Lekció: Márk 11,1-11
Textus: Apcsel 2, 42-47

Két embercsoport

Két embercsoport, két sokaság: a virágvasárnapi tömeg és a pünkösd után megtért és megkeresztelkedett emberek, az eslő gyülekezet. Találhatunk hasonlóságokat. Maga Jézus, annak a TELJESEN MÁSNAK a megsejtése, ami rajta keresztül megjelenik, vagy a felszabadult öröm. A különbségek azonban még szembetűnőek.
A virágvasárnapi sokaság illékony volt, múlandó, nem tudott egyben maradni, az egyház viszont stabil, megjelenik benne a folytonosság, a fejlődés. A virágvasárnapi tömegre hatottak a körülmények, az egyház viszont maga formálja a környezetét. A virágvasárnapi sokaság vágyakra épül, az első gyülekezet beteljesedett ígéretekre. Itt a lelkesedés – ott a Szentlélek, talán így fogalmazhatjuk meg a legegyszerűbben.
Ma, virágvasárnapon az első gyülekezetet vizsgáljuk meg sorozatunk szerint és ez jó. Tanuljunk tőlük, nézzük meg, milyen az Isten szerinti gyülekezet!

Tanuló gyülekezet

Először is: az Isten szerinti gyülekezet – tanuló gyülekezet. Ahogy az apcsel-ben olvassuk: „Ezek kitartóan részt vettek az apostoli tanításaban.” John Stott – akinek a gondolatait vettem sorvezetőnek a mai igehirdetésemben (John Stott: Apostolok cselekedetei, Harmat kiadó) – így mondja: Pünkösd után a Szentlélek iskolát nyitott Jeruzsálemben.
Mert nem az történt, hogy megtért háromezer ember, és mindannyian valami féle misztikus látás alapján már mindent tudtak! Nem az volt, hogy hirtelen egyik pillanatról a másikra az elméjükbe lett töltve minden ismeret Istenről, az emberről, a keresztyénségről! Dehogy! Az apostolok léptek elő tanítókká, és folytatták ott, ahol Jézus abbahagyta az ő esetükben.

A gyülekezet tanul – azóta is. Minden isteniszteleten, minden bibliaórán, minden beszélgetésben. Nem csak a szívünket használjuk, nem csak az érzéseinket kéri Isten, hanem az elménket. A hit ismerettel jár. Tudással is. Beszélgettem már hívő testvérrel, aki büszkén mondta, ő már mindent tud, neki a Lélek kijelent mindent azonnal, célbaért. De féltem ez csak illúzió. Nekem a teológián az volt az élményem, minél több mindent ismerek meg Istenből, annál inkább hátra kell lépnem, hogy kicsi vagyok, kevés vagyok.
A gyülekezet tanul. Mindenki. Ha tanulásról van szó, a gyerekeink jutnak eszünkbe, a hittanosok, a konfirmandusok, a vasárnapi iskolában lévők. De mi is ott vagyunk mellettük. A lelkész is ott van mellettük, sőt, a leginkább neki kell ezt komolyan venni. Mindannyian tanulni jövünk. Istentől.
Igénk alapján elmondhatjuk, hogy nem mindegy, mit tanulunk. A kulcs ez: apostoli tanítás! De ez mit jelent? Hisz az apostolok már nincsenek közöttünk, nem élnek. Hogyan tudnának tanítani? Itt vannak, csak másként. Nyissuk csak fel a Bibliát, látjuk a nevüket. A tanításuk, amit a Szentlélek ihletett, ott van – és a Szentlélek a mi mindennapi valóságunkkal hozza reakcióba és úgy válik ismeretté!

Sola Scriptura, mondták a reformátorok, és nekünk újra ki kell mondanunk – egyedül a Szentírás. Az igehirdetés egyedüli alapja, a hit egyedüli forrása, az otthoni csendesség legfontosabb vezérfonala, a családi élet tanácsadója, az időskori lét összegzésének segítsége – a Szentírás. Ami itt van az úrasztalán, nem csak dísz, hanem Isten szava. Tanuljunk hát! Vegyük kihívásnak! Növekedjünk az ismeretben!

