Sokorói-dombság Reformátusai

Cirénei Simon keresztje

2015. április 04. 14:39 - Bella Péter

Márk 15, 21-26

(A festmény David O'Conell munkája)

"Semmi közöm nekem ehhez” - ezt mondhatta Simon, amikor megszólította a római katona. Péter tagadásának mondatai Simon szájából valóságosak lettek volna: nem ismerem, nem tudom, kicsoda ez. Nem volt Jézus tanítványa, nem volt senkije. Simon nem járta vele Galileát és Júdeát, nem volt ott a tengeren, amikor lecsendesítette, nem volt vele tegnap, amikor megették a páskavacsorát. “Semmi közöm ehhez.”

“Semmi közöm azokhoz” - mondhatta volna, amikor a római katona lándzsa sima részével ráütött a vállára, ami azt jelentette, hogy muszáj megtennie, amit a hódító kér. Nincs közöm azokhoz, akik elítélték: a hataloméhes főpapokhoz, a pöffeszkedő vezetőkhöz, Jeruzsálem kicsinyes nagyjaihoz. Cirénéből, a hatalmas észak-afrikai városból származik, ahol bár három évszázada éltek zsidók is, de hazahúzta a szíve. Jött, letelepedett családjával, feleségével és fiaival. Látja, mi folyik a templom körül, hallja, mi megy a Nagytanácsban, a szent város nem csak a római birodalom fogja, de a saját népének vezetőié is. “Nincs közöm azokhoz, de hozzád sem, római, sem Pilátushoz, aki bizonyára asszisztál most is.”

“Semmi közöm ezekhez” - mutat a bámészkodó tömegre, a nevetőkre, gúnyolódókra, a néhány síróra. Valóban, most érkezett, a mezőről, hamarosan aratás, biztos valami dolog volt, még ünnepben is ott kellett lenni, mielőtt beköszönt a szombat, muszáj volt, a termés nem vár. “Csak át akartam jutni itt, csak haza akartam menni, a dologból a pihenésbe, erre most itt vagyok.”

 

Simonnak oda kellett állnia a vérző, elgyötört Jézus mellé, aki már járni is alig tud. Meg kellett ragadnia a keresztfát, azt, amelyik a rövidebb a kettő közül, ami vízszintesen fog állni. Látta azon a másikon a fájdalmat, az ütések nyomát, az ostorcsapások miatt felszakadt bőrt. Látta azt furcsa, fájdalmas töviskoszorút. De nem látott gyűlöletet a Másik szemében. Nem látott rajta félelmet, nem könyörgött kegyelemért, nem roppant össze a lelke. Volt benne a fájdalmak, a kínok rétegei alatt valami megnyugvás. Nem beletörődés, nem. Mintha ezt választotta volna. Mintha lenne ereje, nagyobb, mint ezeknek együtt véve, de nem akarja használni. Ki ez? 

És vitte a keresztjét. A súlyos kemény fát. Legalább ennyit segít, látszik rajta, hogy nem bűnöző, Simon érzi ezt. De nem akar belekeveredni. Nem az ő keresztje. Nem akar bajt, családja van, megteszi, amit a római parancsolt, aztán megy, minden megy a megszokott kerékvágásba, ezt a szerencsétlent már úgy sem lehet megmenteni. A Golgotáig mentek, addig a furcsa, koponya alakú szikláig. Letette a keresztfát. Hátralépett. Ki tudja, lehet, hogy ott maradt, látta és hallotta ami Jézussal történt, amiket mondott, az imádságát azokért, akik ezt tették vele, ahogy feloldozza a mellette megfeszített bűnözőt, ahogy anyját rábízza az egyik tanítványára. Nem tudjuk.

 

Nem tudjuk mikor fordult meg benne valami, de tudjuk, hogy megtörtént. Hogy valamikor, lehet, akkor, ott, lehet, a húsvéti negyven nap alatt, lehet, pünkösdkor, vagy utána, de megtörtént. Ráébredt arra, hogy az a kereszt, amit vitt azon az úton, nem a názáreti Jézusé volt, még akkor sem, ha rá is volt írva a neve. Az az ő keresztje volt. Nem ő vette át Jézus keresztjét, hanem Jézus vette át Simon minden elrontott szavát és tettét, minden félrevivő gondolatát, minden bántását, minden tévedését. Átvette, elvette, halálába zárta. Hogy Simon szabad legyen tőle. 

Nem Simon vette át Jézus keresztjét, hanem Jézus halt meg Simon keresztjén. Simon ítéletét kapta. Valamikor rájött. És ráébredt arra, hogy igenis köze van azokhoz, akik elítélték, akik oda juttatták, mert zsidók és pogányok együtt vitték oda. Vagyis, dehogy vitték - engedte, hogy vigyék, és közben minden fájdalmas lépéssel egy titokzatos, mindent átalakító győzelem felé közeledjen. Köze volt hozzájuk. 

És köze lett Jézushoz. Mert akarta, hogy köze legyen. Hitt. Hálából pedig odaadta az életét neki, Jézusnak, aki átvette a halálát, az ítéletét. Jézusnak, aki visszaadta Istent. 

 

Nem tudjuk, hogy történt, miért történt. Csak azt tudjuk, hogy megtörtént, hisz ezért említi Márk a fiait, akiket névről ismerhettek az olvasói. Az egyik fiát és a feleségét Pál is megemlíti a római levélben. Nem véletlenül. Csak belesétált az események közepébe és szembetalálkozott az emberi gyűlölettel, gonoszsággal, gőggel. És ott, akkor szembetalálkozott valaki mással is: az érte meghalni is képes Istennel, aki jobban szereti mint bárki más. Aki az ő ítéletét kapta meg. Simon pedig, egy rövid úton átvehette a saját keresztjét, hogy aztán végleg visszaadja a Szabadítónak, az egyedül győztes Úrnak, Jézusnak. 

Bella Péter
Győrújbarát, 2015. április 3. Nagypéntek

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://reformatusok.blog.hu/api/trackback/id/tr497338992

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.