Sokorói-dombság Reformátusai

Nem hiábavaló, nem értelmetlen!

2016. január 05. 09:52 - Bella Péter

- igehirdetés 2016. első istentiszteletén

Olvasmány:
1Korinthus 15,1-20.54-58
Alapige:
“Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.”
1Korinthus 15,58

 

 

Egy ige erre az évre

Hasonlóan az előző évhez, az év első istentiszteletére azt a bibliai igét választottam a prédikációhoz, ami a református bibliaolvasó kalauzban, mint az év igéje van kiemelve. Egy mondat, amiről - amiről, mint tavaly - szintén el lehet mondani, hogy nem légüres térben áll, hanem egy fejezet, egy levél része, lehetetlen az összefüggések nélkül helyesen elindulni az üzenetet keresve. 
Alapigénk egy nagyon fontos fejezet végén található buzdítás, előtte Pál apostol ír a feltámadás tanáról, hogy a feltámadott Jézusban való hit nélkül nincsen keresztyénség, nem működik az, amit hirdet. Az evangélium azon áll vagy bukik, hogy a feltámadott Jézus Krisztust követjük-e, rábízzuk-e magunkat, vagy valami másról van szó. Jézus Krisztus feltámadása a megváltásunk ereje, az Isten győzeme az ember mellett és az emberért, a feltámadás a halál halála és a mi örökkévalóságba néző élettávlatunk. Ezt a fejezetet zárja mai mondatunk, elválaszthatatlanul onnan, egy győzelemhez kapcsolva. Hogy a keresztény hit sarokpontja: “Krisztus meghalt a bűneinkért az írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az írások szerint”. “Ezért, szeretett testvéreim, legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” Igénk nem általános igazság, hanem a Krisztus feltámadásának hétköznapokba átvezetett következménye.

 Értelmetlen, amit teszek?

Talán az egyik legnehezebben emészthető dolog az életben, amikor füstbe megy valami, amit már régóta terveztünk, amivel kapcsolatban már rengeteget fáradoztunk, amibe munkát öltünk. Dolgozni valamiért, amiről kiderült, hogy tévedés volt. Áldozatot hozni valamiért, ami a cél előtt pár lépéssel összeomlik. Erőt és energiát nem kímélve küzdeni valamiért, aztán a végén megszüntetik felülről az egészet.
A politika világában nagyon ismert ez. Valaki kap egy megbízást, egy régóta megoldatlan társadalmi ügyben, addig szakértőként, elméletben is foglalkozott vele, most megvan a lehetőség, megvannak az eszközök, éjt nappallá téve, döntéseket hozva kidolgozza a megoldást, konfliktusokat is felvállal, ám befejezni nem tudja, mert különböző pártpolitikai érdekek túl veszélyesnek ítélik az ügyet, felállítják, minden marad a régiben. Vagy az üzleti életben, a vállalkozások világában is ismert. Van egy jó ötletem, egy teljesen új megoldás, megtervezem, kitalálom, kapok támogatást költségeket csökkentek, megkeresem a megfelelő munkatársakat, aztán a végén nem kapom meg az utolsó hitelt, vagy jön egy válság és elvisz mindent.

Az értelmetlenség érzése. Én is éreztem már, többször is, az egyik legfájdalmasabb mondat ez az ember életében: hiába volt minden? Hosszú ötletelések és tervezések, éjszakázások után az utolsó pillanatban deült ki egy programról, hogy lefújták. Vagy amikor valakinek a családi békéjén küzdöttem másokkal együtt, rengeteg beszélgetés, izgulás, jöttek az ígéretek, a reménység, a kis lépések egymás felé, aztán a végén semmi. Hiába volt minden? 
 

Hiába volt minden?

