Olvasmány: Zsoltárok 98
Alapige: Zsoltárok 100

A második ütem: az istentisztelet

El kell, hogy áruljam, amikor először láttam a maga valójában metronómot, az nagy csalódás volt a számomra. Gyerekkoromban rajzfilmekben, filmekben, aztán zenei műsorokban mindig rácsodálkoztam erre a varázslatosnak tűnő eszközre, ami pontosan jelzi a zenésznek, hogy mi is az ütem. Mágikus volt, titokzatos gyermekkori énemnek. Aztán egyszer, amikor már nagyobb voltam, talán az gimnáziumom az egyik szertárában vagy egyik zongorával rendelkező termében találtam egyet - a varázs összetört, nem volt benne semmi mágikus, hisz ez csak egy jól kitalált és összerakott eszköz. Mai fejjel persze pont emiatt értékelem - nincs benne semmi mágia, csak a pontosság, és az ide-oda kilengő része, ami mutatja az ütemet. 
Na de miért mondtam el mindezt? Mert eszembe jutott a klasszikus metronóm, pontosabban a mozgó része, az inga, amelyik balra és jobbra leng. Eszembe jutott, amikor a mai zsoltárunk kapcsán az istentiszteletről kezdtem gondolkodni és arról az örömről, ami az istentiszteleten való részvételünk alapja és velejárója. 

A századik zsoltár egyértelműen istentiszteleti használatra készült, a jeruzsálemi templomban tartandó körmenetszerű ünnephez, olyan emberek számára, akik beértek a templomba. A hozzáértők elmondják: az első három verset a gyülekezet tagjai énekelték, a második kettőt a papok. Rövidségében is erős és szép zsoltár és a mi istentiszteletünkhöz is hozzáadhat valamit. 
Az istentisztelethez, ami válasz mindarra, amit megélünk a mindennapokban Istennel. A második ütem - innen a metronóm képe. A második ütem, mert válasz. Nem mi kezdjük. A történet nem úgy indul, hogy mi eljövünk istentiszteletre. A történet csak folytatódni tud így. A metonóm ingájának kilengése Istené, a miénk a második. A mai zsoltárunk arról szól, hogy milyen is ez a válasz.

Kacat a zsebben

Nem tudom, a testvérek hogy vannak vele, mi gyerekként nagyon jókat szórakoztunk azon, hogy téli időszakban mi minden volt a zsebeinkben. Osztálytársakkal kipakoltunk mindent, kabátot, nadrágot. Ott voltak a kincseink - rágóból megmaradt matricák, papírzsebkendő, pár szem szotyi, turórudis papír, három héttel korábbi mozijegy, elhasznált és még ép buszjegy, és némi apró. Aztán voltak meglepetések: egy elfelejtett papírpénz, gyerekként nagy összeg, amire csak rácsodálkozni tudtunk és persze különösen nagy örömöt jelentett, maga volt az ünnep.
Kacat a zsebben, ami kincseket is rejt, amiket már elfelejtettünk, amit észre sem vettük figyelmetlenségünkben, pedig ott volt, ott van. Ez a zsoltár ilyen lelki zseb-kipakolás. De jó lelki értelemben ilyen zsebelést csinálni, mielőtt istentiszteletre érkezünk, hogy mi is van bennünk, mi az, amit magunkkal hordozunk, hozunk, mivel van megtelve az életünk? Érdemes megpróbálni. 
Azért is, mert az Isten közelében élő ember nem csak kacatot és használhatatlan dolgokat talál az életében, a vele és benne megtörtént dolgok között. Persze az is van - itt vagyunk most is, az istentisztelet közösségében, ki tudja mennyi feleslegesen eltöltött óra után, mások is akadályoztak a héten, fel is dühítettek, csalódtam is, dugóban is ültem. Meg a hibák, amiket okoztam vagy éppen mások okoztak. Meg a felcsattanásaim, a rossz szavaim, a fáradtságom, a rossz ítéleteim stb. stb. De nem csak ez van. Van ott kincs is, Istentől. Ok az örömre. 

