Ennek az igehirdetésnek az alapja a 2015. novemberében Győrben és a 2016. februárjában Pápán elmondott sorozat. Köszönet az itt kapott gondolatokért, hozzászólásokért, amelyek tovább formálták, tisztították az üzenetet.

Olvasmány: Zsoltárok 62 és Máté 6,5-9
Alapige: Máté 6,6

Az út folytatása

A múlt vasárnap arról volt szó, hogy az imádság tulajdonképpen az Istennel való kapcsolatunk része. Az, hogy milyen beszélőviszonyban vagyunk vele, függ attól, milyen épp közöttünk a viszony. Hogy épp milyen állapotvan van a hitünk, a mindennapi megtapasztalásaink, élethelyzeteink között.
Beszéltünk még az imádság egy nagyon fontos fajtájáról, a bűnbánatról, bűnvallásról is, ami egyáltalán nem önmarcangolás, nem önostorozás vagy önvád, hanem lefelé tartó út a hamis magasságainkból, abból az elképzelésből, hogy mi körülöttünk forog a világ, hogy mi rendben vagyunk, hogy jók vagyunk úgy, ahogy vagyunk. Le kell szállni innen, vissza a az Isten által meghatározott valóságba. VIssza Isten elé, aki nem vádolni akar, hanem gyógyítani és csak úgy tud velünk bármit is kezdeni, ha a helyünkre kerülünk, és engedjük, hogy Isten Isten legyen. 
A valódi bűnbánatnak két fontos része van, felmérni, tudni a nyomorúságunkat és tudni, hogy Isten jó. És hogy ez a lefelé menő út nem végtelen, van eredménye, van célja, Isten elé kell jutni.

Innen indulunk tovább ma és az imádság egy másik részéről szeretnék beszélni, mégpedig az Isten előtti személyes, kettesben eltöltött időnkről, a magányos imádságainkról, az ott elhangzó kéréseinkről, sőt az Isten előtti csendről, arról a bizonyos belső szobáról, ahova el kell vonulni, ahol nincs más, ahol nem látnak minket. A tudatosan elkerített és védett időről és alkalomról - együtt Istennel. 

Nem is olyan kicsi belső szoba

Nem tudom, a testvérek hogy vannak vele, de én ezt a belső szobát mindig egy ilyen középkori szerzetescellának képzeltem el ösztönösen. Ami kicsit huzatos, komor, kicsi, épp, hogy elférek én meg a jóisten. El kell mondjam, nagyon rossz ez az elképzelés. Van olyan írásmagyarázó, aki szerint az, amire Jézus gondol, nem más, mint egy olyan kamra, helyiség az akkori házak belsejében, ahová a legnehezebb volt eljutni, ahol a család számára értékes dolgok vannak, a kincsek. Elzárva, nem a szem előtt, a ház mélyén. 
Egy lehetőség, ahol lelkileg még tovább, egyre beljebb juthatunk - ha jól használjuk ki ezt az esélyt. Beljebb saját megismerésünkben, beljebb a világ megismerésében, beljebb Isten megismerésében. Egyre több értéket, kincset találva.
Egyáltalán nem kicsi, nem szűkös az a lelki belső szoba, valójában belefér az egész világ. Nagyon is színes, nagyon is izgalmas - hiszen Isten elé jutunk, vele vagyunk együtt, az ő jelentlétébe kerülünk.
Ez a belső szoba nem Isten fogadószobája, ahová azért lépünk, hogy egy listát tárjuk Isten elé. Hát még ennek a fordítottja nem igaz, ő sem a követeléseivel áll elő. Ez egy szoba, ahol kettesben lehetünk mennyei Atyánkkal, ahol az ő személye a legfontosabb - hisz kapcsolatról van szó. Vágyni Isten társaságára, még mielőtt bármi történne. Örülni, hogy vele tölthetek el időt, szabadon.  
Persze itt is igaz, hogy ez egy út, elkezdjük, vissza-visszatérünk, kitartónak kell lenni, út, amiben egyre beljebb jutunk. Itt is igaz, hogy ez párbeszéd, mi hozzuk azt, ami éppen bennünk van, őszintén odaöntjük Isten elé és engedjük, hogy megszólaljon az igén át vagy a csendben. Ez a küszöb. C. S. Lewis mondja: “Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni: Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”

