Olvasmány: Filippi 4,1-13
Alapige: Galata 5,22

A második gyümölcs - amiről felismerhető a keresztyén ember

Múlt héten elkezdtünk egy sorozatot, Pál apostol listáján megyünk végig vasárnapról vasárnapra. A Lélek gyümölcse, annak megjelenési formái, mint a szőlőfürt és azon a szőlőszemek. Mindaz, amiről felismerhető egy keresztyén ember. Egy olyan ember, aki közel engedi magához Istent, aki elfogadja kegyelmét, szeretetét, aki engedi, hogy a Szentlélek formálja, aki megvalósítja azt, amit Isten kijelölt a számára.
Múlt héten a szeretetről volt szó, a mindenütt jelenlévő vagy éppen hiányzó, létfontosságú, mindent meghatározó elemről közöttünk és az Istennel való kapcsolatunkban. Most innen lépünk tovább: amiről megismerhető egy igazi keresztyén ember - az az öröm.

Hol van az örömöm?

Úgy szokott lenni, hogy a lelkipásztor, amikor leül készülni - jó esetben - a szokásos könyveken, Bibliákon túl, végigpásztázza a könyvespolcait is, hogy kapaszkodókat, irányvonalakat keressen. Így tettem most is, időhiányban csak érzésből böktem rá néhányra, a tartalomjegyzékben olyan fejezetcímeket kerestem, amikben benne van maga az öröm szava. Csalódnom kellett. Volt minden, hittől a kegyelemig, bűnbánattól a szabadításig, de csak pár könyvet tudtam elővenni ezekkel a kritériumokkal. Persze, tele vannak az örömmel az írásaink, érintik azt, de mégis, legyen most jelzésértékű, szimbolikus, amit találtam: kevés az öröm. Ahogyazt is be kell vallanunk, hogy egy átlagos gyülekezeti alkalomról sem az az első egy külső szemlélőnek, hogy hoppá, itt nagyon örülnek a részvevők. Pedig a Biblia tele van örömmel!
Hol van az örömünk? - jutott eszembe a kérdés. Aztán továbbléptem: hol van az én örömöm. Mert sajnos rólam sem ez a minden helyzetben általános kép. Persze, próbálkozom, de velem találkozva a kelleténél többször látnak rohanásban szétesettnek, gondterheltnek, fáradtan sóhajtozónak, mármár cinikusnak. Hol van az örömöm? Megmondom őszintén, a páli kritériumot (“Mindenkor örüljetek!”) elég kis százalékban teljesítem. Elnyomja az aggódás, a fásultság, a düh, a tompaság - nálam. Hol van az örömöm? Pedig - elvileg - Isten által megszabadított, új életet kapott, rengeteg mindennel megajándékozott ember vagyok, sok meglepetéssel, nem vagyok magányos, szeretem a munkám, nem vagyok beteg. Hol van az örömöm? Ez így nem jó. Ha önkritikus vagyok, akkor is ki tudom mondani, hogy ez nem jó, de ha az ige tükrébe tekintek, ha zsoltárokat olvasok, ujjongó örömről, ha az apostolok cselekedeteit nézem, a nehézségek között is örömmel bízó embereket - nagyobb a baj.