Hiába volt minden? - az egyik legfájdalmasabb kérdés. Amikor széttesszük a kezünket, állunk tanácstalanul. Sok minden fér bele. Darabokra tört karrier, hosszú évek hazugságai után felbomló házasság, az végső sikertelen vizsga az egyetemen, egy munkahely, amit felszámolnak, egy felmondás, egy pályázat megszüntetése, egy közösség szétesése. Mindannyian éltünk meg hasonlót. Az értelmetlenség érzése, az üresség, ahogy az ember látja magát, a vissza nem kapható időt, erőt, ahogyan megroggyan az önbizalom, a bizalom, ahogy leértékelődik és megkérdőjeleződik minden.
Nincs baj azzal, ha szenvedni kell, ha küzdeni kell, vállalunk mindent, csak a végén azt tudjuk mondani, hogy volt értelme. Hogy nem volt hiábavaló. Mint az akciófilm vagy a krimi végén a sablonos jelenet, ahogy az egyik sebesült főhőst tolják be a mentőautóba, a társa megállítja. “Megcsináltuk. Meg. Megérte. Meg, gyógyulj is meg.” A hiábavalóság, az értelmetlenség az egyik legrosszabb lehetőség. Amikor elveszítjük tőlünk a visszatekintés örömét: megérte minden. 
Garanciákat akarunk, főleg rossz tapasztalatok után, de lehet-e garantálni, hogy a vége előtt nem omlik össze. Nehéz, rizikós, teljesen.


Nem hiábavaló, amit a Feltámadottért, vele együtt teszünk

Pál apostol mai igénkben olyan keresztényekhez szólt, akik lehet, hogy kezdték feladni. Egy olyan gyülekezethez írta ezt a levelet, ahol hatalmas viszályok, versengések voltak, szakadt a közösség, erőtlenedett. Hát megéri így, ilyen közegben hűségesnek maradni? Vállani a nehézségeket az evangéliumért? Vállani az ellenszelet? Pál határozottan mondja: igen. Nem a korinthusi gyülekezet miatt, azzal sok baj volt. Nem a világban tapasztalhatók miatt, nem. Hanem Jézus Krisztus miatt.
Nincs garancia, az ember világában sajnos nincs, mert elgyengülünk, mert gyarlók vagyunk, mert az irígység, konfliktusok, a butaság, a gonoszság, a véletlen és ki tudja micsoda közbelép és akár az utoló pillanatban vége, akár tőlünk függetlenül is. Gondoljunk a huszadik századra, azokra, akiknek a bombázások, a diktatúra kiszolgálói vették el mindenüket. Nincs garancia. De Istennél van. 

“Adjatok egy biztos pontot, ahol a lábaimat megvetem és kimozdítom helyéről a földet.” - mondta Archimédész. Pál egy ilyen fix pontról beszél, onnan szól. Jézus Krisztus győzelméről. Az egyetlen garantáltan nem hiábavaló életbefektetésről beszél. “Gyűjtsetek kincseket a mennyben” - adta ki az irányt Jézus, és ide kapcsolódik Pál. Aki érzi és látja, hogy a keresztyén hitnek mennyi küzdelme lesz, a csodák és örömök mellett, látja és érzi, hogy nagyban valóban mindent megváltoztat az evangélium.
Ezért nem megkerülhető a feltámadás, testvérek. A hitünk attól függ, hogy Jézus Krisztus Isten fia, megváltó, aki áldozatul adta magát értünk vagy egy bölcs, ácsból lett vándortanító, akit mártírhalált halt. Ha Jézus feltámadt, akkor az első. Ha nem, a második. Viszont, ha a második, akkor nem éri meg. Nem éri meg bevállani a szenvedést, a lemondást, a mártírhalált. Ha csak egy eszme, egy világjobbító gondolat, egy kultúrális kincs, egy filozófia, pakoljatok, hagyjátok, felesleges - üzeni az apostol. Ha viszont Jézus feltámadt, akkor a halála valóban eltörli a mi kárhozatunkat, akkor valóban úr a világ, a gonosz és a halál felett. Akkor valóban nem csak a halálig van megírva a történetünk, hanem azon is túl. Akkor valóban meg fogja változtatni a világot!
És akkor, amit őérte és ővele tesztek, az nem hiábavaló. Nem üres - ezt jelenti szó szerint a görög szó. A fejezetben még kétszer szerepel, a tizedik versben arról beszél, hogy nem értelmetlen, nem üres Isten hozzá való kegyelme, látva azt, ami vele történt. A tizennegyidekben pedig arról szól Pál, hogy Jézus feltámadása nélkül az igehirdetés, az erre válaszul születő hit is értelmetlen, üres. De ha ez igaz, akkor megéri erősnek lenni, kitartani, akkor az Úrért és az Úrral való közös dolgainkba megéri befektetni, az nem ételmetlen, nem üres, van tartalma, van ereje. Egy biztos pont, ahova beleállva nem kell feltenni visszanézve a kérdést: Hiába volt minden?