 
Látásjavító imádság

Sokan a nem hívő emberek közül úgy képzelik el az imádkozó hívőt, hogy az olyankor elfordul, elmenekül a világ elől, visszavonul a saját kis mesevilágába és nem létező dolgokról motyog magában. Hogy felmondja a kapcsolatot a valós kézzelfogható világgal. Pedig az imádkozó ember nem ilyen. És nem, nem menekül, nem csukja be a szemét sőt.
Ha jól imádkozunk, akkor valójában élesedik a látásunk. Látásjavító az imádság. Az istennel eltöltöltött idő segít fókuszálni, segít meglátni az igazán fontos dolgokat, érzékenyebbeké tesz a lényeges dolgok iránt, az emberek felé, magunk felé. Jürgen Moltmann írja: “Az imádságban felébredünk a világ számára és úgy ismerjük meg a magasságait és a mélységeit, ahogyan Isten ismeri azokat. Észrevesszük a teremtmények sóhajtozását, és meghalljuk az elnémuló áldozatok kiáltását, de meghalljuk a virágzó tavasz dicshimnuszát és érezzük Isten minden élőlényre kiáradó szeretetét. Az Istenhez intézett imádság tehát felébreszti minden érzékünket és nagyon éberé teszi szellemünket.”
Kálvin János nagy munkáját azzal kezdi, hogy “Bölcsességünk és csak az, amit valóban bölcsességnek kell tartani, lényegében két részből áll, ezek pedig: Istennek és önmagunknak megismerése.”
Az a mai igehirdetés címe itt is igaz: út befelé… Befelé a tisztább önismeret és istenismeret felé…
Az előbb azt mondtam, nagyon nagy az a belső szoba, egy egész világ belefér. Még döbbenetesebb a dolog. Az történik, hogy mi beengedjük Isten a saját világunkba, ő pedig beenged az övébe. 

 
Magunkat egyre jobban megismerni

Érezzük, ugye, hogy ez tényleg nem egy kéréslista felolvasása, nem begyakorolt automatizmus, hanem személyes és valós találkozás, ahol ott a Szentlélek, ott az ige, ott a szívünk.
A jó imádság alatt tisztul a kép magunkkal kapcsolatban. Élesedik. A jó imádság alatt változunk is. Aki rosszul imádkozik, azt hiszi, befolyásolni tudja Istent, változtatni tud rajta. Pedig az imádság alatt mi változunk, bennünk történik valami. Jó példa a harmadik zsoltár, nemrég foglalkoztunk vele, a sarokba szorított, vergődő Dávid kezdi, aztán a közepén már egy hitben megnyugvó ember szól, a vége pedig a győzelem tudata. Mi változunk imádság közben.
Ráébredünk arra, hogy rossz helyen kerestünk lehetőségeket, végre elfogadjuk, hogy bezáródtak ajtók. Új irányok, új utak nyilnak meg. Bátorságot nyerünk arra, megerősítést, hogy merjük elhinni, valamihez van tehetségünk … vagy éppen nincs. Valamit megértünk a múltunkkal kapcsolatban, esetleg le is tudjuk zárni. 
Összeszedve azt, amiért egy nap hálát adhatunk, rádöbbenünk, mennyi mindenért tudunk hálát adni, megköszönni és ráébredünk, mennyire gazdagok is vagyunk.
És pont ezért nem mindig kapunk válaszokat, van, hogy annyi történik, hogy a végén pontosabb kérdéseket tudunk feltenni. Lehet hogy nem kapunk megoldást, de lehet, hogy ráébredünk, rossz volt az irány.
Lehet, hogy dühös panaszt öntünk Isten elé valakiről, akinek a jelenlétét sem tudtuk elviselni az irodában, a végére imádkozunk érte, hogy változzon meg az élete és ki tudjon abból jönni, ami ilyenné teszi.
Lehet, hogy odaviszünk egy kérést Isten elé, aztán közben rájövünk, hogy nincs is igazán szükségünk rá.
Lehet, hogy közben ugrik be a szakdolgozatunk címe, egy ötlet, amivel ütőképesebb lehetne a gyülekezetünk, egy lehetőség, amivel erősíteni tudom a szeretetemet a párommal, hogy elfelejtettem megdicsérni a gyerekemet.. De ez nem varázslat. Hanem az, történik hogy Isten jelenlétében jobban látjuk, amit kell magunkról és magunkból és ez formál, változtat rajtunk.