Kívülről fakadó öröm - nagy a hiány

Hol van az örömöm? Hadd nyissam ki - hol van az örömünk, keresztyén testvérek? Elvileg, ennek meg kellene határoznia az istentiszteletünket, az éneklésünket, az imádságunkat, a szolgálatunkat, a családi életünket, a munkánkat… Nem sorolom tovább.
Pedig keressük az örömöket. Nem úgy van az, hogy nem akarunk örülni! Ki ne akarna? Az más kérdés, hogy van, aki nem tud semmiképpen, de ott más módon is foglalkozni kell ezzel, mert az már például a depresszió jele, tünete is lehet. De az általános az, hogy akarunk. És vannak is örömeink. Csak olyan törékenyek, olyan hamar elillannak. A mindig durcás munkatársam süteményt hozott be a céghez, mosolyogva kínált, beszélgetett is, de munka végére megint összekaptunk. A párunkkal sikerült kiszakítanunk pár órát egy sétára, kirándulásra, de visszakapcsolva a mobiltelefont ránk szakadt újra a világ és egymáshoz is ingerülten szóltunk. Végre sikerült találnom egy jó futópályát, hogy elkezdjem az edzéseket erre a göcsörtös járdán kifordul a bokám. 
Örömök, amik törékenyek, mint egy kristályváza, kiesik a kezeink közül, vagy másvalaki veri ki, vagy jégeső zuhog ránk. Keressük az örömöket, gyűjtjük, vagy találunk, vagy nem, ha van, elveszítjük, elkoptatjuk, vagy megromlik. Gyümölcs, kicsit másképpen. Mit tudunk tenni? Széttárjuk frusztráltan a kezünket - vagy van öröm, vagy nincs, egyébként meg a társadom, a világ, a korunk, a többi ember a hibás. Meg mi.
Kívülről várjuk az örömöket, kerssük, gyűjtjük. De nem csak így lehet, és itt van valami nagyon fontos: nem csak kívülről befelé lehet az irány, nem csak gyűjtögetni lehet.

Belülről fakadó öröm - forrása Isten, eszköze én magam vagyok, tere a közösség

Amikor a Biblia az örömről beszél az ember esetében, mégpedig erős, biztos, állandó örömről (ezt hívja teljes örömnek), akkor másféle irányt látunk. Az az öröm nem függ a körülményektől, pontosabban, felül tudja írni, felül tudja múlni a körülményeket, nem eltörik, elromlik, ahogy haladunk előre az életben, hanem alakítja az életünket, a midennapjainkat.
Az irány fordított, belülről fakad. Nem kívülről jön, hanem belőlünk és kifelé hat! Nézzünk csak a mai olvasmányunkra. Pál apostol filippieknek írt leveléből olvastam, egy nagyon nyugodt, békés és örömmel teli levélből, maga a szó, az öröm, nagyon sokszor elhangzik. És úgy mondja Pál, hogy örüljenek az olvasók, hogy hiteles, hisz ő is örül. Csakhogy ez a levél nem egy nyaraláson született, nem is Pál egyik békés, nyugodt életszakaszában (volt egyáltalán olyan?). Pál börtönben van, ítéletet vár. Börtönben a hitéért, nem egy gaztettéért. És a börtönből nem csak tanít, oktat, hanem ő bátorít, ő vígasztal, ő deríti örömre az olvasót! Na itt a titok, ez a belülről fakadó, tartós, világot alakító öröm.
Aminek a forrása Isten. Ennek a mindig sugárzó belső örömnek a kiindulópontja, nem véletlenül a Szentlélek gyümölcse. A kiindulópont az a változás, amit Isten bennünk létrehoz. A szabadítás, a feloldozás öröme, az élet megtalálásának öröme ez. Hogy az Isten örül nekem, mint a megtalált drachmának, a megtalált báránynak, a hazatérő gyermeknek. Én örülök neki, hogy van, hogy kapcsolatban vagyok vele. Egy alapélmény, ami a harmincadik zsoltárban így van megírva: “Te pedig gyászomat örömre fordítottad, leoldoztad gyászruhámat, és örömbe öltöztettél. Ezért szüntelen zeng neked a szívem, örökké magasztallak, Uram, Istenem!” (Zsolt 30,12-13) Ez visszhangzik, ezt éli meg az ember. Nem kényszerből, nem erőlködve, hanem a maga természetességében, hol harsányabban, hol csendesebben.
Aztán ennek az örömnek az eszköze én magam vagyok. Ahogy Pál apostol szavai, sorai örömöt okoznak, a börtöntől, a szenvedéstől függetlenül. Eszközzé válik. Másokat is örömmel tölt el az, hogy olvassák. Nem csak várom az örömöt, hanem gerjesztem, és ez vissza is hat rám. Példabeszédek 11,25: “Az ajándékozó bővelkedik, és aki mást felüdít, maga is felüdül.”
Ebből is látszik, hogy ez az öröm nem magányos, hanem van tere is: a közösség. Egymás sikerének örülni, a másik győzelmének örömében osztozni, megosztani az örömöket, annyi mindent megváltoztat. A házasságban, a családban, örülni a másiknak, a másikkal - olyan sok mindent meggyógyít! De nagyban ugyanez igaz! Nem féltékenykedni, nem irigykedni, hanem szabadon örülni, hiszen nem leszek kevesebb attól. “Örüljetek az örülőkkel,és sírjatok a sírókkal” - mondja Pál a Római levélben.