A gondoskodó gyülekezet

De csupán tanulni nem elég. Az eszünket használni nem a teljes küldetés. A Isten szerint való gyülekezet – gondoskodó gyülekezet is. (44-45)

Nem kell megijedni, nem mindenkire kötelező leírás, amit itt olvasunk, csak lehetőség. Eladni mindent, szétosztani – Krisztus ajánlotta némelyeknek (gazdag ifjú), de nem tette kötelezővé. Ez is egy út, amit azóta sokan választottak: assisi Ferenc, Kalkuttai Teréz anya, csak hogy néhány példa az egyház történetéből.
Amit ez a pár vers sugall (és a többi leírás az első gyülekezetről), azt egy nagyon szép görög szóval lehet leírni: koinónia (42). Közösség. Mindenük közös volt. Azaz, nem csupán maguknak tartogatták, amijük volt. Másképpen: nem a javaik tartották fogva őket, hanem ők bántak úgy a javaikkal, ahogy akartak. Ha valakinek nem volt ruhája – adtak neki. Ha valaki éhezett – adtak neki. Ha valakinek nem volt fedél a feje felett – megoldották. Közösség volt. Közös volt a hit, az Isten ünneplése, a remény – de közös volt az egyéni gond, a bánat is. Osztoztak rajta. Mindenben.

Gondoskodó gyülekezet. Isten egyértelműen nekünk is ezt jelöli, helyén kell lennie a szívünknek is, nem csak az eszünknek. Figyelni a másikra, odafordulni a másik felé. Ehhez valódi kapcsolatok kellenek. Osztozni az itt eltöltött időben, osztozni az életünkben, beengedi a másikat, odaengedni a másikat magunk mellé! Értjük ugye? Egy gyülekezet nem olyan, hogy mindenkitől húzunk egy vonalat ide az Úrasztala felé. Ha így van, akkor végünk, akkor gyengék vagyunk. Ha minél több ember felé tudunk húzni vonalat – képzeletben – az már más, és nem fog összegubancolódni, hanem Isten ebből hálót alkot. Ami minden szállal erősebb. Védőháló, mint az artistáknak, ha valaki zuhan, elkapja.

Gondoskodó gyülekezet. A közös élet, a közös örömök, közös gondok, az egymással megosztott élet területe. Ilyen-e a miénk? Én ebben mennyire engedtem eddig? Mit kell tennem?

Az Istent ünneplő gyülekezet

Az első gyülekezet istentiszteletéről tudunk meg újabb dolgokat! Egyszerre voltak kötetlen és kötött alkalmaik. Tudjuk, összegyűltek, amíg tudtak, a jeruzsálemi templomban, de házaknál is. Részt vettek a régi liturgiában, de közvetlen és szabad módon is együtt tudtak lenni Isten előtt. Mindkét esetben Istent ünnepelték!

Miért fontos ez? Mert manapság is két vélemény szokott összecsapni! A ring egyik szorítójában a hagyományt örzők! (Legyen úgy minden, ahogy mindig is, ahogy őseinknél! Ez a biztos, nem tudunk jobbat!) A másik oldalon a forradalmárok! (Mindent újraírni! A kor diktálta ritmusba beszállni, hogy értsenek minket!) És ebből lesznek összecsapások, sérülések, az egyház gyengülése. Pedig lehet ez másként.