Olvasom újra a harmadik és az ötödik verset.
"Tudjátok meg, hogy az Úr az Isten! Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája. … Mert jó az Úr, örökké tart szeretete, és hűsége nemzedékről nemzedékre."
Annyi minden van itt, amikkel jó tisztában lenni, jó számolni. Van itt múlt, jelen és jövő ebben a két rövid versben, ráadásul univerzálisan, mindenkire érvényes módon!
Múlt. Tudjátok meg, legyetek tisztában azzal hogy ki az Isten. De nem lexikonszócikk-szerűen, nem leckékből, hanem ismerjétek fel azt, ahogyan köze van hozzátok. Vegyétek számba, mit jelent ő nektek - mondja a zsoltár. Ő alkotott - nem csak engem, minket. Része van abban, hogy vagyunk, hogy ezek vagyunk, hogy ilyenek vagyunk. Nem csak a gének véletlenszerű játéka dobta ki mindazt, ami az életünket, a természetünket, a személyiségünket jellemzi, hanem Isten, van oka, van célja az életemnek. 
Ráadásul az, hogy Isten a forrás, azt is jelenti, hogy akarom vagy nem, közöm lesz hozzá. Az övéi vagyunk, mondja a zsoltár. Mert ő a teremtő, ő az alkotó, ő az úr, ő a királyunk, mi pedig a népe - mondja az Ószövetség. És mert Jézus Krisztusban visszavásárolt magának, nem aranyon és ezüstön, hanem az ő drága vérén - teszi hozzá az Újszövetség. Nem a magamé, hanem Jézus Krisztusnak a tulajdona vagyok - mondjuk mindezt a Heidelbergi Káté szavaival. Ez így van, ebben nincs különbség, eddigi múltam összes perce így telt el, hogy közöm van Istenhez, még akkor is, amikor én ezzel nem törődtem.
Aztán jelen. Egy szóval fejezi ki: jó az Úr. Jó: egy szó, rövid szó, de elég, két betű csak, de mennyire sok mindent összefoglal - mint a mesebeli ház, ami kívülről csak egy düledező viskónak tűnt, de belépve belül varázslatos palota. Jóságának része az, ahogyan figyel ránk, ahogy kíséri életünket, ahogy közbeavatkozik a ballépéseinknél, ahogy megállít a szakadék előtt. Jóságának része, ahogy bátorítgat, amikor végre a helyes irányba fordulunk, ahogy kihozza, kihajtja végre belőlünk a lehetőséget. Jósága tisztít meg a bűneinktől és emel fel a porból. Jósága emel fel magasságokba és segít túllátni a mindennapok zűrzavarán, új összefüggéseket adva. És folytassuk csak ezt a sort, tegyük csak a saját tapasztalunkat, ami most is igaz, amibe most is kapaszkodhatunk.
És a jövőhöz kapcsolódó rész: örökké tart szeretete, hűsége nemzedékről nemzedékre. A héber költészet kettőzése ugyanazt mondja el kétféleképpen. Hogy a hívő ember, a hívő közösség jövője nem a reménytelenség, nem az ismeretlen, hanem az őt szerető és hozzá hűséges Isten vállalása és ígérete. Örökre, sőt egyik nemzedék megtapasztalja a másik után. 
Univerzális, ott van a zsebeinkben - ott van mindannyiunk életében ez, ezzel számolhatunk, ez a miénk. Van okunk az örömre. Van okunk válszolni, itt, az istentiszteleten minderre.