Próbáld ki!

Nincs más hátra, mint ezzel az örömmel felszerelkezni. Furcsa is, az apostol úgy adja ki, első hallásra, mint egy parancsot: “Mindenkor örüljetek!” Lehet-e parancsra örülni? Persze, hogy nem. De ez nem parancs, hanem bátorítás: éljetek azzal, ami a tiétek!
Nem csak Pál volt Isten által felkarolt, Krisztus által megváltott ember, hanem mi is azok vagyunk! Élj hát ezzel, bármi is történik kötülötted, akármilyen mélységbe is kerülsz, egy biztos, Isten örül neked, hogy vagy, fontosnak tart, ezt Jézusban be is bizonyította.
Légy az öröm eszköze. Oszd meg másokkal, okozz örömet. Sokszor tényleg egy kedves mondaton, egy figyelmességen múlik. Valamikor egy megbocsátáson, egy sérelem elengedésén. Egy ajándékon. Egy segítségnyújtáson. Annyi mindent nem teszünk meg, amivel örömöt tudnánk szerezni. Adjuk át az örömünket, konkrét szavakkal, tettekkel!
És fogadjuk el, ha más örömet szerez. Ha másvalaki örül mellettünk, ha a házastársunk úgy jön haza, hogy megvan az az előléptetés, akkor bontsunk pezsgőt és ne puffogjunk, hogy bezzeg a miénket másfél éve ígérik. Ha a barátunk felhív, hogy elutazik Toszkánába, akkor örüljünk vele, legyünk részesei, még akkor is, ha a Balatonra nem volt egy hétvégényi időnk. Annyi mindent megváltoztat. Annyi mindenkit. És visszahat ránk.
A forrás a nekünk örülő Isten, a következmény pedig a miattunk örülő, a velünk örülő ember. Az eredmény: mindig találunk majd okot, lehetőséget és teret az örömre.

Az örülni tudó gyülekezet

Ez a gyülekezetünkre is igaz kell, hogy legyen! A keresztyén közösség a közös öröm edzőtábora, egy védett környezet, ahol minden adott. Küldetés is: hassa át a valódi öröm az istentiszteleteinket, az alkalmainkat. Tudjuk megélni szabadon. Fogadjuk örömmel az újakat, a visszatérőket, kísérjük örömmel a többiek életét. És osszuk meg egymással. Annyira jó elmondani például, amikor egy gyerek születik itt a gyülekezetben. Vagy, amikor elmeséli valaki, hogy végre lett munkája.
Nagyon rosszat tesz az evangélium hirdetésének a komor, szürke gyülekezet, a savanyú közösség, bizony, az rossz reklám. Isten örömre hív bennünket, van, hogy ujjongó örömre, van, hogy csendes reménységre a nehézségek idején, de akkor is. Egyáltalán, maga az evangélium is mit jelent? Örömhír, nem véletlenül.

Élet/öröm

Amiről Pál beszél, a valódi életöröm. Legyen a miénk ez a belülről fakadó, körülményekkel is dacoló öröm, aminek a forrása Isten, az eszköze én vagyok, a tere pedig a közösség!

Ámen

Bella Péter
Győrújbarát és Ménfőcsanak 2015. szeptember 20.