A gyülekezet élete változik, az egyház változott, folyamatosan – a keretek, úgy, hogy a lényeg ugyanaz marad. Isten Lelke engedi, és gondosan összefűzi a régről megmaradó biztos dolgokat és az új felismeréseket. Ahogy itt látjuk, Jeruzsálemi templom és házak. Orgona és gitár. Károli Biblia és a legújabb fordítás. Száz éves úrasztali terítő és projektor.
Mindkettő erő. Nálunk is, együtt: amit hozunk és amit kitalálunk. Minden egyre szolgál, Istent ünnepelni! Örömmel! Itt is van a 46. versben egy szó, a túláradó öröm! Ez a cél, régi vagy új dolgok, mindegy – ünnepeljük-e vele azt az Istent, aki minket szeret? Egyáltalán, ha valaki betéved mit lát? Istennek örülő keresztyéneket? A küzdelmek között is boldog krisztuskövetőket? Ehhez kell a fiatalok, a friss emberek energiája, sokszor új ötletei, de kell a tapasztalatak megfontoltsága, a keret, amit kapunk!

Milyen volt tehát az első gyülekezet, ott a jeruzsálemi templom régi rendjében, és a házaknál forrongó teljesen újban? Egyszerre kötött és kötetlen, egyszerre kicsattanó és tisztelettudó! De mindenben örvendező, Istent ünneplő! Mi milyenek vagyunk, engedjük-e mindkét pólust? Örülünk-e Istennek?

Az evangélizáló gyülekezet

Még egy dolog van. (47.v.) Jöttek az emberek. Mert elérték az embereket. Az Isten szerinti gyülekezet ugyanis evangéliumhirdető gyülekezet! Enélkül nem megy, a közösség beteg, sérült, haldoklik, ha nem hirdeti az evangéliumot.

Az első, amit tudni kell, hogy az evangélizálást nem mi végezzük, hanem Isten. Ő az, aki hitet támaszt, ő az, aki közel lép, ő az, aki megynitja a szíveket. Mi megtéríteni senkit nem tudunk, se érzelmi ráhatással, se ijesztegetéssel – az nem megtérés lesz, ami abból származik. Ez az alap. Találkozni kell Jézussal. Nem mi vagyunk a kulcs.
Ezzel együtt fontos feladatunk van. Tanúk vagyunk. Mi vagyunk a bizonyítékok. Az elméletet bizonyító tények. Mert a bennünk elvégzett munka közelebb vihet Krisztushoz. Mert a mi bizonyságtételünk útjelző lehet! A mi közös tanulásunk, közösségünk, ünneplésünk Istenbizonyíték! Ami az új embereket idevonzza, ami a megtérőket behívja, és beépíti! Mert ez is feladatunk – helyet adni magunk mellett. Nekük, akiknek még nincs templomunk, minden istentisztelet előtt gondolkodunk: hány székre lesz szükség, kell-e plusz, üres széksor? Aztán vagy jól tippeljük meg vagy nem. Igénk üzen: Mindig legyen üres széksor, üres pad! Ahova új emberek, megszólított, meghívott emberek ülhetnek.

Az evangélizálás nem alkalmi munka! Folyamatos. Az evangéliumot folyamatosan hirdetnünk kell, nem csak prédikációval, nem lyukat kell beszélni az emberek hasába, a sok elveszi az erejét a jó helyen mondott tanúságtételnek. Nem, az életünknek, az együttléteinknek, a szeretetünknek, a befogadásunknak, a megbocsátani tudásunknak, a bátorításunknak kell hirdetni Krisztust! A gyülekezetnek

Befejezés

Jó, ha megérint minket virágvasárnap öröme, felszabadultsága, ha mi is ilyen lelkülettel dícsérjük az Urat. Ám látnunk kell, hogy nekünk a minta az első gyülekezet, a Szentlélek által növesztett, épített közösség, ami stabil, fejlődik. A gyülekezet, ahol tanulni lehet, ahol egymásról gondoskodnak a tagok, ahol Istent ünneplik, ahol mindig hirdettetik az evangélium! Ez a mi utunk is!

 Ámen!

Bella Péter

Győrújbarát és Ménfőcsanak, 2015. március 29. virágvasárnap