 
Istent jobban megismerni

És közben Istenti is jobban megismerjük. De hogyan? Valami misztikus tapasztalat ez? Titkos tudás? Egyáltalán nem. 
Egyik barátom egyszer volt egy olyan katolikus lelkigyakorlaton, ahol nem lehetett, nem szabadott beszélni egymással, napi egy óra volt beszédes, csak lehetőség, a lelkigodnozóval. Mégis, azt mondta, úgy megsimerte a többieket, hogy nem is gondolta. Nagyon sokat beszélgettem, beszélgetünk feleségemmel, de kezdek rájönni, hogy a csendben eltöltött egymás melletti olvasások, egy ikeás szekrény összeszerelése, közös készülődés a vendégek fogadására, vagy a csendben együtt autózás stb. legalább ennyit adott. 
Isten jelenlétében, úgy, hogy kizárok tudatosan mindent, próbálom lehalkítani a zavaró tényezőket, egyszerűen csendben vagyok. Háttérzajok, viber és hangouts pittyegések, telefoncsörgés, a híradó kikapcs. Gyökössy Endre mondata ide illik: “És akkor megcsendül a csend.” A csenddel amúgy is nagyon sok bajunk van, nekünk huszonegyedik századi nyugati embereknek. Nemrég jelent meg egy nagyon jó könyv, Kovács Endre, Ti ezért így imádkozzatok, nagyon ajánlom, nagyon szépen körüljárja a szerző, hogy milyen nehéz is nekünk eljutni idáig. Mert túlzsúfolt az életünk kívül s belül. Mindig kattogunk valamin, mindig agyalok, aggodalmaskodunk. Pedig a valódi csend, a csend próbája, nehézsége segíthet a kncentrálásban. A lényeges felismerésében, meglátásában - Istennel kapcsolatban is.
Olvasok egy zsoltárt és történik valami. Eszembe jut egy bibliai történet, egy mondat, egy régi aranymondás, a vasárnapi igehirdetés - és valamit tisztábban látok meg Istenből. Vagy lehasadnak addigi rossz elképzelések.

A kérés és Isten akarata

És idekívánkozik valami, amiről esetleg beszélgetni tudunk még, mert annyira nagy téma: a kéréseink.
Lehet kérni? Igen, persze. Mit lehet? Ami fontos, ami az életünk része. (Néha könnyebben imádkozunk az indonéziai földrengés áldozataiért, mint a saját mély szükségleteinkért.)
Itt is nagyon fontos az őszinteség. Ebben is egyre beljebb kell jutnunk. Isten azt várja el, azt kéri, hogy beengedjük, hogy odaengedjük a világunkba, úgyis ismer, úgyis tudja, mi kell. Akkor miért kell elmondanunk? Nekünk fontos, és ebben is változunk, hogy tudjuk-e azt kérni, ami tényleg kell, merjük-e kérni? Újra és újra. Kiderül, van-e hitünk és bizalmunk? Van-e kitartásunk?
Mindezt úgy, és ez a második, hogy ott a mondat, de legyen meg a te akaratod. Ne úgy legyen, ahogy én akarom, hanem ahogy te. Ez nem vastörvény, nem lekorlátozás! Valami teljesen más. Ez megnyugvás, a bizalom mondata. Jó úgy, ahogy te akarod, nekem az a legjobb, Atyám.
Valaki egy éttermi hasonlattal fogalmazta ezt meg (in: Phillip Yancey - Az imádság). Nem bízunk a helyben, ahová beülünk vacsorázni, ezért először pontos kéréseink és kérdéseink vannak, hosszan, bőbeszédűen, aprólékosan. Közepesen süssék át a húst, úgy finomabb! Sózzák meg rendesen! Friss a saláta? Biztos finom a borjú, nem rágós? És még sorolhatnánk - a bizalmatlan vendég akadékoskodása ez, ami meg akarja mondani, mi is történjen. Így vagyunk Istennel is.
A cél, ahová el kell jutni, vendégként is ez a jó az étteremben: “Mi a konyhafőnök ajánlata? Bármi is, azt kérem!” Az imádság esetén: az történjen, amit Isten akar, ne én akarjam megtervezni az Úr útját.
És van még egy szint. Hogy végül ki tudjuk mondani, amit Dániel barátai is, mielőtt bevetik őket a tüzes kemencébe. Isten meg tud szabadítani, de… De ha nem teszi is! Akkor sem tagadjuk meg. Idáig eljutni az imádságban, nagyon mély, valódi bizalom: Tedd meg, de ha nem teszed is… 
Lépésől lépésre megtanuljuk azt kérni, amit ő is akar. Összehangolódva vele.

Út befelé, amit járunk Istennel együtt, vele kettesben. Egyre beljebb, abba a belső szobába. Egyre beljebb önmagunk és Isten megismerésébe, ott a csendben. Egyre beljebb az akaratában, kéréseinkkel együtt. Járjuk be ezt az utat is!

Ámen!

Bella Péter, Győrújbarát, 2016. február 21.