Ennek az igehirdetésnek az alapja a május hatodikán, a halásztelki KözösPont-képzésen elmondott esti áhitat. Az ott elhangzottak lettek továbbgondolva, kibővítve, átalakítva a gyülekezet számára.

Olvasmány: Márk 1,32-39
Alapige: Márk 1,35


A héten a KözösPont misszió Volt fesztiválra készülő csapatának tartottam egy áhitatot. Ezt az igét kaptam, Jézus hajnali elvonulásán keresztül a személyes, Istennel való védett párbeszédről, a vele lévő csendről kellett beszélnem. Amit oda vittem, azt bontottam tovább, gondoltam tovább ide vasárnapra, mivel hiszem, hogy a gyülekezetnek is fontos.
Mi is történik itt, ha az egészet nézzük, a körülményeket? Óriási nyüzsgés, tömeg, folyamatosan, nem szűnő módon érkeznek az emberek. Egy várost látunk, és a lakóit, akik között elterjedt egy szenzációs hír - itt van az a názáreti Jézus.
Szóval, nagy a nyüzsgés, rengetegen mennek oda a tanítványokhoz, mert közel akarnak jutni Jézushoz. Van, aki tudja, hogy hova és mi célból jön, van, akit csak a kíváncsiság visz oda, van, aki egyszerűen odasodródik. Jézus pedig gyógyít betegeket, megszállottakat szabadít meg, vég nélkül, egész este, aztán folytatódik éjjel is. 
Hajnalig ez van, aztán fogja magát Jézus és nem lefeküdni megy, hanem imádkozni. A tömeg után ezt teljesen egyedül teszi, magányosan. Vagyis nem igaz ez: az Atyával tölti ezt az időt. Egyfelől levezeti az éjszakát ott, de ez nem teljes így, többről van itt szó. Felkészülés is volt, hisz látjuk majd, másnap folytatódik majd, aztán tovább, más városokba is, ugyanígy. 
Mi történik itt? Jézusnak is szüksége van erre? Ez furcsa, miért van ez így? 
Néhány valószínű indokot hadd mondjak el!

Jézus nem volt Superman, fizikai értelemben. Mit értek ezalatt? A képregényekben, a filmekben Superman olyan lény, akin nem fog a fáradság, a fegyverek nem tudják megsebezni, nincsenek fizikai korlátai. Jézus az emberré lett Isten, a földre született Fiú volt. Fizikailag a mi korlátaink közé szorította magát, önként, ahogy Pál írja a filippi levélben: “megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel”. Egyszerűen fizikálisan nem bírhatta folyamatosan, vagyis meg lett volna a hatása, ahogy meg van ez egy embernél is, a mi esetünkben is. Kellett idő a magányra, a pihenésre, arra, hogy ingerszegény környezetben, csendben, lelassulva szedje össze önmagát - ez nem istenkáromlás. Meg kellett tenni, nem éghetett el, nem tehette tönkre magát, hosszú távra kellett tartalékolnia, messze még a vége, még sok minden meg fog történni. Ennek a szakasznak a végén ott volt ráadásul a passió is.

A második: rendezni kell a sorokat. Sok minden történt, túl a fizikai fáradtságon is. Szenvedő emberek, fájdalmak és örömök, szabadulások - gondoljunk bele, mindez milyen lehetett Jézusnak, aki teljesen belelátott és beleérzett a hozzá érkezők helyzetébe, akikhez nagyon erős szeretet kapcsolta. Mindegyik egy arc, egy név, egy élet, hát még a hozzá kapcsolódók! A másik múltja, jelene, lehetőségei, tévútjai, kudarcai: ott voltak előtte. Nem csupán sorszámok, adatok, letudni való eredmény. Rendezni kell ez után a sorokat. Egyik barátom autószerelő műhelye jut eszembe. Van egy hatalmas fal a műhelyben, sok száz szerszámmal a falon, gyönyörűen rendszerezve, rendezve. Amikor egy autó javítása befejeződik, akkor meg kell tisztítani a szerszámokat és a pontos helyükre tenni, ha ez nem történik meg, sokat ront a munkán. Még egy példa: amikor megérkezem istentiszteletről vasárnap, rengeteg jegyzet és élmény, adat, benyomás, üzenet van velem és bennem - fizikálisan és lelkileg is ki kell pakolni, mindent a megfelelő helyre kell tenni.  Jézus nem futószalag mellett dolgozott, gyógyított, életek, személyek voltak előtte. Fontosak voltak egytől egyig a számukra. Ezért is kellett az elvonulás.

Még valami van, amire a gyakorlatias, eredményekben gondolkodó nyugati mai ember nem gondol automatikusan. Jó volt együtt lenni az Atyával, így, minősített módon, helyen és időben is. Jó ott lenni a közelében, nem valamiért, hanem a kapcsolat miatt, csak úgy. Mint a párkapcsolatban, a házasságban: együtt vagyunk, egy légtérben, együtt próbáljuk rendezni az életet, szaladunk, küzdünk, neveljük a gyerekeket, de kell a minősített alkalom, amikor  kettesben elmegyünk valahová, beülünk egy étterembe, elutazunk.  Szükségvan erre is, különben baj lesz. Jézus folyamatosan tökéletes egységben van az Atyával (a Szentháromság titkának egyik sugara ez), de akkor is elmondjatjuk: jó együtt lenni az atyával Jézusnak, fontos ez a kapcsolat annyira, hogy ilyen sziget emekedjen ki, védetten, függetlenül, távol a zavaró tényezőktől.