 
Jézussal és Jézusért van értelme

Az Úr a garancia. Nem az emberek, nem a keresztyének, sajnos, csalódásaink is lehetnek az örömök mellet - az emberi tényező miatt. De nem Istennel kapcsolatban. Pál itt nem csak katedrálisépítésekről és kolostorbavonulásokról beszél. Teljesen hétköznapi dolgainkról. A kulcs: legyen köze hozzá a Feltámadottnak. Jézusért és Jézussal együtt tegyük - akkor megéri, akkor biztos, hogy lesz értelme, nem lesz hiábavaló, értelmetlen.
Ez nem jelenti azt, hogy minden elveszik, amit azon kívül teszünk. Nem, sok minden sikerül, nem minden jelent automatikusan veszteséget - nem erről beszéltem, csak garancia nincs. Ezzel ellentétben, amit Istenért és Istennel teszünk, még ha emberileg széthullik, akkor is van gyümölcse - Isten tudja ezt, ő megőrzi magában azt, amit befektettünk.
Elsején reggel az egyik rádióban Böjte Csaba egy előadását hallgattuk feleségemmel, egy órán keresztül keserű és vidám történeteket, amik mindig egy mondatban lettek összefoglalva: “Jónak lenni jó!” Csaba testvér munkáját életét láva a gyümölcsét is látjuk, de az ő példája sem a világba vezet minket, nem azért teszi, amit tesz, mert a Kárpát-medence legtöbb árvaházat felépítő embere akar lenni. Az ő esetében is az van, ami az igénkben, Jézusért és Jézussal együtt van értelme annak, amit tesz, hogy sokszor minden logikus lépéssel szemben befogad valakit, megvesz egy épületet, elindít egy programot. 

Jézussal és Jézusért van értelme. Van értelme kitartani a másik mellett, még akkor is, ha épp több a keserűség, mint az öröm. Van értelme megbocsátani a korábbi sérelmeket. Van értelme odaállni a gyenge mellé, névtelenül is, elismerést nem várva. Van értelme ebben az őrült világban önzetlennek lenni, lemondani valamiről a másik miatt. Van értelme hűségesnek lenni. Van értelme szelídnek, türelmesnek lenni. Van értelme gyorsan, bátran cselekedni. És még sorolhatnám, akár a lélek gyümölcseit. Jónak lenni jó, akkor, ha ezt a Feltámadottal együtt és a Feltámadottért tesszük. Az emberbaráti szeretet megkopik, a humanizmus elrozsdásodik, de az Istentől kapott agapé-szeretet mindig megmarad. 



A Feltámadott képviselőiként van értelme

Van értelme, nem hiábavaló. Nagyon konkrét ügyben is igaz ez. Ennek a gyülekezetnek a létezése, jelene és jövője attól függ, hogy a testvérek mennyire viselik a szívükön - mennyi erőt, időt áldoznak. De ezt ne azért tegyék, hogy legyen egy református gyülekezet a faluban, ne azért, mert szükség van a keresztyén hagyományokra a modern világban, hanem azért, hogy Isten dicsősége egyre nagyobb legyen, Jézus örömhíre egyre hangosabban és tisztábban szóljon. Akkor nem lesz hiábavaló az ideszánt órák sora, az áldozat, a segtség, az a pénz, amit adakozunk, ha a Feltámadottért és vele együtt tesszük, akkor nem lesz hiábavaló a fáradozásunk. 
Gyülekezetként is nagyon fontos az év igéje. Vegyük nagyon komolyan. És egyénileg is, minél több dologhoz legyen köze az élő Úrnak, akkor nem kell mondanunk a végén: “Hiába volt minden.”

 
Az év elején legyen ez egy indító mondat. Legyen minél több egyéni és közösségi erőfeszítésünk, ügyünk az Úrért és az Úrral együtt. Akkor biztosra megyünk, nem lesz értelmetlen az, amit teszünk, amit mondunk, az, ami az életünkből következik.
Ámen!

Bella Péter, Győrújbarát, 2015. január 3.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr458238508

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása