Sokorói-dombság Reformátusai

Só és világosság

2016. november 29. 11:46 - Bella Péter

Gyülekezetünk ötödik születésnapján elmondott igehirdetés

Lekció: Róma 12,1-8
Textus: Máté 5,13-16

soesvilag1.jpg

A miért a legnehezebb kérdőszó a világon. Gyerekkorban - amikor próbáljuk megérteni a világ összefüggéseit, próbáljuk összekötni, összehuzalozni mindazt, amit tapasztalunk, amit megismerünk csak úgy záporoznak a szüleink, a felnőttek felé a miértek. Ha erre nem is emlékszünk, nézzünk a körülöttünk lévő gyerekekre, ugyanezt találjuk, jó néhány szülői sóhaj származott már ebből. Aztán később, a tudomány, a tudás által feltett miértekre próbálunk válaszokat keresni vagy a munkánkhoz kapcsolódva tesszük fel a kérdéseket, és jóleső sikerélmény egy-egy elégséges válasz megtalálása. Van, hogy a körülöttünk vagy a fejünk felett zajló események, a közéleti, politikai ügyek kapcsán teszünk fel őszinte, tanácstalan vagy lemondó miérteket. És ott van a tragédiák mentén születő miért - a legnehezebb. Egy szerettünk elvesztése, egy hozzánk közelálló ember szenvedése vagy éppen saját nehézségeink mellett tesszük fel a kérdést. A valójában legtöbször válasz nélküli miérteket.
A miért a legnehezebb kérdőszó a világon. Mert kevés az elégséges válasz. A felnőttek türelmetlenek, a tudomány csak újabb kérdésekig vezet, a munkánknál is ritka az a válasz, ami elégedettséggel tölt el, a világ dolgai vagy a tragédiák is csak részben nyílnak meg. Ezért kell örömnek venni, ha egy miértre találunk, kapunk választ.

Miért van ez a gyülekezet itt öt éve? Miért lehet egyáltalán? Miért él, mi az oka, mi a célja? Mi az értelme? Miért vagyok én része ennek a gyülekezetnek? Ötödik évfordulónk kapcsán nem baj, ha feltesszük ezt a kérdést. Nem baj, mert erre a miértre van válasz. A mai igénk, Jézus hegyibeszédbeli szavai a válasz felé segítenek minket.

soesvilag2.jpg

Két kulcsszót kapunk a miértre kapható válaszhoz. Só és világosság. Só, aminek íze, aminek hatása van és a világosság, ami a lámpából árad. Két kulcsszó, amit nem kellett magyarázni a hegyibeszédet hallgató tanítványoknak, jöjjenek bármilyen helyzetből, legyenek akárkik. És nem kell most sem magyarázni, ismerjük mindkettőt, napi szinten. Ma korán reggel kapcsoltam fel legutóbb egy lámpát, otthon, sóval pedig a tegnapi közös pököltfőzés során találkoztam legutóbb. Nincs tehát elérhetetlen távolságban talán a válasz sem. 

Kezdjük a sóval - hogyan is értsük? Jézus azt mondja, hogy a tanítványok közössége olyan, mint a só. Vigyázzunk, ne értsük félre, nem azt jelenti, hogy némi érdekes ízt adhatunk a világban található dolgoknak, mi keresztyének. Egyáltalán nem. Ez így kevés, csak egy íz a sok közül? Nem, Jézus nem erre gondolt.
A só nekünk elsősorban az ízesítést jelenti, de régebben, amikor még nem voltak hűtőszekrények, a tartósításhoz is sót használtak. Hogy a hús ne romoljon meg, sóval dözsölték, sóban tárolták. Olvastam valakinek a beszámolóját arról, hogy egy afrikai törzsnél látott ilyent - megfelelő technikával gyakorlatilag korlátlan ideig fogyasztható marad a hús, ott is, hol forróság van. A só célja tehát a tartósítás. A romlandóság megállítása.
Itt van tehát az első válasz. Miért is vagyunk itt? “Tartósítanunk” kell a világot. Maradandóvá tenni az életet. Van valamink, amit hozzá tudunk tenni az emberek életéhez, tetteihez, döntéseihez. Nem csak ízesítjük a világot sajátos vallásos kultúránkkal, zenénkkel, művészetünkkel, hanem sokal több történik. Arra a megtapasztalásra, hogy minden elmúlik, szétesik, tönkremegy, hogy csak elvesztegeti az ember a jószándékát, erejét, esélyét a boldogságra - mi vagyunk a válasz: építhetünk maradandót. Az életünk lesz maradandó, múlhatatlan, hogy nem kopik el, nem málik szét, nem omlik össze, ami jó. 
Van valamink. De mi ez? Hát igen, először is nekük kell megtapasztalni. Nem mi vagyunk jobbak, nem a kiválók klubja a gyülekezet. A többletünk nem saját kiválóságunk és különlegességünk, hanem maga az Isten. Maga Jézus Krisztus. A  történet velünk kezdődik. Találkozásunk az evangéliummal, hogy Isten minket is kiemel a életpazarlásból, a mulandóságból. A többletünk Jézus, aki valósággal jelen van itt, köztünk, aki erővel szólít meg az igéből, aki valósággal ragad meg és formál minket. Ha hitben megragadjuk, Lelke által áthat és átformál minket. Mit tudunk tenni ezek után, mivel “tartósít” a gyülekezet? Hogy adjuk magunkat, hogy Isten velünk kezeli a világot (sóval a húst). Azért vagyunk, hogy Jézust vigyük közel másokhoz. Az egyház gyülekezet nem vonul ki a társadalomból, nem különül el duzzogva, hanem áthatja azt a közeget, ahol él. 
De mit jelenthet az íz elvesztése, amiről az Úr beszél? A tiszta só, a nátrium-klorid nagyon stabil vegyület, nehéz “elrontani”, John Stott magyarázata ez: abban az időben olyan tisztaságú konyhasót, mint a miénk, nem lehetett kapni, a só össze volt keveredve más anyagokkal. Ha nem tárolták megfelelően, a só feloldódott, elveszett, ami maradt, és sónak tűnt, az csupán íztelen és haszontalan por volt. Mint az út pora. Nem jó semmire. 
Ha csak mi jövünk össze, emberek, hétről-hétre, vasárnapról vasárnapra, akkor csak a por marad. Ha nem az ige köré gyűlünk, ha nem keressük Isten valóságát, ha nem engejük be az életünkbe, ez a közösség is csak egy a múlandó klubok, közösségek közül. De ha megtartjuk az ízét, a hatását a sónak, akkor alakítani foguk magunk körül a világot. Akkor hatással leszünk másokra, és segítünk Istennek átvinni életeket a mulandóságból a maradandóba.

pexels-photo-91987.jpeg

A második szó a világosság. A fény, ami ha hiányzik, akkor sötét van. Jézus azt mondja, hogy a tanítványok közössége valami olyan, ami hiányzik a világból. Valami új és más, ami megtöri a sötétséget. Ami segít látni, tájékozódni, ami segít meglátni és megélni a valóságot.

Hasonló, mint a sónál - létfontosságú. Itt sem arról van szó, hogy adunk még egy plusz színt a többi mellé. Sötétségről van szó és valódi fényről. Egyszer egy téli éjszaka valakinek az udvarán kellett átsétálnom. Gondoltam nem lesz gond, a fák még tele voltak különböző színű díszégősorokkal, az ablakokban minden fajta mintájú világító díszek. Aztán az első pár méter után, miután valami gödörbe bokáig belesüllyedtem, elővettem a mobilom és a ledvakuval világítottam meg az előttem lévő utat. Az egyik csak hangulatot adott, derengett, színesített - a másik világított. Óriási a különbség.
Ha Isten elindít valahol egy gyülekezetet, annak olyanak kell lennie, mit amikor felkapcsolnak egy lámpát valahol. A közösség életével, példájával, az emberek egymáshoz való viszonyával meg tudunk mutatni egy más típusú életet. Ha nem világítunk, nincs értelme annak, hogy itt legyünk. Persze ezt a világosságot is kapjuk. Nem mi csiholjuk, nem mi termeljük. A világosság forrása Isten, aki először is minket világít át, hív a követésére, vár, hogy csatlakozzunk hozzá és így bekötve, mi is az ő fényét adjuk tovább. 
Az Isten szerint való gyülekezet olyan, mint a hegyen épített város. Azaz nem tudja meghúzni magát, feltűnik. De nem botrányokkal, nem ideigvaló látványosságokkal, hanem azzal, hogy más életritmus szerint működik, Isten igazságához igazított élete és sorsa van. Világít. Megtöri a sötétséget.

a8cz5htwr4i-cindy-torres.jpg

Testvérek, mi sem adhatjuk alább. Nem véletlen, hogy itt ez a közösség. Isten készült erre, tervezett velünk. Nem véletlen, hogy mi ide tartozunk. Bár csak öt éve van ez a közösség, de minannyiunknak meg van a közös története ezzel a gyülekezettel.

Sónak lenni, világosságnak lenni áldás. Istentől kapott plusz, lehetőség, amivel élni kell. Áldás, mert azzal kezdődik, hogy kapjuk - azaz megtapasztaljuk, hogy nem csak a mulandó van, hanem Krisztusban mi is maradandók leszünk, életet kapunk, halálon is győztes életet. Hogy világosság gyúl bennünk, rádöbbenünk arra, mit rontottunk eddig el és hogy miben kell másképp tenni. Áldást veszünk, áldást kapunk, azaz az Isten cselekszik is bennünk, közöttünk. 
De áldássá is leszünk. Sóvá és világossággá. Isten eszközeivé. A formálódó életmódunk, az akadozó bizonyságtételünk. Ahogy örülni tudunk, ahogy szeretni tanulunk, ahogy értékeljük azt, amink van és ki tudjuk mondani, hogy elég. Ahogy Isten megtanít minket arra, hogy beismerjük a hibáinkat, ahogy bocsánatot kérünk, ahogy megbocsátunk, ahogy a kudarcainkat kezeljük. Ahogy a gyengék és elesettek felé nyúlunk, ahogy felismerjük egyéni küldetéseinket és vállaljuk a küzdelmeinket, ahogy férjek vagyunk vagy feleségek, hűséggel és szeretettel, ahogy magunkat is legyőzve apaként és anyaként mintát is tudunk adni a gyerekeknek. Ahogy így itt vagyunk, egyébként különböző vérmérsékletű, sokmindenben másként vélekedő, más élettörténettel bíró emberek mégis egy szívvel egy akarattal és egy hitvallással. Ahogy a hagyományainkat kezeljük és ahogy új dolgokba kezdünk. Ha jól csináljuk, akkor ez látszani, hatni fog. Ezt nem lehet eltakarni. Ez a bennünk és rajtunk keresztűl dolgozó Isten bizonyítéka. Ez a maradandó, az el nem múló felmutatása. Ezek vagyunk mi és Isten együtt, azaz a gyülekezet. 

Miért van ez a gyülekezet? Mi az oka és a célja? Ez. Áldást venni és áldássá lenni. Élni tanulni és életet mutatni. Elmúlhatatlan életet. Teljes életet. ahogy Pál fogalmaz: az élet okos istentiszteletét. Miért vagyok én itt? Meg van a szerepem, a magam területe, a magam feladata. Amit kapok, az út, amit nekem be kell járni, de a feladat is, amit nekem kell felderíteni és megharcolni. Ez nem olyan miért, amire nincs válasz.
Ámen!


Bella Péter
Győrújbarát, 2016. október 16.

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr4612008424

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása