk 4,35-41

pexels-photo-26351.jpg

Viharban ismerszik meg…

Van egy jól ismert közmondás, így hangzik: bajban ismerszik meg a barát! Arról szól, hogy igazán akkor lehet határvonalat húzni a valódi és az érdekből mellénk álló barátok közé, ha nagy a gond, ha áldozatot kell hozni, ha szenvedni kell, a nyugodt helyzetekben könnyű megjátszani a barátságot. A nehéz idők, a válságok biztosan megmutatják a valódi kapcsolatokat.
Kölcsön veszem ezt a közmondást és kicsit alakítok rajta, kétféleképpen is, hogy a mai igénkhez illeszkedni tudjon. Először is: viharban ismeszik meg a hívő. Másodszor: viharban ismerszik meg a megváltó. A történetünkben felsejlik valami ebből. A szélsőséges helyzetekben, amikor veszélybe jutunk, amikor féltjük az életünket – na akkor sok minden kiderül.
Mai történetünk egy megszokott rutin utazással indul a Galileai tavon, nincs benne semmi különös, a profi hajós halászok tudják prezentálni, aztán minden elromlik. A viharban, amikor a szél és a hullámok mindent felül írnak, megmutatja magát, mennyire nincsenek még készen a tanítványok és Jézus is megmutatja magát, hogy a szelíd vándortanítóban valóban isteni erő lakozik.
Márk tehetséges író, ez itt is látszik. Három kérdés hangzik el (az egyik két részletben), három kérdés, amikre nem hangzik el válasz. Nem véletlenül. Márk azt akarta, hogy az evangélium olvasói maguk adják meg hozzá a válaszokat. Ma ezt a három kérdést én is felteszem, hogy találjunk hozzá megfelelő feleletet.

pexels-photo-132983.jpg

„Mester nem törődsz azzal, hogy elveszünk?”

Hatalmas a vihar, ezzel együtt a káosz is. Nem csak a hajó biztonságáról van szó, de valódi életveszélyről. A tanítványok küzdenek az elemekkel, próbálkoznak felszínen maradni. Jézus pedig közben a hajóban alszik. Óriási a kontraszt, megdöbbentő. A tanítványok szemszögéből különösen. Míg ők ilyen nehéz helyzetben vannak, Jézus átalussza az egészet? Hát hogy van ez?
A tanítványok kérdése egyenesen vád Jézus felé. „Hát nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” A hullámok és szélvihar szorításában az embernek a csendben nyugvó Jézus érthetetlen és felháborító. Nem törődsz velünk? Magunkra hagytál? Önző vagy? Nem érdeklünk téged?

Nem törődik velünk az Isten… - nem csak kérdés, sokszor sóhaj ez tőlünk emberektől, amikor viharba kerülünk. Nagyon sok beszélgetésben kerültek elő ezek a kérdések. „Én nem értem, Isten miért van csendben. Miért nem szól közbe? Miért nem üt oda az ellenfeleimnek? Miért nem emel ki onnan, ahol vagyok? Miért nem változtat meg mindent?”
Amikor úgy látjuk, hogy az Isten tétlen. Pedig azt ígérte, hogy velünk lesz! Pedig azt mondta: veletek vagyok a világ végezetéig. És az Isten keresésében úton lévő ember, vagy a Krisztust követő hívő nem érti a helyzetet. Van, hogy kérdés egy imádságban, egy sóhaj egy beszélgetésben, keserű vád sírás közben – ugyanúgy, mint a mai történetben. Érthetetlen, hogy miért nem ugrik az Úr, amikor akkorák a hullámok, olyan nagy a szélvihar…
Milyen nagy is a szélvihar? Mekkorák is a hullámok? Ó, ezek akkorák, hogyha Jézus nem kel fel, nem fogja meg a köteleket, nem kapaszkodik, biztos vége! Nagyobb, mint megmentse saját magát. Nagy vihar ez, annyira, hogy a mindenható Isten évezredek át épített üdvösségvisszaszerző tervét, az emberré lett, az egyetlen Megváltót, egy szempillantás alatt hullámsírba küldje! Érezzük, hol van a gond? Érezzük, hogy mi itt a baj?
Hadd hozzam közel egy hétköznapi példával azt, ami itt történik. Apuka biciklizni tanítja a kislányát, a botos módszer, fut vele, hátul fogja a beleeszkábált rudat, aztán egyszer csak elengedi! A kislány megy is, siklik a két keréken, majd hátra sandít és látja, hogy apukája messze tőle mosolyog. Következő másodpercben kígyózó mozgás, egyensúlynak vége, csatt, elesés. Aztán a keserves sírás az ijedtség miatt. „Miért engedtél el? Meg is halhattam volna!” Dehogy. Az apuka gondosan választotta ki az útszakaszt, nincsenek útmenti fák, nagy árok, nincs ilyenkor forgalom, feladta rá a könyökvédőt, térdvédőt, bukósisakot. A kislánynak akkor és ott egy árulás az elengedés, a világvége. Az apuka tudja, hogy ez semmiség, mindent felügyelt, mindent elgondolt, elmúlik és pár óra múlva örömmel újságolja majd anyának, hogy legalább ötven métert ment egyedül.

„Miért nem törődsz velünk?” – szól a kérdés. Közben, ha a nagy egészre nézünk, láthatjuk, hogy a világ legbiztonságosabb pontja az a hullámok közt hánykolódó hajó, mert ott van Jézus. Amíg Isten legnagyobb terve célba nem ér, amíg el nem jut a kereszthez, a feltámadáshoz Jézus, addig senki és semmi nem állíthatja meg. Az alvása nem felelőtlenség, nem vakmerőség. Hanem a hit mintáját adja a mindenkori tanítványoknak. Lehet, hogy nagy a vihar, a szél és a hullámok miatt recseg, ropog minden, de nagyobb van mellettetek ennél. Hánykolódik, de nem süllyed el.
„Miért nem törődsz velünk?” Törődik. És a hitnek kell kiemelnie a küzdelmek közül, rálátva az egészre. A legnagyobb pokolban, a legnehezebb időszakban is biztonságban vagyunk, ha Jézus mellettünk van. Még csendben is. Úgyis cselekszik, ha kell, ha nem is akkor és nem is úgy, ahogy mi gondoljuk.


„Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?”

Jézus felébred és felkel. Ráparancsol a hullámokra és a tengerre, egy szavával elnémítja a vihart. De vegyük észre, nem megmenti őket! Eddig is biztonságban voltak, itt Jézus demonstrálja a hatalmát. Hajlandó megmutatni. Újra.
Igen, újra. A tanítványok ott vannak mellette, hallották a mindennél világosabb tanításait, tanúi voltak életváltoztató beszélgetéseinek. Látták, hogy áll fel mellette a béna ember, hogy tisztul le egy érintésétől a gyógyíthatatlan lepra és ez csak pár példa a sok százból, amit csak addig vele átéltek. Látták, hogy még az embert roncsoló erők, a démonok is semmik hozzá képest. Hogy még a sátán is próbálta megtörni, de nem sikerült. És nem nagy birkózások ezek, nem hasonló erők párbaja! Jézus más ligában játszik, sok osztállyal feljebb! Egy szó, egy nézés, egy érintés, de az is csak miattunk, még az sem kellene. Szóval, egy vihar?! Mi az neki?
Ezért a második kérdés. „Miért féltek ennyire? Még mindig nincs hitetek?” Ennyi mindent tapasztaltatok és még mindig nincs bizalmatok? Mint az ok nélkül túl féltékeny fél a párkapcsolatban. A párja folyamatosan jelét adja szerelmének szavakkal, tettekkel, kimutatott érzelmekkel, a közös élményeken át. Nincs jele semmi rossznak, sőt, mindenki látja, micsoda kötelék fűzi össze őket. De emberünk mindig retteg, ha a másik nélküle megy el valahová. Amikor késik fél órát. Amikor nem tud egy programról. Pedig nem kellene. Nem is párjáról, hanem róla beszél féltékenysége. Nem a másik hűtlen, neki beteg a bizalma.

Nem Jézusról mond el a vihar valamit, hanem a tanítványokról. Hogy nem bíznak. Hogy annyi jel után sem, annyi egyértelmű csoda után sem. Hogy még nem. Egyszer, jó tizenöt éve olvastam egy könyvet, amiben szemléletváltásról tanít az írója, a saját életén át ébredt rá. Hogy a hit azt jelenti: ha jön egy nehézség, egy nem várt feszültség, egy próba, ne kétségbe essek, ne feladjam, hanem várjam azt, hogy vajon ebből hogyan ment ki Isten, vajon ebben mit mutat meg magából, a hatalmából. A hit számára a válság egy lehetőség arra, hogy Isten megmutassa magát, hatalmát, szabadítását.
Persze nehéz közben, fáj is, de a leghatalmasabb maga Jézus, és ő átvisz és óv a legnehezebb útszakaszon is. Mert megígérte. Ha nem hiszem, akkor az nem róla, hanem rólam árul el valamit. Hogy még kell előre haladnom a bizalomban.
sea-sky-clouds-weather.jpg

„Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?”

Persze megértem a tanítványokat, lehet, hogy sok mindent átéltek Jézussal, de azért még sok minden van előttük is. Megértem, nem is akarok úgy beszélni, mintha előbbre tartanék, egyáltalán nem. Nagyon sokszor vagyok ugyanilyen, nagyon sokszor esek kétségbe, kérem számon az Istent, gyenge az én bizalmam. Szerintem nem vagyok ezzel egyedül. Sok minden összekapcsol minket a tanítványokkal.
Például a harmadik kérdés is őszinte döbbenete. „Ki ez, hogy a szél is, a tenger is engedelmeskedik neki?” Jézus itt megmutat valamit, amit eddig is tapasztalhattak, más formában. Hogy ő Úr, hatalmas, hogy benne az Isten van jelen. Valami megtörténik, amire nincs szó. Valójában azt jelzi, hogy jó úton vannak.
Van egy olyan tippem, hogy sokszor elhangzott ez még a tanítványok szájából. Az őszinte csodálkozás kérdése ez, a meglepődésé, amikor Isten cselekszik velünk és körülöttünk. Hogy Isten mindig nagyobb annál, mint amit róla elgondolunk, elképzelünk.

Ki ez? Az örök kérdés Jézushoz, Jézusról. Mert sohasem érünk a végére. Mindig meglep, mindig felülmúlja a várakozásainkat, az elképzeléseinket. Ki ez? Túl keveset gondolunk Istenről, túl keveset gondolunk arról, amire kész értünk és velünk. Érezzük? Valahol végig ez a túl kevés jön elő a történetben. Kevés bizalom. Kevés hit. Kevés istenismeret.
Ki ez? Sokszor fel fogjuk még tenni mi is az Isten mellett a kérdést és ez jó. Ki ez, hogy még ezt is jóra tudja fordítani? Ki ez, aki a házasságomat vissza tudta hozni onnan, ahonnan már mi nem tudtunk? Ki ez, aki még akkor sem fordult el tőlem, amikor megtagadtam? Ki ez, aki még a legvégsőkig eljött értem? Ki ez, aki reményt adott akkor, amikor már én is lemondtam a továbblépésről? Ki az, aki így ki tudja pótolni az erőmet, akaratomat, lehetőségeimet? Ki az, aki így fel tud használni jó célokra? Ki ez, aki mindig képes felülmúlni, amit eddig megismertem róla?
Ez a kérdés is a miénk is? Igen. És velünk fog maradni, miközben egyre jobban megismerjük kegyelmét, szeretetét, csodáját.


Menjünk át – vele – a túlsó partra

A túlsó partra tartunk. Mozgásban vagyunk Jézussal – ez a tanítványság. És közben viharok érnek bennünket. De minden vihar lehetőség, mert a viharban ismerszik meg a tanítvány. Hogy mennyire erős, merész a hitünk, hogy mekkora a bizalmunk. És viharban ismerszik meg az Úr is. Nem vagyunk valójában máshol nagyobb biztonságban, mint mellette.
Három kérdés hangzott el a történetből. Három kérdést néztünk meg, amikre adjunk mi választ. Vigyük magunkkal, miközben átkelünk Jézussal a túlsó partra, a következő állomásra. Mert van irányunk, van célunk, van reményünk! Ámen!

Bella Péter
Győrújbarát, Ménfőcsanak, 2017. május 14.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr3712547477

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.