Sokorói-dombság Reformátusai

Helyettünk és értünk

2017. április 24. 16:27 - Bella Péter

Nagypénteki igemeditáció

pexels-photo-340901.jpg

Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat! Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. Kik az Urat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind! Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. Rólad szól dicséretem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége. Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz.

Zsoltárok 22

Több száz évvel Nagypéntek előtt, több száz évvel a Golgota előtt született ez a zsoltár. És mégis, mintha Jézust hallanánk, mintha ő szólna hozzánk. És ez nem véletlen.

Ne úgy gondoljunk erre a zsoltárra, mint egy jóslatra, mert nem az. Több száz évvel Nagypéntek előtt az, aki leírta, szenvedett, ő maga is hihetetlen mélységeket élt át. Gonoszok támadtak rá, ártatlanul törték össze, gúny és erőszak érte. De nem is ez a legrosszabb. Még Isten is hallgatott. Még ő sem nyúl le érte, úgy érzi, hallgat az Isten. Sarokba szorítva, rettegve és fájdalmak között írja le keserű, de még így is csendes reménységbe forduló imádságát, valaki, aki az utolsónak érzi magát az emberek között.
Ez a zsoltár valakinek a valós fájdalmának a lenyomata. Sokak fájdalmának lenyomata azóta is. Olyanoké, akik átélték az igazságtalan és gonosz testi és lelki erőszakot, olyanoké, akik maradtak már egyedül a semmi közepén. Olyanoké, akik éreztek úgy, hogy még Isten is elfordult, ott és akkor.
Mindezeken túl ez a zsoltár valóban a kereszten függő Jézusé. Nem jóslat volt, hanem valós tapasztalat. És mégis, próféciává lett, a Megváltó is magára öltötte, elmondta, elsóhajtotta a fájdalmak között. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem…” „Torkom kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt…” „Köntösömre sorsot vetettek…” Magára öltötte, mint az emberi életet, ő, az ártatlan, a szent, hogy egy legyen közülünk és átélje a mi mélységeinket. Hogy ő álljon a sor végére, ő legyen a legutolsó, ő kerüljön minden mélyére. Helyettünk és értünk. Hogy megjárja a mélységeinket és még azok alá is szálljon, hogy nekünk ne kelljen oda eljutni, hogy nekünk legyen visszaút. A kereszten függő, szenvedő és mindenkinél magányosabb Megváltó imádságává lett ez a zsoltár.