De hogy kapcsolódik mindez hozzánk, a mi keresztyén életünkhöz? Van párhuzam Krisztus és a krisztuskövetők között. 

Ugyanis nekünk is vannak szükségleteink. Fizikális, közösségi, érzelmi, pszichés szükségleteink, amiket ki kell elégítenünk, különben éhezünk. Éhezni nem csak korgó gyomorral lehet, de máshogy is. És teszünk is ezért, egyre többet: programok, kapcsolatok, lelkigondozás, terápiák, tudatos élet. De van még valami is. Spirituális, szellemi szükségletünk is van - Istennel való közösségünk. Erre még mi sem figyelünk. 
Ha igen, megvannak erre a módok: a közösség, a gyülekezet, az istentisztlet, a mise, liturgia, az ifi stb. De, van itt még valami: a belső szoba csendje, párbeszédje. A belső szoba elkerített biztonsága. És nem azt akarom mondani, hogy meg kell tenni, hanem inkább egy kérdést teszek fel: fontos vagyok magamnak annyira, hogy ezt is megtegyem, magamért? Hogy ezt a szükségletemet  is betöltsem?
Persze ezért is van a gyülekezet, azok az emberek, akikhez tudok fordulni a lelki kérdéseimmel, akik útitársak, akikkel tudok együtt imádkozni, akik értem imádkoznak, ott a szentírásról való beszélgetés, a szolgálat közössége. De a személyes csend, a félrevonulás, az elkerített alkalom, az Istennel való párbeszéd? Ezzel törődöm-e úgy, ahogy kellene? Másként fogalmazok: Törődöm-e magammal ennyire, fontos vagyok ennyire? Én sem vagyunk Superman,  egyikőnk sem, vagyis hát én nem tudok róla, ráadásul Istent képviseljük, néha jó csak vele lerendezni a dolgokat.

A második kérdésem: fontos-e annyira az ügy, amit képviselek, hogy néha beálljak a hangárba és engedjem, hogy az engem legjobban ismerp szakértő, a teremtő és újjáteremtő Isten átnézzen engem? Mert nehéz dolgot vállalunk és az Úr Jézust itt is követjük, nem csak adatok akik betérnek. Emberek, névvel, arccal, élettel, kapcsolatokkal, betegséggel, terhekkel, hitbeli bizonytalanságokkal - ők kerülnek a közelünkbe, találnak meg. Hozzájuk küld az Isten, nekik mondjuk el az evangéliumot, őket próbáljuk vigasztalni. Ez nem könnyű, bizony kell a sorokat rendezni. Kell foglalkozni azzal, ami történt. És nem lehet lemerülni, kiégni gyorsan. Rendezni a sorokat, együtt Istennel. Kell az isteni szupervízió!

És még egy, ahogy Jézusnál, a harmadik: amit kétféle módon is feltehetek - fontos-e annyira az Istennel való kapcsolat, hogy behúzódjak a belső szobába? Vagy másképp: elhiszem-e, hogy Istennek annyira fontos vagyok, hogy időről időre kettesben akar velem lenni. Van mondanivalója, vannak kérdései, vannak tanácsai, félt, támogatni akar, megerősíteni. Meg akar bocsátani, fel akar oldozni, helyre akar tenni. Vagy egyszerűen bevonni a csendjébe. Elhiszem-e, hogy erre nekem is szükségem van? 

Kell a belső szoba elkerített csendje, a védett idő párbeszédben Istennel. Viszont ezért nekem is tennem kell. Azt, mint Jézus: Belső szoba = idő + energia X csend + kreativitás. Ehhez időt kell elkeríteni, erre energitát kell befektetni. Ahogy Jézusnak el kellett hozzá menni a városból. Úgy kell nekünk is. Van, hogy könnyebb, van, hogy nehezebb, persze, amikor ez ember körül rohangálnak a gyerekek, az unokák, vagy, amikor nehézségek közt kell tartani magunkat. Megfigyeltük, hogy többnyire a csendességet hagyjuk el legelőször - pedig nehéz időben még inkább kellene. Meg kell találni a módját. Hisz Jézusnak is kellett, és ő azért kicsit előrébb volt ebben az evangélium-dologban. Hogy hogyan? Én lennék a legboldogabb, ha tudnék mondani egy általánosan érvényes módot, de nem megy. Mások vagyunk, más élethelyzetben, más dologok között, más temperamentummal, másfajta istenkapcsolattal. Itt állok meg és remélem, mindannyian megtaláljuk a megfelelő módot, rendszert arra, hogy kettesben lehessünk Istennel.

Tegyük azért fel néha a mai kérdéseinket magunknak! Fontos vagyok-e magamnak, hogy spirituálisan se éhezzek és ezt a részét is megtegyem? Fontos-e az ügy, amit képviselek, hosszútávon annyira, hogy rendezzem a sorokat? Elhiszem-e, hogy fontos vagyok Istennek annyira, hogy kettesben szeretne velem lenni?

Ha igen, akkor tegyek érte, hogy megtörténjen!

Ámen!

Bella Péter

Győrújbarát, Ménfőcsanak, 2016. május 8.