Utolsó ruhaigazítás

Következő lépésként hadd olvassam fela megmaradt verseket a zsoltárból.
"Ujjongjatok az Úr előtt az egész földön! Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé! … Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!" 1., 2. és 4. vers 
Még valamit hadd hozzak ide, ami eszembe jutott erről a zsoltárról. Biztos mindegyikünknek megvan az, amikor mielőtt belépünk valamilyen fontos helyre, utoljára megnézzük a ruhánkat. Nekem ilyen az istentisztelet előtt, amikor megnézem, hogy az öltöny, a nyakkendő, a gallér rendben van-e. Vagy belépünk az ajtón, ahol már javában zajlik a bál, és még egy pillantást vetünk az tükröződő ablaküvegben magunkra. Filmekben láttam, ahogy a színházban a színész ellenőrzi a jelmezét, a sminkjét, mielőtt kilép a nyitójelenetére. Ez a zsoltár lelki értelemben ilyen “utolsó ruhaigazítás”, ellenőrzése annak, hogy készek vagyunk-e arra, ami most jön. Számba veszi azt, mi lesz a megfelelő reakció a teremtő, jó és hozzá hűséges Istennek.

Látható és hallható öröm. Mert van okunk az örömre, akkor látszódjon rajtunk, akkor legyünk bizonyítékai. A zsoltár így is mondja: ujjongó! Kitörő, valódi öröm. Nem az intenzitást jelzi, hisz a vérmérséklet más és más, de az benne van, hogy kitör az emberből, nem tudja és nem akarja visszatartani.
Aztán szolgálat - ráadásul örömmel. Gyökössy Endre leírja, hogy ezt a két szót csak Isten tudja összekapcsolni így, semmi más. Örömmel teszek érte valamit, amire van képességem, van tehetségem, amihez van eszközöm, hogy hozzájáruljak az istentisztelet, a gyülekezet ünnepéhez, a közösség életéhez. Látható, hallható, tapasztalható öröm ez. 
És mozgás. Járuljatok színe elé, menjetek be - ez nem passzív jelenlét. Ez mozgás. Közeledés Isten felé. Van, hogy konkrét mozgás - kilépni, kiállni a kereszteléskor a családnak, úrvacsoránál odajönni az úrasztalához, elvenni a kenyeret és a bort. Van, hogy az elménk mozog, a gondolataink szaladnak ide-oda. Van, hogy a lelkünk, az érzéseink - énekléskor, az imádságban. De mindenképp aktivitás. 
Ha belépünk az istentiszteletre, a zsoltár alapján előtte lélekben ellenőrizzük a “ruházatot”, azaz a motivációt, azt, amit tenni akarunk, ahogy jelen akarunk lenni, válaszolva a midennapok tapasztalataira, a megélt dolgokra, Isten cselekedeteire. Megvan-e a készség bennünk a látható, hallható örömre? Akarok-e a szolgálni azzal, amit tudok, azzal, aki vagyok, hogy nem csak elvenni, de adni is akarok? És vállalom-e a mozgást, a közeledést? Erről szól.

A következő ütem és a következő, és így tovább…

Azt mondtam, válasz. A zsidó liturgiában az ünnep, az áldozat volt a válasz. Nálunk az istentisztelet, az imádság és igehirdetés párbeszéde, a szentségek. Nem az a különbség, hogy itt az istentiszteleten jelen van Isten, a hétköznapokban meg nem, ezért eljövünk, hogy itt végre megleljük. Isten ugyanúgy része az istentiszteleten kívül világnak és életnek is, ezt jól tudták az ószövetség hívői és nekük is tisztában kell ezzel lenni. A valódi különbség, hogy itt közösen válaszolunk.
Örömmel, azzal, ami része az életünknek, az oka, hogy Isten része az életünknek, múltunknak, jelenünknek, jövőnknek. És a válasznak is megvan a formája: kimutatjuk és megéljük ezt az örömöt, itt közösen. Ez a második ütem. Aztán az Isten válaszol. Aztán megint mi. A metronóm kileng egyik és másik irányban is, így kapunk meg egy életen át tartó boldog ritmust. Ne legyen vége ennek!
Ámen!

Bella Péter
Győrszemere, Győrújbarát, 2016. november 20.