Ének: 345,1


Korán reggel azonnal határozatot hoztak a főpapok a vénekkel és az írástudókkal együtt, vagyis az egész nagytanács. Azután Jézust megkötözve elvitték, és átadták Pilátusnak. Pilátus pedig megkérdezte tőle: Te vagy a zsidók királya? Ő így válaszolt neki: Te mondod. A főpapok hevesen vádolták őt. Pilátus ismét megkérdezte tőle: Nem felelsz semmit? Nézd, mennyire vádolnak! Jézus pedig többé semmit sem válaszolt, ezért Pilátus elcsodálkozott. Ünnepenként pedig szabadon szokott bocsátani nekik egy foglyot, akit kértek. Volt akkor egy Barabbás nevű fogoly a lázadók között, akik a lázadás idején gyilkosságot követtek el. A sokaság tehát felmenve Pilátus elé kérte, hogy tegyen eleget a szokásnak. Pilátus pedig megkérdezte tőlük: Akarjátok, hogy elbocsássam nektek a zsidók királyát? – mert tudta, hogy irigységből szolgáltatták ki Jézust a főpapok. A főpapok azonban felbujtották a sokaságot, hogy inkább Barabbás elbocsátását követeljék. Pilátus ismét megszólalt, és ezt mondta nekik: Mit tegyek akkor azzal, akit a zsidók királyának mondotok? Azok ismét felkiáltottak: Feszítsd meg! Pilátus megkérdezte tőlük: De mi rosszat tett? Azok pedig még hangosabban kiáltották: Feszítsd meg! Pilátus pedig, minthogy a sokaság kedvére akart tenni, szabadon bocsátotta nekik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatta, és átadta, hogy megfeszítsék. A katonák bevitték őt a palotába, azaz a helytartóságra, és összehívták az egész őrséget. Bíborszínű köpenyt adtak rá, és tövisből font koronát tettek a fejére, és elkezdték köszönteni: Üdvöz légy, zsidók királya! Nádszállal verték a fejét, leköpdösték, és térdhajtással hódoltak előtte. Miután kigúnyolták, levették róla a bíbor ruhát, és felöltöztették a saját ruhájába. Majd kivitték, hogy megfeszítsék őt. Kényszerítettek egy arra menő embert, a cirénei Simont, Alexandrosz és Rúfusz apját, aki a mezőről jött, hogy vigye Jézus keresztjét. Elvitték őt a Golgota nevű helyre, ami ezt jelenti: Koponya-hely, és mirhás bort adtak neki, de ő nem fogadta el. Keresztre feszítették, és megosztoztak a ruháin, sorsot vetve, hogy ki mit kapjon. Kilenc óra volt, amikor megfeszítették. Felirat is volt a kereszten az ellene szóló vádról, amely így szólt: A ZSIDÓK KIRÁLYA. Vele együtt feszítettek keresztre két rablót, egyet jobb, egyet pedig bal keze felől. És így teljesedett be az Írás, amely ezt mondja: „És a bűnösök közé sorolták.” *Ez a vers egyes kéziratokban nem található Akik elmentek mellette, fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és felépíted három nap alatt, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták maguk között az írástudókkal együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. A Krisztus, Izráel királya szálljon le most a keresztről, hogy lássuk, és higgyünk! Azok is gyalázták, akik vele együtt voltak megfeszítve. Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt? Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt. Amikor pedig a százados, aki ott állt vele szemben, látta, hogy így lehelte ki a lelkét, ezt mondta: Bizony, ez az ember Isten Fia volt! Voltak ott asszonyok is, akik távolról figyelték; köztük a magdalai Mária, továbbá Mária, a kis Jakab és József anyja, valamint Salómé, akik követték őt, és szolgáltak neki, amikor Galileában volt, és sok más asszony is, akik vele mentek fel Jeruzsálembe. Amikor beesteledett, mivel az előkészület napja, vagyis szombat előtti nap volt, eljött az arimátiai József, a nagytanács tekintélyes tagja, aki maga is várta az Isten országát; bátran bement Pilátushoz, és elkérte Jézus holttestét. Pilátus csodálkozott azon, hogy Jézus már meghalt, ezért hívatta a századost, és megkérdezte tőle, hogy meghalt-e már. Amikor ezt megtudta a századostól, kiadatta a holttestet Józsefnek. Ő pedig gyolcsot vásárolt, levette őt, begöngyölte a gyolcsba, elhelyezte egy sziklába vágott sírboltba, és követ hengerített a sírbolt bejárata elé. A magdalai Mária és Mária, József anyja pedig figyelte, hova helyezték őt.

Márk evangéliuma 15

Az, ami történt. A tudósítás, amit Márk továbbad. Rövid mondatok, egyértelmű megfogalmazás, pátosz nélkül a tények. Ezt tette az ember, ezt tudjuk mi. Ennyire jutunk. Utolsónak soroltuk az Isten fiát, engedtük, hogy mindez megtörténjen.
A politikai hatalom a pillanatnyi alkukba hátrál. A vallási vezetők vakon és világtalanul ítéltetik el a saját Istenüket. A tömeg inkább választja Barabbást, a gyilkost, mert… Miért is?... A tanítvány felszívódik, mert idáig már nem bírja az ereje, a hűsége, tagad, bújik.
Rövid, metsző mondatok, a felületes olvasónak Jézus csődjéről. Pedig nem, ez az ember csődjéről szól. Itt egyvalaki van, aki tudja, mi történik, akinek kezében van minden és az maga Jézus. Az ember sodródik, vergődik, gyávul és gyengül bele mindenbe. A mi bukásunk a kereszt. Mindannyiunké. Júdás, Kajafás, Barabbás, Péter neve felcserélhető, bármelyikünk nevére. Ennyire jutnánk önerőből.
A bukásunk története. Az önmegváltásunké. Az illúzióé, hogy kezünkben tartjuk a világ folyását, hogy a sorsunk medrét mi határoztuk meg. Hogy rendben van minden. De el kellett buknunk, hogy tudatosítsuk a valódi állapotunkat. Keserű kijózanodás. Hogy ne legyenek illúzióink. Többé ne. Ennyit tudunk. Ilyen keveset.
És ennyit tud az Isten, évezredekig építi az utat, közelít és végül a szenvedést, a magányt, a halált is megjárja. Mert ezt akarja tenni. Mert itt, a valóságban akar találkozni velünk. Mi elbukunk, de a bukásunk következményét már ő éli meg. És nem sodródik az árral, szabadon teszi, önként. Mert szeret. Ennyire szeret. Ennyire szeret az Isten. Nem szavakkal, hanem cselekedetekkel. Amit Márk leír, ezekkel a rövid, tömör, tényszerű, puritán mondatokkal. Ez történt. Ezt tettük. Mert önerőből csak ennyit tudunk. Ez történt. Ezt tette ő. Mert ő bármit megtehet.

Ének: 341,3

És láttam a trónon ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve; és láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit? De sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem tudta senki felnyitni a könyvet, sem beletekinteni abba. És keservesen sírtam, mert senki sem bizonyult méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és hogy beletekintsen. Ekkor az egyik vén így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét. És láttam, hogy a trón, a négy élőlény és a vének között ott áll a Bárány. Olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt – mindegyiknél hárfa volt és aranypohár, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek –, és új éneket énekeltek ekképpen: Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; és a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön. És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás! És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt.

Jelenések 5

Itt már több évtizeddel vagyunk már Nagypéntek után. A Szentlélek sokakat megragadott, Isten sokakat átformált és egyik tanúja száműzetésében különös dolgokat él át – ez a Jelenések könyve. Kinyilatkoztatás, álomszerű képek, látomások, jelenések, szimbólumok, jelképek – ne keressük a megfejtést időben és térben. Képek beszélnek. Mintha Isten félrehúzná a függönyt és engedne mögé látni mindennek. Mögé látni a mindenségnek. És beszél a keresztről.
János sír, mert nincs, aki felnyissa a tekercset, feltörje a pecséteket, azaz nincs a teremtmények közül egy sem, aki a világot mederbe terelné, nincs célja, nincs értelme, nincs iránya az emberiségnek, csak a bukás, csak a veszteség. Mint egy elszabadult, irányíthatatlan jármű. Senki sem méltó – mindenki méltatlan közülünk. Senki sem képes megragadni a kormányt és visszarántani az útra. Úgy tűnik, ezért János könnyei. De akkor hallatszik, van, aki méltó, aki erős: Júda oroszlánja győzött! A Megváltó győzött. Méltó és hatalmas, hogy a világ ura és célbajuttatója legyen.
És akkor előlép az oroszlán. Várjuk a képes előadásban a hatalmas, erős állatot. És előlép: aki valójában a bárány. A megölt, feláldozott, sebeket hordozó és mégis élő bárány. Az oroszlán a bárány, a mindent legyőző és átformáló hatalom a magát önként odaadó áldozat – titok, képekben elbeszélve. A Golgota, Jézus áldozata valójában. Valójában a legnagyobb hatalom az önként, mindenkiért vállalt halál, valójában trónralépés, valójában a világ visszavétele, valójában a világ szabadsága. A bárány, aki olyan, mint akit megöltek és mégis él. Egy képben Nagypéntek és Húsvét. Áldozat és feltámadás.
Méltó bárány, övé a dicsőség, a hatalom. Övé a világ – valójában. Tulajdonai lettünk mi is, mert visszavásárolt. Mert visszaszerzett. Mert elment a legvégsőkig és még onnan is visszajött. Megjárta a fájdalmat, a kárhozatot, a halált. Hogy minket kihozzon a fájdalomból, hogy elkerüljük a kárhozatot, hogy legyőzzük a halált.
Jézus győzött, a bárány győzött. Ő a világ ura, ő mondja majd ki az utolsó szót, ő ír felül minden rosszat, ő tesz jóvá mindent, ő visz minket magával az örök életbe. Mert megteheti. Mert méltó rá, mert csak ő méltó. És János hallja, ahogy az egész teremtett világ, minden élő és élettelen őt dicséri.
Valójában övé az erő, a gazdagság, a bölcsesség, az áldás, a tisztesség, a dicsőség és az áldás. Az érünk megfeszített és feltámadt Úré. És mi? Követjük-e őt? Áldjuk-e őt? Hívjuk-e őt? Közel engedjük-e őt magunkhoz? Engedjük-e életünket gyógyítani? Meglátjuk-e a megfeszítettben a minket visszaszerző Istent, a feltámadottban a mi halálunk legyőzőjét?
Dicsőítjük-e őt, a meghalt és mégis élő Bárányt, a megfeszített és feltámadt Jézust? Mert méltó, hogy dicsérjük.

Ének: 440,13

Bella Péter
Győrújbarát, 2017. április 14.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr3412450833

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása